Séta Zamárdi körül

Úgy terveztem felmegyek a kilátóhoz és közben megkeresek 3-4 ládát. Otthol ugyan 10 leírást készítettem elő, de 4 órát akartam csak a családtól távol maradni, magammal vittem a többi leírást is, mégsem olvasgattam utánuk.
Első célom a kilátó volt, ami hozzánk másfelől közelebb lett volna, de ez a láda egy 7 pontos multi tagjaként szerepelt a listán, hát nem volt mást tennem a vasútállomás felé indultam és szépen vettem sorra a pontokat.
1. A 48-as emlékműnél nem volt tévesztési lehetőség, a felsorolt nevek nem okoztak gondot.

2. Református templom. Ami mellett szépen elmentem. De, hogyan? Egy templom nem kis pont az utca egyik sarkán, akár merre nézek látnom kell. Hacsak! Nem a lábamat lesem. De, még a Tájháznál sem jöttem rá, hogy valami nincs rendben.

3. Nekem el kellett menni a Millenniumi emlékműig, hogy az utcán vissza nézzek, merre van a templom torony. Persze, hogy nem fordultam vissza. Majd valamikor erre vacsizunk, és feljövök azért a részletér.

5. Innen a vaskeresztig szép kis erdei út vezetett.

Útközben rájöttem nem kell a napszemüveg. Benne minden zöld egyforma, és a távolság sem az igazi. Rögtön észre is vette egy haldokló bogarat. Szegényt a hangyák már jócskán elfogyasztották, de ő még a meglévő csáprágóival, első pár lábaival és a szárnyfedőlemezeivel, potroh nélkül küzdött. Egy ember ebbe már rég belehalt volna.

De, szerencsére ember nem volt a közelben, annál több bogár és madár. Harsogott az erdő.

Mivel a tervezettnél később indultam nem bajlódtam a GPS-el, mentem a leírás alapján tovább egészen a 6-os pontig, ahol a valós láda rejtőzött. Hamar meglett ő is. Nem is számítottam ilyen egyszerű találatokra. Már túl voltam a javán, csak két pont hiányzott, és indulhatok haza, útba ejtve 2 közeli rejtést.
Ilyenkor történnek a bajok. A leírásban nem szerepelt, hogy vissza kel térjek a sárga jelzésre, én mentem tovább a piroson pedig csak megkellet volna nézzem a kütyün hol a következő pont és rögtön látom merre induljak. E helyett én mentem azon az úton tovább, amelyikre a láda miatt rá kellett térjek. Egyébként élveztem. Hűvös volt és szép.

Az erdőből kiérve műútra érkeztem, velem szemben egy nagy madárodúval.

Nem tudtam milyen madár lakhat benne, de azt igen nem jó felé járok. Úgy tudtam a kilátóhoz keskeny út vezet, de ez széles és feltűnően jó állapotú volt. Mivel papír térkép nem volt nálam csak a gépre hagyatkozhattam. Ideje volt kicsinyíteni. Csak két dombbal voltam odébb, mint lennem kellett volna. Volt ott valami összekötő, erősen szaggatottal jelzett út, amit inkább nem próbáltam ki, az ilyenek csak a mesében léteznek.
Ez a jó állapotú viszont Szántódra vezetett, pont el a Szántódpuszta nevű (szintén multi) rejtés mellett. Gondoltam, ha már itt vagyok fél órát megér. A hátsó kapun át mentem, ami egy temetőbe vezetett, azon keresztül kellett haladjak a rókalukakig.

Nos, a rejtéshez egy meredek dombra kellett felmenjek. A homok csúszott, az akác szúrt, nem pont jó párosítás. A fű ráadásul teli volt apró pókhálókkal, de mentem. Kezemben tüskékkel és égő lábbal is a ládát kerestem. Nem lett meg.

Még elmentem a templomhoz, a jelszó feléért, de csak arra gondoltam, hogy vagy a rókák váladéka, vagy a pici pókok csípése miatt, de nagyon ég a vádlim, legalább meg kellene mossam. Odalenn nagyon kedvesek voltak, és a táborozó gyerekek fürdőjébe beengedtek mosakodni, amitől kicsit enyhült az égés, mégis veszett rókák jártak a fejemben.

