Almási Sanyi bá emléktúra a Kutyakaparó csárdához

Almási Sándor 1938-2013.

2011 őszén ismerkedtem meg a Gördögök-kel, de Sanyi bácsival csak fél évvel később a közgyűlésen találkoztam. Ő töltötte ki az első Természetjáró igazolványom, de nem ezért kedveltem meg az öreget. Olyan lendületes fazon volt, folyton mosolygott, nevetett, tanított, elfogadott, önzetlenül adott magából, és voltak azok a huncut szemi. Pedig én már betegen ismertem meg, de ezek a szemek voltak az én vesztem. Így nézni csak jó ember képes.
Szóval, én nem tudom méltatni munkásságát, de köszönöm a sorsnak, hogy az utolsó másfél évében beszélgethettünk párszor.

Sanyi bácsi tiszteletére születésének napjára emléktúrát szerveztünk egyik kedvenc helyére a Kőröstetétlen és Kocsér közötti Kutyakaparó Csárdához. Jó idő esetén 80 km.-re Tiszakécske felől visszatérve terveztük az utat, de számítottunk némi szeszélyre az időjárás részéről, ezért egy második variáció is számba került, ebben az esetben ugyanazon az úton térnénk haza, mint jöttünk -50 km.
Mit sem törődve a márc. 15.-i felvonulással a Damjanich szobornál gyülekeztünk 8.45-kor. Feltartva a főpróbáló katonákat a szobor előtt fényképezkedtünk,

majd a biciklisek kitekertek a temetőbe, Sanyi bá sírjához. Amíg ők tekertek haza autóztam (a szél miatt nem vállaltam be enyhén még köhécselve, kissé taknyosan a biciklizést, helyette kineveztek a túra fényképészének, és utólag hadtáposának) a még sütőben lévő süteményért, de a temetőhöz én is időben, és megfelelő mód felpakolva odaértem.

Pár mondattal, gyertyával, virággal emlékeztünk, de tartva a várható széltől, esőtől nem időztünk sokáig a sírnál.
Magáról az útról nem tudok mesélni, én kocsival mentem abban sok érdekes nem volt, bár a töltésen láttam egy rétisast. Ja és egy letérést elvétettem. Már majdnem Abonyban voltam, amikor bekapcsoltam a GPS-t és csak a közelben lévő ládáról jöttem rá, nekem nemrég kanyarodnom kellett volna. Visszafordultam, de ennyivel azért nem úsztam meg, a csárdától is vissza kellett forduljak, mert nem kocáztattam meg, hogy egy fazék forró vízzel odáig kocsikázzak, hanem ott szerettem volna felforraltatni a teának valót. 10-kor érkeztem, megkérdeztem mi várható mára, de a kocsmárosnő nem volt képben, csak gondolta lesz valami, és ha igen 11-kor. Ezek után megkérdeztem felforralna-e nekem egy fazék vizet? Kérdésemre majdnem gondolkodás nélkül megkaptam az neki nem üzlet, még ha fizetek érte sem, van itt mit inni, igyunk abból. Én nyilvánvalónak véltem, hogy 1-1 bögre tea nem lesz elég, némi alkoholosabb nedűért, csokiért befognak hozzá térni, de erre a válaszra nem számítottam. Mindenesetre ezek után tettem róla, hogy tőlünk minél kevesebben költsenek odabenn, és elszántan visszakocsikáztam Kőröstetétlenre (6 km.), a Barna Bárhoz, mert milyen lenne a túra ilyen szeles időben meleg tea nélkül? A Barna bár biciklis barát, és nekem is szerencsém volt, mert felforralták a fazék vizet, már csak vissza kellett vele kocsikázzak a csárdához. Itt azért megemlíteném, hogy feltűnően jó állapotban van ez az út, hisz egy csepp víz sem lötyögött ki a fazékból, pedig háromnegyednél több volt benne. Amíg a víz melegedett megkentem (imádkozva, nehogy zsír cseppenjen a hátsó ülésre) 2 kg. szeletelt kenyeret kacsa zsírral, de visszafelé így is megijedtem, hogy a csapat eleje már megérkezett, mert egy megelőzött biciklis csoport egyik tagján Gördög póló volt. A korábban tapasztalt helyett a csárda mellett már mások is voltak, de én gyorsan leparkoltam a nagy fa alá, és sietősen kipakoltam a csomagtartóra, hogy az előőrs minél hamarabb falatozhasson a hozottakból, még a tea beízesítésébe is csak eztán kezdtem hozzá. Ugyan feltűnt hogy a megérkezett csoportból senkit nem ismerek, pedig már legalább 20-an ott voltak, mi meg össz. 30-an, de ennyi idegen nem volt köztünk. Leesett, hogy ezek nem mi vagyunk, ezért felhívtam Imrét merre járnak? Mivel ők még ekkor értek be Tetétlenre úgy döntöttem visszapakolok, de el is állok a fa alól, mert ha pont az ünnepség alatt érkeznek meg útban leszünk, és a ki-be pakolás alatt jól megszaporodott tömegben vártam. De, ha már úgy is ott voltam (feladat híján része a tömegnek) megnéztem a műsort.

Szerencsére semmi politika, történelem, verselés, csak a kisiskolások táncoltak,

meg lőttek 2-t az 1 fontos ágyúval.

Marha nagyot szólt, de legalább, annyira tetszett is ez nekem. Sőt, exponálni is jókor sikerült, és az ágyúcsőnél még a szikrák is látszanak.
A rövid ünnepség után amilyen gyorsan idejöttek a tömeg olyan gyorsan felszívódott, és mire mieink a szembe széltől elcsigázottan megérkeztek már alig volt valaki a csárda előtt.

Eleinte kicsit szégyenlősen, de nyugodtan falatozhattunk. Azt csak idehaza mesélte el Imre pont ott, ahol egyik ott tartózkodásukkor Sanyi bá is megszalonnázott.

Beszélgetés közben a forralt bor, és a sütemény elfogyott, a zsíros kenyér maradékát becsomagoltam útravalónak, és teából is került a kulacsokba, de szerencsére 30 embernek is elég volt a 15 főre számított adag.
A csapat fél 2-kor indult vissza hátrahagyva engem egy meglepetés feladattal. A com-ra kellett megfelelő helyet keresek egy ide telepítendő ládának, és ki is helyezni azt. Szerintem beletelt 1 órámba mire megírtam a füzetet, megkerestem/bemértem a helyet és elhelyeztem az üvegcsét,

de még fényképeket is kellett készítsek a csárdáról. Az 1926-ban leégett és azóta már nyilván többször felújított épületnek mit ne mondjak nem tett jót a legutóbbi felújítás sem. Azt a pulit nagyon kókány mód festették újra,

de belül maradt némi a hangulatból.

Azt nem tudom Petőfi most mit írna róla, de lehet hasonlót, mint 1847-ben.

Dolgom végeztével hazaindulás előtt elmentem még Kocsárra, megkeresni a hu-s multi többi pontját, de nem időztem sokat az egyébként hangulatos kis faluban.

Ugyan nem túráztam, de szép nap volt, és inkább legyek így, mint fáztam volna meg jobban.