... most meg lasssú - Pilis még egyszer

2 hete megtudtuk Gábor hazajön Svájcból. Minden randin emlegetjük, de utoljára az Erdélyi úton találkoztunk, hiányzott, és már most is hiányzik, de legalább egy szép napot együtt töltöttünk. November már majdnem közepe van, de gyönyörű napos idő.  Mivel Dy pénteken bulizott, szombat pedig a halandóknak munkanap volt, én indultam érte szombat este, és együtt mentünk tovább Pécelre, hogy aztán reggel időben útrakelhessünk, amikor megérkezik Stef. 4 után sikerült elindulnom, ahhoz képest, hogy 9-re értünk oda, jó, hogy nem vasárnap reggel indultunk. Nyilván kiderült nem mentem gyorsan, akármilyen hihetetlen is. Útközben jót dumáltunk, amit Józsiékkal folytatunk, majd Renit szobájából kitúrva eltettük magunkat másnapra. Hogy biztos legyen az indulás 6-kor költöttem Stef-et, GPS-be betápláltam az adatokat, zuhanyoztam, elmentem a boltba, és kimentem a temetőbe keresztszüleim sírjához gyertyát gyújtani. Mire Rachel betöfögött én is visszaértem, elkészültek a szendvicsek, gyors reggeli, és irány Pilis.
A hegy lábánál Koppány várt ránk. Sajnos Ő nem tudott velünk jönni, de fél óra vele már több volt mint, amit remélhettünk, én le sem tudtam venni a szemem róla. Látszik, hogy neki sem csak jó lapok jutnak, de a szemei csillognak, és olyan átéléssel tud mesélni, hogy megelevenednek bennem a hallottak. Neki nemrég volt  névnapja, Gábornak pedig nemsokára lesz a születésnapja (de addig már nem látjuk viszont egymást) így a közelgő téltől féltve őket a bonbon mellé pihe-puha sálat kaptak tőlem, amire ráhímeztem a karekterük kezdőbetűjét. Remélem miközben nyakuk köré tekerik a jó emlékek melegétől is  jobban érzik majd magukat.

Szóval Pilis. Először a Mária kápolnához és a Kereszthez mentünk, feltérképezendő a terepet a napfordulóra. Nem lesz gond sötétben sem feljutni oda, de, ha már ott voltunk, szétnéztünk és élveztük a tájat. A kápolnában gyertyát gyújtottunk, megemlékeztünk halottainkról, és hálásak voltunk, hogy ezt a szép napot együtt tölthetjük.

Készült pár fénykép, távolabb sziklamásztunk 1 bolond 100-at csinál alapot, jót példát mutatván egyszem ifjoncunknak. Az emlékhelyek körül barangolva találtunk jó pár ösvényt, a nekünk leginkább tetszőn be is vetettük magunkat az erdőbe.

Kinézetre ez a bányafal tetejére vezetett, a gyakorlatban azonban odáig nem jutottunk el. A kövek kötött mentünk-mentünk ugyan fölfelé rendesen, már a vérvarjak károgását is hallani véltük, de a siker előtt megtorpantunk és kiszáradt torokkal visszafelé vettük az irányt. Én ráleltem a botomra (hideg téli estéken, kandallótűz mellett lesz mit csinosítanom), ami nagy segítségemre volt az avar átkutatásában, bár eredményre ne vezetett a nagy turkálás, e napi tervezett első ládám a rejtekén maradt. (Menet közben gépemből még  a betáplált adatok is elvesztek, lemerülő szuflával írhattam be a legfontosabbakat újra.) A kocsinál elfogyasztottuk szendvicseink javát, a hegyoldalra visszatekintve elhatározásunk erősödött, hogy kb. 6 hét múlva újra itt leszünk, de most, ha még világosban akarunk odaérni menjünk a ciszterci kolostorromokhoz, simogassunk faragott köveket, és merítsünk friss vizet üvegeinkbe. A környéket itt is bebarangoltam, sőt bebarangoltuk ládát keresve, és bár bottal, barátokkal jócskán felszerelkezve, mégsem ládatalálattal gazdagodva tértünk haza. Pedig annyira akartak a többiek is látni egy ládát, hogy mi az ami engem lázba hozott, és had legyenek már ők is részesei egy kicsit lázamnak, ezt halasztani kellett.

De, sebaj, Jézuskának írok egy kedves levelet, és magam is rajta leszek a "postaköltségen". Pécelen vacsora, fénykép csere, és a nagy ölelés után újra sötétben irány haza. Kecskemétig Gábor szóval tartott, aztán a GPS-el fellépő  érdekellentétünk nem hagyta, hogy elaludjak. Mivel a hegyen veszett az  oda út, hiába mondtam én neki, hogy vissza is jó lesz az, ő mást gondolt, és megint a hosszabb utat választotta. Itthol kiszállva a kocsiból jól is eset a nyújtózás.
Visszatekintve erre a napra, fájó, hogy gyermekem nem lehetett részese, de erőszakkal nem lehet senkit boldoggá tenni, és ő ere még nem fogékony. Mi viszont egy szép, boldog napot töltöttünk el együtt, legalábbis én így érzem. Nekem ezek a kimozdulások egy kis megnyugvást jelentenek. A természetben egyedül is jó, de hogy idézzek egy kedves baráttól:  "Az ember önmagában képtelen arra, hogy maradandóvá tegye az élet szépségeit. Hogy megfogja és kiértékelje azt, ami az életben szép, jó, kellemes és megnyugtató. Nem mintha nem látná meg. Meglátja, csakhogy nincs mit kezdjen vele...... Legalább két ember együttes érzése kell ahhoz, hogy a szép szép legyen, s az öröm öröm."