A pusztáról kifelé mente szétnéztem és nem adtam fel. Ha megvesztem már úgy is mindegy, de ma még mehetek dolgomra.
Nem terveztem múzeum látogatást, de ha már az ásvány kiállítás is utamba került ezt sem hagytam ki. A tulajdonosnő majd minden kőről, ásványról mesét. Mikor bányászták, milyen volt a feltárás, hogyan leltek rá, hová mennek legközelebb, milyen hatásai vannak, hogyan érdemes használni. A jól eső beszélgetés alatt érdekes infókat kaptam. A végén rodonitot, és jáspist vettem is.
Kijövet egy nagy fa árnyékában megterveztem mi férhet még bele ebbe a napba. Dél volt, 12 km.-t sétáltam az erdőben, 2 ládát kerestem, de egyik sem lett meg. Hazáig 4 km. az út, közben visszafelé fel kel menjek a kilátóhoz, hátha az még meglesz, útba ejthetem a vízállást, és ha lejutok a többiekhez még az ottani rejtés is meglehet. Magyarul sétáltam egy jót, de nem találtam "kincset". Vagy 2 óra alatt megyek haza 1 biztos találattal, vagy rászánok még +4-et és megkeresek 9-et, elvégre 1 km hiányzik a kör széléig. Ugye, hogy ugye. Mentem volna megint a strandra?
1 km-t mentem a 7-es szélén Szántód határáig, ahol rögtön meglett Szt. Kristóf szobra.

A mágneses mikró kicsit távolabb és az én méretemhez képest magasan volt. Most igazán hiányzott az a két lökés, amit apu kispórolt. De, jól jött a hosszú köröm. Mehettem visszafelé, elsőnek be a nádasba. Sok szúnyogra és rozoga pallóra számítottam, de vannak még csodák, itt felújítottak. A kilátót nem de az odavezető mólót igen.

Miután megcsodáltam a kapuban nyíló óriás folyófüvet azért a kilátóba is felmásztam.

Jó lett volna itt egy kicsit megfürdeni, de a lábammal még nem voltam benne biztos jót teszek-e, ha az iszapos lében megáztatom. Kerestem inkább egy kutat, és csak annál mosakodtam meg mielőtt a Szántódi révhez értem volna. Ez is egy kétpontos multi, amiről tudtam, hogy a túlparti része nem lesz meg, de fogunk még idén ott is járni, jól jön ez majd akkor. A kacsák megcsodálása után itt meg is ebédeltem.

Mit ne mondjak, az út eddigi fele jobban tetszett, mint a mostani és az előttem álló , ami már hosszan a parton vezet, a végén talán kicsit érdekesebben. De, előbb a vízállás.

Itt már minden bajom volt. Harmadik adag vizem melegedett meg, a lábam egyre jobban éget, és sehol egy kút, vagy árnyék. Egy dolog tartotta bennem a reményt, hogy a szamárkőhöz és onnan a kilátóba vezető út barátságosabbak ígérkezett. Ezért indultam útnak, ide el kellett menjek.
Majd 2 km. volt, mire az erdő szélére értem, ahol hűs vizű kút várt rám. Mint a verebek az ablakomba kitett itatóban úgy fürödtem. Ugyan figyeltem a kijelzőt, mégsem gondoltam, hogy a Szamárkőhöz ilyen közel vagyok. Nyilván volt nézőm is, vagy csak vonzom a bolondokat, de ha valaki köszönés helyett a vetkőzésre buzdít nem szerez jó pontot nálam. Pár mondat után lekopott (szerencséjére), én pedig a padok számlálása után mehettem fel a kilátóhoz, nyugisan, egyedül.

Csodás végpont. Dombtető, langyos szellő, már nem tűző nap, és a kilátás, mintha nem is tettem volna meg húszon pár kilométert. El is határoztam, hogy még most visszamegyek a kihagyott templomhoz, had legyen meg az a 7 láda. (A 8. strandon elhelyezettért majd holnap megyek el, a Tihanyi 2 pedig megvár.)

A templomról nem lett jó a kép, de mögötte lévő Nepumuki Szt. János szoborról sikerült, ha a restaurálása nem is. Az úton lévők védőszentjével zárhattam utam.