:(

Gyönyörű nap volt, és már csak a vége hátra. Egész túra alatt arra öszpontosítotam, hogy a végén ott legyünk  hogy a 3. napon beérjünk időben. Szombat este rajta voltam hogy Adri időben lefeküdjön, reggel időben felkeljen, én első voltam a zuhanyzóban, a sátrat is mindenkinél előbb összehajtogattam, a csomagok már reggelikor készen ott sorakoztak az utánfutó előtt, a táv pedig nem volt annyira vészes. Ópusztaszeren csak egy ki barangolást terveztem, max 1 órást hogy pihentető legyen, Mártélyon szintén egy kis séta az erdőben a feladat hamer meglesz, futni a többiek sem fognak, tehát azzal nem vesztünk időt, Hódmezővásárhelyen meg majd meglátjuk mi fér bele, megyünk-e fazekaskodni, vagy kihagyjuk, de érjünk oda az eredményhirdetésre, és aztán majd  el a vontot.

Minden szépen is alakult, a vonat ugyan necces volt, de teljesen kivitelezhető, amíg nem jött a biciklik felpakolása.  És itt elbasztam. Nagyon elbasztam. 

Ahelyett, hogy vittük volna magunkkal a vonaton, meg akartam spórolni a nemlétező 2000 Ft-t, és az egész díjátadó alatt pakolam. A fejem vertem volna inkább a földbe mikor hallottam a tárogatót és nem hagyhattam abba. Adri egyedül ment ki az oklevélér, mikor szólítottak még azt sem hallottam. Érthető, hogy kiakadt. E nélkül az 1 perc nélkül az egész semmit nem ért, sőt, bármelyik pillanatára is gondolok a túrának beárnyékolja, és csak sírni tudnék. Egyedül hagytam, pedig végig bátran kitartóan hajtott, küzdött, lépre túl önmagát. A végén is együtt kellett volna lennünk, leszarva mindent, lesz majd valahogy. A vonat is elvitte volna azt a biciklit, legfeljebb később, oszt akkor mi lett volna? A kézművesház udvarán békítgettem, vigasztaltam szegénykémet, de jogos volt a felháborodása, és minden szava. Kérleltem menjünk oda, és én megkérem Pált egy közös képre, pótoljuk be amiről miattam lemaradtunk, de hajthatatlan volt, elindultunk hát a vonathoz, legalább azt ne késsük le. (2x eltévedtünk, de ez nem lényeg. A vonatot is lekéstük de az is jött másik. És köszönet annak a szintén kalandtúrázónak, aki végül elkísért az állomásra). A vasútállomásig vezető úton Adri kicsit lenyugodott, felszállva a vonatra már beszélgetni is tudtunk. Nem értette, de nem csoda hiszen én sem tudom megmagyarázni miért kell spórolni, pont ezen. Mit nyertem vele? Időt? Ugyan már. Pénzt? Persze. És még boldog sem lettem tőle. Hát még milyen leszek, ha hazaér a 2 bicikli és bajuk lesz. Mert ez után már törvényszerű, hogy lesz velük valami. De, erre gondolni sem mertem, csak a hülyeségemre, és már engem kellett nyugtatni, vigasztalni, mert csak sírtam, és sírtam.