Leány a gáton

Hétvége, a család 10-ig, 11-ig alszik, de Én már 6-kor azon agyalok mit csináljak, amivel haladok, de nem költöm fel őket? Vasalás lekakálva, takarítva kivan, főzni sem kell, a gáton viszont rég voltam, és mehetnékem is támadt. Uzsgyi. Hógolyót még kivittem, de aztán gyorsan bepakoltam a hátizsákba egy kis tízórait, vizet, szükség eseténre pumpát, a kütyüket, térképet, és 7.15-kor biciklire pattantam.
Már meleg volt.
Legutóbb, mikor az ár visszahúzódása után kinn voltam, nagyon elbaszarintották a gátat, nem is mentem rajta sokat, inkább visszafordultam, azt is gyalog, de reméltem azóta már jártak rajta annyit, hogy elsimult kicsit, és ma jó kis tekergésben lesz részem. Hát, szo-szo. Még az első alkalommal is jobb volt, de járható.

Egyébként is, a szépségért meg kell szenvedni (bár ezt másképp értik), és itt szép volt. A sokféle zöld, a mezei virágok, az előttem ugráló nyulak, felreppenő fürjek kárpótoltak a zötykölődés miatt. És, különben is, jobban szeretem a terepet, mint a műutat, hát tessék, itt az volt. Még nem is a javából!
A Szandai kanyarig nem is volt más, de ott le kellett száljak. Meglepett, hogy eltűnt a szemét, biztos a visszahúzódó víz vitte, de amennyi itt volt, nem reméltem, hogy ilyen tiszta partoldalt fogok látni. Meg sem érdemlik, de azért ne hozzák vissza.

Mér messziről, a meglepő tisztaságon csodálkozás közben felfigyeltem rá, hogy valami ül a határkövön, mellé érve ráismertem, rétisas volt. Az út nem több, mint 20 m.-re kanyarodott tőle, végig egymást figyeltük, de nem röpült el, csak amikor megkerülve megálltam és elővettem a fénylépezőgépem. Közeledtemben is fontolgattam a menet közbeni fényképezést, de egy rétisas sem ér annyit, hogy földúton, domb tetején, egyik kezemmel elengedjem a kormányt, és fél szemmel se figyeljem az utat legalább 10 másodpercig, azonban nem bírtam ki, hogy nem próbáljam meg megörökíteni a szép madarat. Sajna a kép nem jött össze, de röptében is csodás példány volt.
Még az út elején jártam, de sikerült hamar áthangolódnom, innentől aztán mintha minden izgalomba jött volna, egyre több állat merészkedett elő, de a lombok között bujkálók is felébredtek, és hangos csivitelésbe kezdtek. Az úthoz közelebbi fák mellé érve mintha azok hangszóróként működtek volna csak úgy zsongott a gátoldal.
A Rákóczifalvai gátőrház után a gát ketté oszlik. Első utamon is nézegettem a jobbra letérő gyérebben járt utat, de az akkor a vízbe vezetett, most azonban száraz volt az ártér, kihasználtam az alkalmat, rátértem. A töltés hamar elfogyott, és Én lenn találtam magam az ártéren, de út volt, mentem rajta, legalább kicsit árnyékban is voltam, hűsölhettem. A GPS több jelzett utat látott a közelben, de a turistatérképet is megnéztem, azon nem volt csak 1, ami ugyanoda vezetett, mint a gát, valamelyik csak tudja mi a helyzet, nem ijedtem meg. Még akkor sem, amikor az az 1 is elfogyott a kerekek alól. A gát sem volt messze (jártam Én már ennél rosszabb úton is), de vissza is fordulhattam volna, ha nem látom meg a tájékoztató táblát. Ugyan miről tájékoztathat az ártér közepén? Mögötte híd. Na, oda bemegyek!

Az árvízvédelmi rendszer fejlődése. Nem gondoltam, hogy érdekel, de mégis. Mit meg nem tud az ember véletlenül (pár szúnyogcsípés árán -az előzőek már úgy sem viszkettek). Érdekes, és szép volt. Mintha a Tüskevár-ban lettem volna, csak kicsit felújítva, így a vizenyős részeken pallón toltam a biciklit,

de nagyon örültem a kitérőnek, legyen az majd bármennyi idő is mire visszaérek majd az eredeti gátra. Azt azért reméltem még a Csillag-major előtti nyílt terepen kinn leszek, mert szerettem volna látni azt a részt ahol először a hattyúkat láttam.
A "mocsaras" szakasz után kicsit a szárazon kanyargott az út, néhol betérve a Tisza partra, ahol a sok sátras nyaraló mellett több öles törzsű feketenyár-fa boldogított. Már az első sátor láttán is leesett az állam, de amikor egész falunyit láttam, és találkoztam angolul beszélő fiatalokkal nem is tudtam mit gondolni. Iható víz több km.-re, áram szintén, meleg, meg szúnyog az van, és tűzifa is, gondolom a halak is kapnak, de más semmi. Miért itt?

Kérdezi ezt az, aki ugyanezt tenné, csak hegyen.
Egyébként van itt egy kilátó is. A tetejéről pont a tiszavárkonyi templomtorony látszik.

És még több palló, meg víz, aztán megint óriási fák.

Az ölelgetősnél jócskán elidőztem, de pont jó helyen kanyarodtam vissza a gátra, még a Bivaly-tói csatorna előtt, hogy a Bagi-földön megmaradt vizet, és a lovasokat lássam.

Hattyú nem volt, de szürke és fehér gém rengeteg. Halásztak, repültek, Én pedig nézve őket megtízóraiztam.

Innen már csak a Csillag-major és a bicikliút volt hátra. Idáig 3, vissza 1 óra. Hogy abból is legyen egy kis élvezet, loptam volna kukoricát, de megmenekültem a kárhozattól, még nem volt érett a szem.

Maradt a zötyögés a gátinál rosszabb állapotú, aszfaltozott bicikliúton. Eddig semmi nem fájt, de mire hazaértem rendesen éreztem a könyököm, csuklóm, tenyerem is. Ez a Magyar valóság.