Mindent bepakoltam, a biztonság kedvéért le is ellenőriztem, harmadszorra is áttanulmányoztam a Pesti útszakaszt és a hasamban pillangókkal 6-kor (pont telefonált Adri, hogy a Szlovák-Magyar határon vannak) nekivágtam a már nem első egyedüli messzi útnak. Vezettem Én már haza, meg Pécelre, Egerbe, Parádra, még Pécsre is egyedül, sőt Pestre is betértem, de nem szívlelem, és nem is egy utcácskából áll, hogy egyszeri alkalom után azt mondjam a kisujjamban van az egész.
Volt nálam egy Magyarország, és egy Bp. térkép, a telefonom és még a CSIX is, persze minden beizzítva, de akkor is izgultam. Találkozónk az Anna-hegyi pihenőben volt megbeszélve, még ha a másik oldalon is, ez nem tűnt nehéznek, 8-ra oda is értem. Hívtam Adrit, merre járnak? És itt kezdődött a nehézség. Sofőrünk meggondolta magát, mégsem az M0-n akart menni. Forduljak vissza, és az M1-n menjek be a Gazdagréti lehajtóig, de ott a Rákóczi híd felé térjek, és a benzinkútnál vár. Hogykapjabe! Nem elég, hogy egyszer megkellett forduljak az M0-n, most megint, és a ... még csak nem is az első pihenőben állt ki, becsalt a városba. Végül 9-kor vettem át Adrit a nem kicsit csodálkozó tanárnőktől. Nem hitték, hogy ketten, éjjel lemegyünk a Balcsira, és aztán még körbe is tekerjük. Én pedig azt nem értettem, mi olyan hihetetlen ezen?
Azt azonban még ettől is kevésbé, hogyan fogok átjutni a 7-re? Gondoltam, vissza párhuzamosan, ahol jöttem, csak az M0 előtt, az M1-ről volt egy letérő (vagy Én néztem rosszul, aminek elég nagy eshetősége van), ami rávitt az M7-re. Én ezeket a lehajtókat mindig megszívom. Az első kijáratot azonban nem hagyhattam ki, addig mindketten a táblákat lestük. Ja, a CSIX-ben idefelé elemet kellett cserélni, és a térkép elszállt, a telefonon valamilyen oknál fogva állandóan bekapcsolt a képernyővédő, a térképhez pedig sötét volt, de út volt a kerekek alatt, és gurultunk a Balcsi felé. Érden sikerült rátérni a 7-re, onnan jöhetett az élménybeszámoló Jénáról, és gyönyörködés a minden irányból cikázó villámokban. A zuhogó esőtől (jéggel spékelve) az útból nem sokat láttam, 30-al alig mentünk, de fantasztik volt. Adri mesélt, Én néha kérdeztem, és a villámok megadták az aláfestést, de mégis szerencse, hogy nem tartott sokáig, és mehettünk kicsit haladósabban is, míg pont 11-kor bekanyarodtunk a Sóstói Ifjúsági tábor kapuján. Megkönnyebbülés volt. Egyszer mert megérkeztünk, és másodszor is mert MEGÉRKEZTÜNK!
Imrééken és Ildikóékon kívül már mindenki aludt, de nemsokára Mi is, hisz holnap nagy út vár ránk. A leghosszabb, a legemelkedőbb.
A manikűr tulajdonképpen már hajnalban készült, amikor még mindenki aludt, de inkább ide teszem fel a képet. Tulajdonképpen nem ezt akartam, csak a tervhez nem volt minden nálam, és a kép is már 4 nappal később odahaza készült, mert frissen fényképezni is elfelejtettem a nagy lázban. De, legalább bizonyítja, még 1 hét múlva, 1 rétegben is jó az OPI.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése