Sajnos a Wass Albert múzeum nem volt nyitva, de így is remek kezdete volt a napnak ez a kis kitérő. A láda első pillantásra meglett, szerintem a képeken Ti is megtaláljátok, de nem e miatt érdemes ide eljönni. A templom puritán, és talán ezért ragad magával, mint a völgyben épült faházak is. Hegyoldal, faház, a tornácon fotel, odabenn igazi fapadló, picuri ablakok, aprócska otthon, kipróbálnám.
Királyrétig Évi néni mesélte el az Ő itteni téli túráját, és Én igazán örültem volna, ha ma is a platón visznek fel bennünket a csúcsra, mint a történetben, de fejlődtünk. A parkolóba egy átalakított terepjáró gurult be, amiben volt az eredeti 5 hely, plusz a csomagtérben 2 pad. Reménykedtem lesz még utas, mert Én ott hátul legalább 3x hányom el magam míg felérünk. Az indulásig még 1 pár jelentkezett, ami nekem nem volt kedvező fordulat, de végül a terepfutók megmentettek, és a sofőr járművet cserélt, így végül egy 20 fős busszal mentünk fel a bentről nem is meredeknek kinéző, de szép úton. Röpke 20 perc alatt megtudtuk a Nagy Tax elnevezés eredetét, és a tegnapi tűzről is értesültünk. Odafenn vagy nem néztem eléggé meg a turistaházat, vagy gyorsan renoválnak, de mivel nagyon igyekeztem az első variációt tartom valószínűnek, még annak ellenére is, hogy a földszinti konyha, büfé üzemelt, és a készülő ebéd illata nagyon csalogatott. A kilátás innen még nem volt az igazi, de a Nagy-hideg-hegyi láda magasabban volt, ezért reméltem majd onnan kipróbálhatom a panoráma fényképezést.
Meglepett, hogy a rejtés mindkét fórumon fenn van, de ennek csak örültem, mint az elém táruló látványnak. A képek nem tudom mennyire élvezhetőek, mert még gondolom kellene egy progi, amivel összerakom őket, ám a kilátást élveztem. Ennek ellenére gyors voltam, de visszatérve a többiek már útrakészen vártak.
Fél 11 volt, amikor az útjelző tábláról a kép készült, nem hittem, hogy nekünk is menni fog 3 és fél óra alatt Nógrád elérése, de szerencsére több időt is szántunk rá. A fák között is melegben aránylag hosszú ereszkedés után egy rövid emelkedő tetején (ilyenből ma 3 lesz), az Égés-tetőn pihentünk meg először. Innen aránylag síkban értük el a Hangyás-bérci elágazót, ahol Én letértem a kb 100 m.-es útra. Pár lépés után a fák besűrűsödtek, esti szürkületben értem ki az erdő szélére, ahol a virtuális jelszó rögtön meglett, de én kimentem a párkányra is. Annyi fára kiírták jó nagy betűkkel "szép kilátás", hogy nekem is meg kellett néznem. A betűk igazat állítottak.
Visszafelé aztán szedhettem a lábam, hogy még az útba eső Katalin-sziklánál is megállhassak bogarászni.
Szerencsére a jelszó itt is virtuális, nem kell annyit keresni, koszba matatni, nedves papírra firkálni, helyette gyönyörködhettem a sietős kaptató előtt.
A kilátó innen nagyon messzinek tűnt, de annak ellenére is, hogy olvastam túraleírást, és jól láthatóak a piros csíkok, mégsem hittem, hogy pont oda tartunk. Közben a futók is szépen utolértek, de legalább nem lazsáltam Én sem annyit, és Anikó szerint 15 perccel utánuk, éhesen felértem a csúcsra.
Odafenn egy joghurt gyors bekanalazása, és a gyülekező, esőt jósló sötét felhők figyelése közben írtunk a csúcsfüzetbe, és mérgesen indultam a többiek után. Dühöm oka a figyelmetlenségem volt. A jelzőoszlopon láttam egy GC kódot, nyilvánvaló volt, hogy itt lennie kell ládának, aminek a hiányát furcsálltam is tegnap délután, de Én a térképen nem leletem. Biztos, mert megint nem nagyítottam eléggé és fedte a kicsit odébbi rejtés ikonja, amit eleve elvetettem. Nem értem, hogy miért kell a saját dolgom megnehezítenem? Olyan egyszerű lenne MapSourcre menteni a koordinátákat, és csak onnan keresni mi esik útba, majd az egészet áttenni a CSX-re. Helyette Én megnyitok egy turistatérképet, amin látom a kék nyomvonalát, kicsit nagyítok a GC térképen és kb. viszonyítok merre fogunk járni. Aztán megnézem a feltételezett ládák leírását, térképét, és ha minden stimmel nyomtatok. Útközben bepötyögöm a koordinátákat, aztán ha valami másként alakul így jártam. Mint ma is, pedig tartottuk a tervet, csak Én voltam figyelmetlen. Nem ártana egy kicsit otthol is lassítani, kevésbé megosztani magam, és nem elveszni a sok lényegtelen apróság között. Lefelé ereszkedtemben ez jó kis monológ volt, de legalább pár perc múltán lenyugodtam és figyelhettem arra is hol járok.
A Fultán-keresztig ugyancsak lefelé haladtunk, hol erdőben, hol a szélén, és többször csodálhattuk meg a szép kilátást, de a tovább szaporodó, egyre feketébb felhők alatt sietnünk kellett.
Bár a dörgést messziről hallottuk, a vihar szele többször elért bennünket, de szerencsére csak a szele, minden esetre szaporáztuk a lépéseket, és meglepően hamar elértünk a kereszthez. A többiek itt csak pár percet nézelődhettek, de én visszafordultam a rejtést megkeresni. Elsőre megrémített a 2 m,-es magasság, de gondoltam legalább megnézem, aztán legfeljebb ott marad. A rejteket adó fa pompás, nem mondom, hogy egyébként is megmásztam volna, de letört körmöm (ezen a túrán a 4.) ellenére is élveztem, és tetszett a kihívás.
A lábam viszont újra kapkodni kellett míg utolértem Anikóékat, mert a mászással, visszarejtéssel, és egy kis beszélgetéssel jól lemaradtam, de legalább találkoztam valakivel, aki szintén geoládát keres. Igaz az alap kimaradt és a nevünket még csak meg sem említettünk, reggelni pedig Ő elfelejtett, vagy nem lelte meg a dobozt (ami egyébként lehetetlen, hisz tudta, hogy nekem meglett; ott van; és hímnemű, miért ne mászott volna?), így nem tudom kivel is beszélgettem, de jól esett, hogy találkoztunk. Ahogyan az is amikor a nap legmeredekebb szakaszán utolértem a többieket.
A Saj-kút utáni utolsó emelkedő már egyáltalán nem esett jól, de legalább úgy tűnt az eső eddigre tutira elkerült bennünket, csak a pocsolyák miatt kikelt rengeteg szúnyoggal és kis bogarakkal kellett megküzdenünk. Bőszen tettük, de nem fogytak, csak csíptek, és dongtak továbbra is körülöttünk.
A nagy hadakozásban szamócát találtam, a többiek nem hittek nekem, de én addig kerestem míg végül 10 szemet szedtem, és jócskán megint lemaradtam.
A többiek már túljutottak az utólag csak láposnak elnevezett szakaszon, ahol csak az erdőbe betérve tudtunk haladni, mert az út teljes szélességében vagy 300 m. hosszan tiszta latyak volt. És, persze benn az erdőben még több bogarat zavartunk föl. :@
Az erdőből kiérve nagy megkönnyebbülés volt látni Nógrád várát, de még utolsó próbatételként egy erecskén kellett átkelnünk. Megoldottuk és végül száraz lábbal vánszorogtunk el a keresztig, ahol már láttuk a Kálvária-dombról Imrét integetni.
A domb tetején Mi is megálltunk, és ha már így alakult nem vártunk tovább a szamócával, megosztoztunk testvériesen. Mindenkinek jutott 2, egy nagyobbacska, és egy pirinyó. Nem azért mert Én szedtem, de finom volt. Ahogy a szedése, úgy a fogyasztása is adott még pár lépésre erőt, mert a fülledt melegben igen a végét jártuk. Vagyis, Én azt jártam, de már csak a dupla-kúthoz kellett lecsorognunk.
Végre megmosakodhattam, levehettem a térdmerevítőt, és egyben el is döntöttem nyáron nem fogom viselni, legfeljebb egy vékonyabbat, de már az előző úton sem fájdult meg a térdem, hátha nem is lenne rá szükség.
Mire lehűtöttük magunkat a szél is feltámadt, és valahonnan megint fölénk került az a fekete felhő, amit már párszor kikerültünk. Most nem volt tovább türelme, kiengedte nedvét, az a pár csepp eső, míg beszálltunk a kocsiba jól is esett.
Megúsztuk, és tulajdonképpen jó volt, füllesztően meleg, de jó kis 15 km.-es út (3.5 helyett 6 óra). Volt már jóval hosszabb túránk is, de melegebb még nem. Most ez jutott, és benne rengeteg pillangó, gomba, virág, szikla, kilátás amiket Én mind élveztem.
Hazafelé jövet még megálltunk Verőcén a Régi rádiók múzeumánál. Az udvarba bementem, de magát a kiállítást nem néztük meg, egyszer vártak ránk, másszor Mi is igyekeztünk haza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése