OKT 212-213-214. Kékestető-Sirok

A vonatom hajnal 5-kor indult, ezzel fél 8-ra kellett Gyöngyösön legyem, innen pedig busszal terveztem felérni a szanatóriumig, ahonnan csak pár lépés a csúcs és már indulhattam is. Nem túl korai kezdés, de ennél korábban kár lett volna felkelni, később meg már hiába.
Éjfél elmúlt amikor én még a dolgaimat rendezgettem, leveleket írtam, infókat néztem, telefonszámokat kerestem, amikre majd a túra alatt szükségem lehet, végül annyira feldobódtam, hogy 3 órát sem aludtam, mert hiába kapcsoltam én le mindent, és döntöttem el, hogy alszom, nem akarózott, gondolataim a hegyen jártak. Magamnak köszönhetem, hogy elszántan ugyan, de hullafáradtan keltem. Az első vonattal Újszászig mentem, ez csak 17 perc volt, elő se vettem semmit. A másodikkal másfél óra alatt értem Vámosgyörkre, erre a szakaszra terveztem a jegyzetek átolvasását, és a tervem pontosítását. Odakinn sötét volt, és hideg, de a vagont jól fűtötték, az utasok meg aludtak, minden lehetőségem adott volt az elméleti felkészülés utolsó részére. Elolvastam az első napi túraleírást, az útba eső, és esetleg ejthető ládák leírását, átskubiztam a térképet, a szintrajzot, megterveztem mikor hol kell legyek, hogy 6-ra kiérjek az erdőből, és már csak Sirokba kelljen besétáljak, de kicsit emberibb időben még a Motelt is fel kell hívjam, nehogy szállás nélkül maradjak. Épp jókor értem a rakosgatás végére, hogy láthassam Jászárokszálláson a napfelkeltét. Balra még a feketeségen nem lehetett átlátni,de jobbra már sávosan virradt. A nap első gyönyöre volt látni a lila-bíbor-sárga-kék egymásba folyó színeket. Reméltem, hogy a naplementét is látom majd, de nem az erdőből.

Vámosgyörkön fél óra pihi az állomáson, majd újabb negyedórás zötyögés Gyöngyösig. Az állomáson észre vettem egy másik túrázót, ő is hátizsákkal, bottal, nem volt nehéz kiszúrni, első gondolattal máris jobban éreztem magam, hogy talán ő is oda tart ahová én, és vele majd eljutok a buszpályaudvarra, mert bizony erről az apróságról elfelejtkeztem, Gyöngyösből nem készültem fel. A rövid beszélgetés alatt ami a szembeszéken utazó nénitől maradt megtudtam ő Abasárra megy, egy versenyre, de a pályaudvarig mehetünk együtt. Szerencsém volt. Még mekkora, a buszom 10 perc múlva indult, így 9 előtt már a pecsétek is a helyükön voltak. Felkaptattam a lépcsőkön, el a motoros emlékhely előtt, ahol a pár hónappal ezelőttihez képest szaporodtak a szalagok, és igyekeztem tovább az kék ösvényre. Múltkor megnéztem mindent, most haladni akartam, hosszú út állt még előttem, amiről mindenki mint legnehezebb szakaszról beszélt. A geoláda előtt is csak elhaladtam, Jerry már nincs itt (sajnos máshol sincs). Picit lentebb a katoni átjátszó állomás őrével viszont beszélgettem, úgy gondoltam jót tesz a lelkemnek egy kis bíztatás. Tőle tudtam meg, hogy az utolsó, már omladozó kőépület volt Rákosi villája, és rögtön utána lesz egy szikla, ami az ország másoik lemagasabb pontja. Ha már így kiokosodtam 1-1 kép erejéig meg is álltam előttük. 

A fény még nem kedvezett, de erre nem várhattam, araszoltam tovább szebbnél szebb sziklák és fák mellet a gerincen lefelé,másik 3 nénivel, akik gondolom a szaniból tettek egy kis sétát. Gyönyörű volt az erdő. Első nagyobb, hátizsák letevős pihenőt a  Sas-kőnél tartottam. Nem akartam, de a kilátás miatt meg kellett állni.

Megkerülve a jobbra eső szakadékot valószínű muflont láttam. Őznek túl sötét volt, vadisznónak túl hosszú lábú, kizárásos alapon muflon volt. De úgy gondoltam nálunk már csak kerítés mögött éllnek, nem voltam biztos benne azt láttam-e, vagy kitudja mi mást, de boldogító volt. Abban biztos voltam, hogy madarakat, meg talán őzet, és mókust is látok majd, de más vadban  nem hittem, és mégis, mert tuti nem őz volt. Az igazi élvezet azonban csak eztán jött, Disznó-kőig az érintettlen erdőn haladtam keresztül. Az ösvény tényleg csak egy vékony vonal volt, körben az erdő pedig átláthatatlanul sok. Nem sűrű volt, de a lombokon alig jött át a fény, a vastag törzsek között nem lehetett messzire látni, és a láncfűrés hangját sem hallani. Csak kő volt, fa, levél, és gomba. Ettől a látványtól elpityeregtem magam.Gondoltam telefonálok egyet, megosztom az élményt barátaimmal, de nem volt térerő. Jó is volt, hogy nem sikerült, legalább nem zökkentem ki. Az érzést lefényképezni sem lehet, legalábbis az én telefonommal nem, nem is foglalkoztam ilyesmivel sem, csak néztem hol előre, hol hátra, körbe-mindenfelé és élveztem a természet adta natúr világot.

A Disznó-kői visszafordító után egy sokkal másabb erdőben haladtam. Én ismerek rengeteg fa nevet, de nem tudom melyik fát, hogyan hívják, azt azonban érzékeltem, hogy itt ritkább, világosabb, sárgább volt minden, vastagabb az avar, kevesebb a kő, de szép volt ez is. Ide sem jönnek fel a csak egy kis sétára vágyók, hogy az 1-2 órás út alatt szemeteljenek.

A Markazi-kapu után jött az első emelkedő, de tulajdonképpen továbbra is lefelé haladtam egészen a Hármashatárig. Itt megebédeltem, és átnéztem a térképet, ekkor vettem észre Felsőtarjánkát, ahol a Mátrai várakhoz kell pecsételni. Na, ha már itt vagyok, akkor ejtsem meg ezt is. Csak azt nem tudom mi az a Felsőtarjánka? Falu, domb, vagy mi a szösz? Az én térképemen bezzeg kettő is van belőle, de alsó csak 1 van. Meg mivel pecsételjek? Végül a táblázat aljára rányomtam az OKT-s pecsétet, bár biztosan nem erre gondoltak, hiszen akkor azt írták volna Hármashatárnál pecsételjünk, de a többi pecsételő pont mind OKT-s állomás volt, így gondoltam, talán ez is az lehet.

A Nagy-Szár hegyre felfelé végiggondoltam, milyen jó is, hogy én ebből az irányból megyek, mert az emelkedőből lesz még 5, de már amit lefelé jöttem is sok lenne visszafelé csinálva, erre  találkoztam egy velem szembe jövő férfivel. Lazán, almát éve ballagott lefelé, és merte azt mondani már nincs sok hátra.  Ja, miből, még fél úton sem voltam. Odafenn nemrég nagy vihar lehetett, több fa derékba tört, kidőlt. Felérve míg a kilátásban gyönyörködtem én is kifújtam magam, megkerestem a geoládát, pisiltem, és az időt nem húzva igyekeztem lefelé.

A Cserepesi-nyeregben megláttam az első létrát, amin nekem még nem kellett átmásznom, de  másnak sem, mert a kerítésből csak az a pár méter állt, ami közrefogta, a többi vas balesetveszélyesen ott tekergett az avarban. Nem tudom ez menyire hátráltatja az erdő téli felkészülését, de szerintem még a tavaszi ébredését is jobban, mint a Köztársaság Kupa, amit utolsó pillanatban nem engedélyeztek. Na, mindegy, szerencse a szerencsétlenségben, hogy így jöhettem megint a Mátrába, nekivágni az OKT60-nak az év utolsó napos hosszú hétvégéjén. A múlt heti kupára tanultam pár új szót, olyat mint jelleghatár. Na most pont egy ilyen mellett jöttem lefelé, és álltam.

Jobbra sűrű, átláthatatlan fenyő (elkerítve), balra valami más, lehet, hogy tölgy volt, azt ugyan megismerem, de nem emlékszem. Odalenn a nyeregben, pedig egy négykerekűvel még járható út keresztezte az ösvényt, amire rá is tértem, így esett meg első eltévedésem.

Nem nagy, 100 m. után feltűnt, hogy nincs jel, ránézve a GPS-re láttam is miért, hát hamar visszafordultam, és a nyomvonalat követve kerestem hol vétettem. Hát pont a jelleghatáros kép kiszáradt fája felé kellett volna menjek, csak arra nem volt mire festeni a sávokat. A fa alatt korhadt pad, mögötte a régen szebb napokat látott erdészház romjai, és a könnyebb megközelítés miatt szemét.

A Cserepes-tetőre olyan könnyen felértem, hogy már csak azt vettem észre lefelé visz az út. Biztonság kedvéért megint ránéztem a készülékre, ami szerint jó helyen, egy újabb erdészháznál jártam. Sajnos már ebből sem látszik szinte semmi.

A tető alatt nem sokkal láttam egy fát, aminek gyökerei kis sámlit formáztak, mintha pont nekem növesztette volna.

Tovább haladva lefelé rájöttem lesz ebben a napban bőven fájdalom is. Ez a lejtő igencsak meredek volt, a térdem jelezte is nem tetszik neki, ropogott párat, de menni kellett. A Selyem rét felé tartva  ibolya bokorra lettem figyelmes. Nem ilyenkor virágzik, de a leveléről is megismerem.

Nem tudom a rét erről a fűről kapta-e a nevét, de én már máshol is láttam ilyen, hosszabb szálú, selymesnek tűnő (egyébként kemény tapintatú) csomókat.

A rét egyébként talán 2 zsebkendőnyi tisztás, csak abból gondoltam ez lesz az, mert megint emelkedni kezdett a lábam alatti talaj. Ami nem zavart, csak nagyobb sík területre számítottam. Oroszlánvár előtt az út még egyszer lejteni kezdett, mielőtt egy kerítés mellett egyenesen nem kezdett felfelé tartani. A teraszon újra el is bizonytalanodtam, hogy itt nincsenek pöttyök, húzzam az időt kereséssel, vagy még nem vagyok ott? Nem voltam ott. Jobbra tekintve láttam 2 alakot egy csúcson, nem voltak messze, és a térkép szerint is kell lennie egy jobbos kanyarnak, mielőtt a vár romját a csúcson elérném.

A két alak egy pár volt, akik a Domoszlói-kaputól sétáltak fel ide. Látszott is, hogy közel vagyunk az autóval is járható úthoz, itt megint sok volt a szemét, és a rongálás.

A Jagus volt, amitől legjobban tartottam, meredek fel is, le is, és a Domoszlói kapuhoz sokat is süllyed előtte a terep, de ha kikerülöm vagy lemegyek Recskre, vagy csak sokkal nagyobb emelkedés árán jutok fel a Szederjesre, a még útba eső pöttyökért. Nem volt min gondolkodni, mentem felfelé. Sűrű olaj foltok jelezték valaki itt kocsival akart hegyet mászni, kárára. Megérdemelte. Majdnem végig itt is kerítés mellett mentem, ez fel volt újítva, az új tulaj pedig nem szándékozott beengedni mindenféle idegent, mert a létrát ugyan meghagyta, de ezen menjen át valaki!

A csúcsról hangfoszlányokat hallottam, gondoltam előttem haladnak és én nem fogom őket beérni, de tévedtem. Munkások voltak, akik a régi kerítés maradványait bontották. Felajánlották, hogy 1 óra múlva végeznek és bevisznek Parádra, ha akarok onnan lebuszozhatok Sirokba, mert világosban már nem érek oda, de mondtam van lámpám megyek, csak még lefényképeztem a Recski bányát.

Aztán kicsit messzebb az új vadászházat.

Odalenn egy újabb kisebb letérés után megtudtam miért szederjes ez a tető. Jó kis gazoson vezetett át az út.

Eddig is tudtam, hogy az itteni pontokér le kell térjek kicsit a kékről, ahol az út elfordul jobbra nekem egyenesen, kicsit balra tartva kell menjek, hogy a vár romjait megleljem. Nem adtam magamnak rá többet 10 percnél, 4.10 volt, és csak 2 óra szürkületig, onnantól meg hamar sötét lesz és még 8 km. volt hátra, lefelé, fájó térddel. Futottam, de meglett a rom.

Körbe nem jártam, fontosabb, volt minél többet haladjak világosban. Csak azt nem tudom, miért nem hagytam a zsákot ott a kanyarban. Már mindegy is. Lefelé újból kerítés mellett haladtam, mikor a kanyarhoz értem meg is ijedtem, eddig hallatszott a fairtás zaja, de most egy zárt kapu volt előttem. A munkások elmentek és lezárták? Én átmászok rajta, nekem itt át kell menni, az fix.

Végül csak észrevettem a dolgok nyitját, és kitárult előttem a világ kapuja, hogy egy irtáson át a Jóidő-kúthoz érjek. Lecsendesedett az erdő előjöttek az őzek, kettő ott ballagott át előttem az ösvényen, de mire elővettem a gépet már messzebb értek, nem sok látszik a képen belőlük, de én nagyon örültem nekik.

A leírás alapján arra számítottam itt majd veszek vizet, nem sokat, 1 liter már nem fog kelleni, de legyen nálam. Szerencsére még fél literem volt, mert a kút ott volt, de csobogás nem hallatszott, megkerülve láttam is, hogy itt én nem fogok vizet venni.

Továbbsétáltam, el a Mária-képesfa mellett, ahol még az ibolya most is virágzik.

A fényképező hangjára mocorgást hallottam jobbról, arra fordultam és nem mesze tőlem egy muflon nézett velem farkas szemet. Ez tényleg muflon volt.  A színe, a tartása, a szarva, a fehér foltjai, mind muflon jegyek voltak. Végre láttam egyet aki nem volt bezárva. Nagyon szentimentális csaj vagyok, megint elpityeregtem magam. A Jóidő-nyaknál láttam egy terepjárót, szét néztem, nincs-e erre a sofőr, mert bizony bekéreckednék mellé, biztos, ami tuti alapon, de nem láttam sehol embert. Bíztam benne vissza fordul és arra megy, amerről jött, mert akkor még felvehet, figyeltem is a nyomot minden leágazásnál.  A Remete-tisztásnál azonban az én utam felfelé vitt a Gazos-kőre, az övé pedig át egy ténylegesen lezárt kerítésen. Letettem a zsákom, felhívtam a Sirok Motelt, bejelentkeztem, hogy legalább valaki tudja én még idekinn vagyok. Felfelé lefényképeztem a kopjafát, de már nem néztem meg kinek állították, csak siettem felfelé.

A Cseresznyés-tetőn egy szakadékot akartam lefényképezni, a kép nem sikerült, de a hangra megriadt egy újabb állat, és tőlem 30 m.-re megindult lefelé a szakadékba. A szürkületben is jól láttam barnás volt, a szarva egy ágú és kicsit görbült hátra. Nem ismertem fel, de élősre zergének mondanám, ha biztos lennék benne élnek nálunk zergék.

Tovább haladva két fa között az égre felnézve láttam valamit a nap utolsó sugaraiból, reggel még úgy terveztem nem erdőből fogom látni a naplementét, de már nem volt esélyem sem másra.

A Gazos-kőről lefényképeztem Sirokot, és a fájdalommal mit sem törődve gyorsan oldalaztam lefelé.

Sokáig kerítés mellett kellett menjek, ritka erdőben, jól láttam, amiben a hold is segített, ugyan keskeny volt, de jól bevilágított a fák között.

Lámpát sem kellett kapcsoljak az első 2 létrához, meg a gazoshoz, csak amint újra az erdőbe kellett betérjek oltottam fel, és pásztáztam vele a fákat keresve a jelet, meg az utat, nehogy valamiben felbotoljak. A sötétben váltották egymást a létrák, ösvények, útkereszteződések, én erre az időt nem sajnálva mindig ellenőriztem a térképet és a GPS-t is jó helyen járok-e még, és nem-e van olyan lehetőség, amivel rövidebb, vagy legalább beláthatóbb utat találok. 3-at elvetettem, de a 4.-nél úgy döntöttem, én itt 2 fa között nem megyek be az erdőbe, ez az autóval járható út a mészégetőkhöz visz, egyenes is, azon megyek. Mire a térképből felnéztem már korom fekete éjszaka volt, pedig amikor az út másik oldalán a két fa között megláttam a jelet, és elővettem még "világosabb" volt, de már a keréknyomot is nehezen lehetett kivenni. Mindegy menni kellett rajta Sirok felé. A GPS nem jelezte ezt az utat a térképen pedig pont hajtásban volt, így nem láttam rajta kereszteződést, de szerencsémre ez a 3. "eltévedésem is csak kb 50 m. volt, az út nagyon balra tartott és éreztem, hogy az nem lesz jó irány, visszafordultam kerestem letérőt jobbra és azon az úton haladtam tovább. Az út egy rétre vitt ki, a hold itt is jó segítőm volt, de csak a nyomot figyeltem, tudtam, ha elvétem GPS ide, vagy oda a sötétben nem találom meg. Elhaladtam egy magasles mellett, ahol kicsit balra kellett tartani, majd be egy ritkásba, ahol szerintem már nem volt út, de a gép szerint tőlem kb. 20 m.-re volt a kék és közeledünk. Én egy vízmosásban haladtam egy kerítésig, ahol megkönnyebbülésemre már ott volt a jel. Kb. még 100 m.-t mentem míg kiértem a műútra, de a mész égetőt nem láttam. Nem bántam, láttam már kocsiból eleget, inkább örültem, hogy nem estem bele semmibe, és elég hangos voltam, hogy vaddisznóval sem találkoztam. Mondjuk figyeltem is rá, hoyg a kövekhez odaüssem a botot, ha az nem volt, akkor egymáshoz, és hogy az avarban is húzzam kicsit a lábam. De, már a vaddisznóktól nem kell féléjek, csak az autókra kellett figyelni. Újabb hiányosságom, hogy nem gondoskodtam fényvisszaverő felületről. Amikor kocsi jött mögüllem a lámpát fordítottam felé, neki ez nem volt vakító, de legalább észre vett, én meg már messziről többet láttam az ő fényében. Pont 19 volt, amikor a bakterháznál pecsételtem. A bácsika kijött a zajra, csodálkozott, hogy egyedül a sötétben jöttem Kékes felől. Kérdezte van-e szállásom, mert ha nincs kinyitja a várrótermet, és alhatok ott, de megköszönve a kedvességét búcsúztam. Az aszfaltos útra visszatérve felvettem a pulóvert, és már stoppoltam is. Éltemben talán először. Sikertelenül. Kb. 20 autó előzött meg, az első 4-nél próbálkoztam, de hiába. Sirok előtt majdnem el is ütöttek. A szemből jövő autót előzte a barom, lehúzódtam majdnem a korlátra, de ha a botom kicsit kijjebb ér koppan. Szeretném azt hinni nem látott, de nehezen tudom. Beérve a faluba lekapcsoltam a lámpát és már csak andalogva mentem befelé, keresve a buszmegállót, ahol lefelé vezetett egy lépcső, át egy hídon az itt még csak Tarna patak felett és balra ott vár az ágy. Bal talpamon legalább 3 vízhólyagot éreztem, a jobb bokám már nem is, annyira bedagadt a csípésektől, a térdem viszont minden lépésnél. Éhes voltam, de csak arra tudtam gondolni, ebben az emeletes épületben csak a földszinten legyen a szobám. Nem ott volt, a Motel az 1 emeleten "kezdődött", de odabenn meleg volt, és igaz nekem kellett megágyazni, de a közös fürdőben forró vízben tusolhattam, és volt TV, meg éjjeli lámpa is. Amint felértem máris eldöntöttem, hogy hiba van szemben egy vendéglő én vissza nem veszem a cipőm, pláne le nem megyek reggelig az emeltről, tehát vacsi nincs, hacsak nem maradt még otthonról egy utolsó szendvics. Maradt. Ma biztos nem ettem meg 1000 kcal.-t, de ledolgoztam jóval többet. Mindenre visszatekintve megérte. Gyönyörű volt. Ugyan nem holnap, de akár még egyszer(kétszer) is megtenném, de kisebb csomaggal. A szobában levetkőztem, kiteregettem megszáradni a ruháimat, és mentem áztatni magam. A zokni alatt látottakkal inkább tisztán foglalkoztam, így is beletelt fél órába mire minden vízhólyagot kiszúrtam, kinedveztettem, lekezeltem, bekötöttem, meg bemasszíroztam a krémet térdembe, combomba, vádlimba (az izmok ugyan nem fájtak, de az izomláz csak reggel jött volna, megelőztem).