OKT 245/2-246-247. Szelcepuszta - Bódvaszilas

Hú de jót aludtunk. Biztosan a mókusok is, mert az ablakon kitekintve már jókedvűen ott kergetőztek a fák között. Fekete, hosszú/lompos farkú, nagy fülű, játékos mókusok. Erre vártam már mióta. Mukkanni sem mertem, nehogy faképnél hagyjanak, de a játszadozásuknak így is vége szakadt, Én pedig fülig érő szájjal mehettem öltözködni, pakolni, reggelizni. A szálló mellett lakik az erdész, nála adtuk le a kulcsot, és fizettük ki a szállásunkat. Meglepett, hogy milyen fiatal, és csak 3-an laknak itt fenn, Ő, a felesége, meg a társaság műszaki embere, aki szintén velük egykorú. Hozzájuk tartozik a vadászkastély, a turistaszálló  és a vadaspark is. Megtudtuk a vadászvendégeken kívül csak a cigányok és néhanap turista jár erre, de nyugodt a környék (köszönhetően a masztifnak, és a német vérebnek). Mi is ezt tapasztaltuk, azonban nem maradhattunk tovább, ma még hosszú út várt ránk, és a vadasparkot is meg akartuk csodálni. Gondoltuk lesz 1-2 vaddisznó, meg kb. ugyanannyi őzike, erre fel egy egész szarvascsorda vonult előttünk a kerítések között. Ámulatos volt. Sajnos a vaddisznók nem mutatkoztak be, csak a karámba vetett vad tetemeket láttuk (lehet mégis medve van odabenn, mint a tábla is utal rá?), de ők sem lehettek sokkal kevesebben. Nem kevés feladata van ennek az erdésznek. (És fiatal kora ellenére milyen jól ellátja.)

A vadak kerítésétől hosszan ereszkedtünk lefelé, sajnos írtás mellett haladtunk sokáig, teljesen megkerülve azt. Igyekeztünk inkább balra tekintgetni, de nem lehet az ilyesmit nem észrevenni. Régen, amikor még nem gázzal fűtöttünk nem voltak ilyen írtások. A Mátrában is egész hegyoldalak csupaszlanak. Szomorú látvány.
Mint Derenk, a romfalu. Manapság is falvak néptelenednek el, megöregszenek/kihalnak lakói, összedőlnek házai, mert a fiatalok nem falusi életre vágynak. Valahol érthető, de nem csak ennyi van e mögött. A falu más már, az emberek megváltoztak. Magunknak valóbbak, irigyebbek, önzőbbek vagyunk, teperünk, de nem látunk túl a saját érdekeinken, nem vagyunk hajlandók egy közösség tagjaként gondolkodni, tenni azért, hogy az egész teljes legyen. Az emlékhely tábláit olvasva megtudtam itt a pusztulást mégis más okozta. A nagyurak medverezervátumot akartak. Itt. A lakosságot kitelepítették, csak közbeszólt a háború. 60 év alatt a házak összedőltek, és az erdő visszavette, azt ami az övé. '94 óta a leszármazottak nyaranta visszajárnak, búcsút tartanak. Stílusosan rendbe hoztak a régi iskolát, benne állandó kiállítás emlékezik meg a régmúltról, kápolnát emeltek, a régi házak helyén pedig táblák jelzik kit, mikor, hová telepítettek. A temetőben a sírokon névtelen keresztek, de sokon koszorú jelzi van még aki gondol rájuk, Én is gyújtottam egy mécsest a középén lévő kopjafánál.

A kessereknek megjegyezném, hogy a fő koordináta egy fára mutat, lehet a körül van egy com-os láda (ott elvileg nem is kisméretű van jelezve), de a virtuális jelszórészlet nem ott van. Az emléktábla a temető bejáratától jobbra található, ide mutat a szövegben található koordináta. Én fél órát tekeregtem a kápolna feletti dzsindzsásban, a táblát keresve, de mivel a többiek már elindultak Szádvár felé és nekem még a temetőt is meg kellett keressem, feladtam. A temető kapujában aztán mérges lettem. Miért nem lehet rendesen megadni mit, hol keressünk. Ennél már a com-os nincs semmi segítség is jobb, mint mikor félre vezetnek, és naivan hiszel nekik.
Szóval, egy egyszerűnek induló keresés után sietnem kellett a többiek után. Szádvár előtt nem sokkal be is értem Őket, de a várat most kihagytuk. Akár hó, akár sár van odáig az úton nekünk az most nagy hátráltatás lenne, és szerettünk volna még világosban elérni Bódvaszilason a  kocsiig.

Eddig némelyik szakaszon láttunk előttünk egy nyomot, de gazdája már 2-3 napja is eltelt, hogy előttünk taposott, most azonban megsokasodtak a lábnyomok. A nem sokkal előttünk járók legalább 3-an voltak. Hangjukat nem hallottuk, de rögtön Imre jutott eszünkbe. Még messze voltunk a remélt találkozási ponttól, de vajon Ő merre járhat, és ma hol érünk össze? A következő kanyarban el is nevettem magam, amikor megláttam hátizsákját az irányjelző tábla alatt. Mi tartottuk magunkat a tervhez, de azt nem tudom mi volt az Ő reggeli kávéjában, hogy ilyen jól haladt, hiszen 3 km.-rel voltunk még korábban, mint ahol találkoznunk kellett volna. A kávé tartalmát nem tudtam meg, csak azt 20 perccel vagyunk a 3 fiú mögött, tehát soha nem fogunk találkozni. Nem is feltétlen akartunk, jól éreztük magunkat Mi így 4esben is. Hol fel, hol le, de a nagy hóban leginkább felfelé vezetett az utunk, források, víznyelők, sziklák, érdekes, korhadozó, fák között. Az egyik fa épp előttünk dőlt ki, kb. 50 m.-re tőlünk. Nem volt halott, de a gyökerei nem kapaszkodtak eléggé a sziklás talajban.

Fáradtunk, mégis volt erőnk a hülyeségre. Lehet a fák ölelgetésétől, lehet csak úgy magunktól, de jó volt a hangulat. Terike még fát is emelt. Kinek a pap, kinek a papné, Én "megkóstoltam" a legnagyobb taplót. Imre szentbeszédet mondott, és mivel Én nem tanúsítottam elég figyelmet mondandójának elfenekelt, de megálljon csak, 3x verem le rajta (csak legyen egyszer ludam).

Már minden kanyar után a Szabó-Pallag erdészházat vártunk, látszik mennyire követtük a térképet, hogy pasi került a képbe, de a rettent mennyiségű hót nem hiába tapostuk, elértünk odáig. Az épületet már nem használják, pusztul, a tetőt ugyan nemrég felújították, de hiába.

Pecsételtünk és indultunk tovább. Innentől már lefelé vezetett az út. Legalább 5 km.-en át, de nagyjából lefelé. Volt esély a 6 órai megérkezésre. Félúton pár fénykép erejéig lemaradtunk a Meteor barlangnál. Belegondoltunk milyen lehet most olvadáskor odalenn a valószínűleg függőleges tárnájú barlangban a nyakunkba csöpögő olvadékkal, de inkább siettünk a többiek után.

A hosszú ereszkedő néhol saras volt, de szerencsénkre leginkább már kiszáradt avaron kellett lépkednünk. Az én térdemnek ez mondjuk nem tetszett olyan nagyon. Úgy néz ki nem fog magától alakulni. A merevítéssel nem fordult ki, nem recsegett, de fájni azért fájt, néhol a kelleténél is jobban. Nem tudott meghatni, ahová felmentem, onnan Én le is jövök. Belegondolva egyébként is jobban jártunk, hogy Aggtelek felől jöttünk. Akkor meg? Valamiért valamit! Azért a Barlangkutató forrás pihenője, és vize  jól esett.

Innen már nem volt messze a falu, még egy kisebb lejtő, és már láttuk is az épülő víztározó gátját a határában.

Korunk romjain át, a putri házai között visszatértünk a jelenbe, Bódvaszilas főterére.  Különös, de mára már mindennapi kontraszt. Elhagyott, omladozó, vagy jócskán lelakott, de generációkat befogadó házak, a rendben tartott porták, és felújított közösségi/önkormányzati/vallási  épületek között. Ez van. És itt még nem is olyan rossz a helyzet. Látszik, vannak akik tesznek a faluér, és nem csak saját zsebre dolgoznak.
A kocsinál végre levethettem a Balatonnyi vizet befogadó bakancsom, meg az átizzadt térd merevítőt. Pecsételni és egy forró csokira betértünk a kocsmába, de mivel már szürkült nem időztünk sokat. Irány Zsadány. Vagyis Edelény főtere, ahol hiába a sötét nekünk dolgunk volt.

10 előtt nem sokkal értünk haza. Idehaza már mindenki ágyban volt. A kocsiban még azt terveztem belefekszem a kádba, de el is aludtam volna benne, inkább csak egy gyors tus (ami nem tudott gyors lenni) és a túra képeivel én is irányba vettem a fekhelyem.

Ma is megvolt 20 km, és 400 emelkedés. Volt, ahol 60 cm.-es hóban kellett lépkedjünk, de kinek fáj ez, hisz gyönyörű volt, és végre holnap szabi.