Imiék fél 8-kor indultak Gyöngyösre ők vittek ki reggel Galya alá, ahonnan gyalogolhattam tovább. 8-kor már róttam a kilométereket. (Ha buszra várok, vagy eljövök 6-kor, vagy maradok 9-ig.) Kb. 3 km-es szakasz maradt ki, melyen szépen lefelé kellett volna jönni, de mivel ők is siettek, nem ragaszkodtam a helyileg pontos induláshoz, a neheze meglesz, és kitértem én már annyit (pláne felfelé), amennyi ezt a rövid szakaszt helyettesíti. A Nyírjes erdészházig nem is emelkedett az út, csak lefelé, vagy síkban mentem, és még a gyakori nézelődés ellenére is jól haladtam.
Az első erdészháznál szomorúan láttam, hogy az már az enyészeté, de a másodiknál, ahol a pecsét volt megnyugodtam, lakik itt ember fia. Szépen gondozott porta, ugyan lelakott ház, de a környezetért érdemes itt ébredni. Ugyan nem tudom hány naponta mennek be valamelyik faluba vásárolni, vagy hogy jut fel az ellátmány, mert ugyan kocsival járható az út, de télen, vagy esőben lehetnek gondok.
Innen az erezett fák között kis emelkedő következett, ám még a Csór-hegy felé is elindultam, de 100 m. után mégis úgy döntöttem nem térek ki, ugyan a csúcs után nem foghatok bele a fűrészfogszerűen lefelé vezető útnak, mégis elég lesz oda felkapaszkodni, és inkább ha már így alakult igyekszek hazafelé.
A Vörösmarty-turistaháznál zárt kaput találtam, csengő sehol, a pecsét pedig fontos, nem marad más kiabálni kell, de mit, engedjenek be? Ja. Csak kicsit éreztem hülyén magam, de nem volt mit tenni közelebb kellett menni a kerítéshez. :) Amin ott lógott a pecsét.
Utólag azt mondom a legjobban tetsző szakasz következett. Kicsit fel, nagyon le, még jobban fel, kidőlt fák, folyó meder mellett, felett, alatt tekergett, kanyargott az ösvény, amin már kirándulókkal is találkoztam. Ők 500 m-re merészkedtek el a parkolótól és mókusokat kerestek, de legalább kijöttek a kockáikból.
A parkolóban kerestem melyik büfé az unokatestvéreméké. Nem kívántam lejelentkezni, de ha már pecsét nincs, legalább tőlük legyen a füzetben valami hasonló. És mily szerencse, pont ők a hivatalos pecsételőhely. Még kerek dísz plecsnit is kaptam, gondolom Szabolcs anyukájától, akit én még sosem láttam (Szabolcsot is csak 3x). Ezért is nem akartam ott bemutatkozgatni, meg ilyenek, vásárolni meg pláne, véletlen sem legyen olyan, mintha potyázni akarnék.
Mielőtt elindulta volna felfelé ideje volt ebédelni. Kiszemeltem a sarki kút melletti padot, amikkor megláttam, hogy pont ott a Naphimnusz park bejárat. Akkor már menjek inkább be oda, és ha ettem keresem meg a mai első ládát is.
A rejtést hamar lefüleltem, nem is járt arra senki, pedig vasárnap lévén, és közel a templom is, nem erre számítottam. De minden nekem kedvezett, haladhattam tovább a sísánc felé, ami harmad távon volt a déli sípályán felfelé vezető úton, és legalább kis pihentetés lehetett a szintben haladó fél km-es séta. Nem vagyok tájékozott, de a 70-es évek végén, 80-asok elején lehetett itt valami nagy verseny, ami Imit is annó lázba hozta, emlékszem mesélt is róla, biztos abból maradt itt ez az építmény, és biztos lenne aki ma is használná, ha nem ment volna közben tönkre, a gondolom én kapzsi hozzáállás miatt.
A dobozba betettem a régóta magamnál tartott Elizabeth-es bogarat, amihez végre elkészült a rulett zseton is. (Sajnos nem találtam az eredetihez hasonló kinézetűt, de egy szép millióssal pótoltam, az ügynököt. Remélem ez nem szabály ellenes.)
Visszafelé az elágazódásnál észre vettem, hogy egy rövid távon az erdőben is lehet felfelé araszolni, én inkább ezt az utat választottam, ráértem még kimenni a verőfényes placc közepére. Egyébként nem is volt olyan nehéz feljutni, mint amennyire féltem tőle. Persze lépésben haladtam, és 10 méterenként megálltam, de felértem, és más is csak lépésben halad. Lehet gyorsabban, de ez van.
Odafenn egy motoros emléksarok mellett megálltam, és kipityeregtem magam, a sok értelmetlen fiatal halálán. Élvezték nyilván ami jutott, de olyan kevésnek tűnik, és értelmetlennek is. Pedig én is élveztem, míg nyeregbe ültem.
A kőnél kipakoltam a kis bogár barátaimat egy utolsó közös képre. Ideje volt már valamelyiket útnak indítani, ha nálam maradnak biztosan nem fogják bejárni az országot. Úgy döntöttem az egyikük itt kell útra, másikuk pedig 2 hét múlva a Balatonon. Messze ugyan egymástól, de számomra két kedves helyről.
A láda körül ténferegtek páran, de nem voltak nagyon elszántak, nekem sem kellett sokat várnom, hogy elköszönhessek Jerry-től.
Gyalog már nem ment volna, de lifttel igen a kilátó tetejébe, miután odalenn tönkretettem egy 5 Ft-ost.
Galyatető felé elnézve tűnt csak fel, nem is volt ez olyan egyszerű, csak valahogy annak tűnt. De már itt voltam, az én világom tetején, a mai napom majdnem végén. Boldogan.
Mivel a Stefféknek szánt ajándékom nem lesz készen idefelé azon is gondolkodtam mit kapnak majd helyette, hogy ne üres kézzel menjek az esküvőre, hiába fogják majd megkapni az igazit is (csak késve). Felfelé azt ötlöttem ki, hogy viszek forrás vizet a Mátrából, és az alföldről tölgyfaágat, makkal. Jelképes, de találó. Az árusoknál találtam kis üveg flaskát címerrel, ami pont megfelelt, a gyerekeknek is vettem nyakláncot és indulhattam a forrás felé. Ahová sajnos nem értem el, 10 percem volt a busz indulásáig, éppen csak lepecsételtem a túrafüzetet, meg kértem a portástól csapvizet az üvegembe, hogy hazáig ne haljak szomjan és már ülnöm is kellett fel a buszra. Még szerencse, hogy odahaza van egy kis csevice, nem a legmagasabb forrásból lesz ugyan a víz, de a Mátrából így is
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése