Időnk véges, de bízom benne nincs későn megtenni, amit ...

Időnk véges, de bízom benne nincs későn megtenni, amit ...

2011. szeptember 13., kedd

Újra Balaton

Szerencsétlenkedési sorozatom befejezéseképen szerdán sikerült elintéznem a szabadságom, kitakarítottam, kimostam, a sütik is megsültek, bepakoltam, kulcs leadva és csütörtökön 5-kor már a kocsiban főttünk. 200 fok, de várakozásokkal teli jókedvvel repesztettünk Boglár felé. A szünet utolsó hétvégéjét férjem kollégáival szándékoztuk eltölteni, remélhetőleg jó időben, főképp a Balcsiban lubickolva (azért én pár ládát is tervbe vettem). Hírek szerint 2 baleset miatt a 0-ás és a 7-es is állt, de nekünk ezen a téren szerencsénk volt, jól lehetett volna haladni, ha kocsink a többedszeri szerviz, alkatrészcsere ellenére nem kezd el megint dadogni (mire minden kicserélünk benne majdcsak abba hagyja). Útközben sóváran néztem a biciklis táblákat, de a 4x-i megállás mellett nem idegesítettem tovább családom, hogy két-keréken ez az út sokkal élvezetesebb, érdekesebb volt, 9-re végül így is oda értünk. Lecsúszott az első pár pohár alkohol, megfőtt a finom pipihusi leves, gyors kipakolás és duma, duma, duma hajnali 2-ig, mikorra elkészültek a körmök és eltehettük magunkat holnapra. Pénteken a fiúk bundás-kenyérrel vártak bennünket. A gyors alvás után jól esett egy kényelmes reggeli, aztán irány a strand. 14-en kitettünk magunkért, nehogy már ne élvezzük végre a meleget, a vizet, meg kitudja még miket. Este megsütöttük a hadseregnek is elegendő mennyiségű húsit, vagyis a fiúk sütötték meg, a felét, a többire elaludtunk. Szombat reggel a frissebbek előretolt hadtestként elfoglaltak a parton egy jobb helyet, a lustábbak kisütötték a maradék húst, de előbb eljöttek velem egy kis ládakeresésre. Az elsőt élvezték, de a maradék háromhoz kellő mászásra már nem vállalkoztak, egyedül kellett őket felderítenem. 2-re már a strandon voltam én is, és mire a vihar jelei mutatkozni kezdtek már a fiúk is kiértek. Segíthettek legalább hazapakolni. A teraszról nézhettük a haragos eget, és vizet, majdnem siratva a jó időt. Vacsorára beszorultunk a lakásba, de jókedvünknek ez nem vette elejét, viszont szerencse volt, hogy a fiúk még délelőtt sütkéreztek. Reggelire hasznosítottuk amink még volt, és lecsóval búcsúztattuk a konyhát, hagyva belőle jócskán a háziaknak, vagy a kutyájuknak. A szél még mindig hideg volt, így az utolsó napra csak a séta és az Erzsébet vendéglő maradt. De, csak miután olyan áldást kaptam az égből, hogy kettőnek is elég lett volna. Így még nem voltam lesz@rva.
Erzsébet vendéglő. Mikor Szolnokról elindultunk már írtam magamban milyen himnuszt fogok róla zengeni. Gyermekem 1 éve azt hajtja, hogy ő életében 2x lakott jól. 1x ott. Tavaly olyan finomat ettünk, olyan jól éreztük magunkat, hogy ezt a helyet nem hagyhattuk ki. A személyzet általunk látott két tagja a régi volt, öregedtek 1-1 évet, híztak is kicsit, de megnyugodva tértünk be, hogy itt mi most mint a múltkor milyen jól leszünk. Ha már így kezdem gondolhatjátok. Kihozták az étlapot, és rögtön rendeljünk is, mert különben ha az innivalóval kezdjük 1 óra múlva lesz csak kaja belőle, jöjjön előbb a kaja, leadja a rendelést és visszajön felírni mit innánk. A végén már hozta a leveset mire másodszori kérésre kérhettünk inni is, igaz jobb lett volna ha ezt kihagyjuk. A cola kóla ízű valami volt, a jeges tea szinte ízetlen főzet, a sprite cukrozott szóda. A leves zacskós. A második elment, de a sütire már kíváncsiak sem voltunk. Mindezek mellett a pincérnő nem értette, hogy miért akarunk 20-an 4x-re fizetni. Miért nem jó, ha ő kihoz egy számlát és majd mi elosztjuk, ahogy gondoljuk. Tetézte az élvezetét, hogy mind a 4 család üdülési csekkel fizetett. Ilyen tortúrát még nem éltünk át. Ugyan kínunkban a bajszunk alatt jót nevettünk, de ide nem megyünk többet.
Hazafelé dugó. Kerültünk. A 3 órás útból 5 lett, mire haza értünk meg is éheztünk.


Mindennek már 3 hete, de voltam olyan lusta, hogy a felénél elaludtam, és a folytatásról elfeledkeztem. :( Végül is jó volt, így nem hagyom ki.

Nincsenek megjegyzések: