Tiszavirág VT 2014.

Ez a túra már 2 hete volt. Az utána következő 4 bejegyzést megírtam szinte rögtön, ott várnak a sorukra, de ezzel nem akaródzik haladni (pedig fantasztikus volt), ezért nézzétek el nekem, ha kicsit döcögősre, vagy kurtára sikeredik.
.
Az úgy kezdődött, hogy a lányok (Anna, Panka, Adri) összebeszéltek, és nálunk töltötték az éjszakát. Ezzel nincs semmi gond, csak reggel 4 embernek kellett egyszerre, és pláne időre elkészülnie, amihez nem vagyunk hozzászokva, és kettőnknek sem egyszerű, de belevágtunk.
Hazabiciklizés, pizza vacsi, éjfélig leptop ki nem ad a kézből progi után rögtön elalvással kezdtük a napot, de kicsivel a megbeszélt idő után megérkeztünk, majdnem utoljára a nevezéshez. Mindenki zsongott, pakolt, szerelt, nevezett míg végre Imre köszöntése után elindultunk.

Az előnevezőknél jóval többen, 49-en voltunk, amiből a Giraffe-ok szépen kitűntek, de jól is mutattak az egyforma foltos mezeikben. Megértem Imre törekvését, hogy hordjuk mi is a mieinket.

Az kölcsönzőtől tanár úr vezetett ki bennünket Szolnokról, de aztán a haladás nem kötelezően együtt történt, aki gyorsabb volt előzhetett, de a lemaradókat bevártuk. Mielőtt nagyon szétszóródott volna a csapat még rögtön a Millér-i elágazás után előre tekertem, készíteni egy videót a  szembejövőkről, de a felvétel valahogy homályosra sikeredett (és jócskán szuszogósra), pedig az első mellényomott selfie után másodszor is nekiveselkedtem, ezért csak remélem a pisilős megálló utáni képeken mindenkit megörökítettem, mert a kétszer sorvégéről előretekerés után harmadszorra már nem sprinteltem neki a feladatnak. Maradtam a végén, és csak élveztem a jó időt, szép, nyugodt alföldi tájat, az előttem tekergő kígyózó színkavalkádot. Még izgulnom sem kellett, hogy valami kimarad, mert tudtam hazafelé egyedül jövök és annyit nézelődök, fényképezek majd, amennyit jól esik.
Dobapusztánál terveztünk egy fagyizást, de a kocsmát (egyben kemping) bezárták. A pihenő nem maradt el, de megkellett elégedjünk az ottholról magammal hozott cseresznyével bemelegítésként a mai napra.
Rövidke pihenő után a gátra felhajtásnál megtörtént az első és remélem egyetlen baleset is. Egy ügyesen a feljáróban keresztbe parkoló autó okozott torlaszt, az éppen elindult, újra együtt haladó sokadalomban szükség lett az elsősegélydobozomra.

Két éve voltam itt először, akkor is nagyon tetszett, de nehezebbre emlékeztem, mármint részemről, viszont az út minőségét nézve jobbra, legalábbis a gáton. Visszanézve a régi képeket nem úgy volt az, de szinte lényegtelen milyen volt akkor, amikor most is jobb volt az út, mint a nagy magyar átlag. Ugyan a közúton, és itt fenn a gáton is volt egy-két kátyú, vagy felmorzsolódott szakasz, de nem annyi, hogy szétrázta volna a fenekem, és nem is kellett görcsösen az útra figyelni, ezért is jól haladtunk, de a Nagykörűi gátőr kecskéit nem hagyhattam ki. Pár perc nézelődés, számlálás elég volt a kikapcsolásához, mire a falu szélén beértem a csapatot már nem zizegtem.

A Suttogóban zsíros-kenyérrel, és mentás limonádéval vártak bennünket, ami jól is esett, de hagytunk helyet az ebédnek, bár még nem tudtuk mi lészen az.

Egyébként nem is adták azt az ebédet olyan könnyen. Addig még volt feladatunk, akit érdekelt megnézhette a községet, és hogy ez ne csak egyszerű nézelődés legyen helyi vezetőt is kaptunk. Zsolt ügyesen kalauzolt bennünket utcáról utcára, bemutatott minden teret, alkotás, műemléket, mesélt az apró motívumok jelentéséről, a történelmi eseményekről, a vallásos múltról/jelenről, a mai életről, és ami útba esett mindenről tudott valami érdekességet.

                                                                                                                

2000-ben eddig ért a víz a gát túloldalán. (A fakoronája teteje felé, az ablak felső széle vonalában.)

A füves-kertben 3 féle levendula is volt.

Voltunk a már 77 fajtánál gazdagabb cseresznyéskertben, ahonnan a Bulyáki 77-es cseresznyepálinka alapanyagát szedik, de az útközben adódó alkalmakat sem hagytuk ki és a vezetés közben hol cseresznyét, hol meggyet szedtünk, ettünk az út menti fákról. A többség csak a mára gondolt, 

de voltak élelmesebbek is. Hiába, egy családanya, az családanya.

Alant lévő képek az óvoda melletti, és nem a tájházban készültek, azonban hiába sasolom nem látom a felíratott (Google-n is megnéztem, ott még álványzat takarja), de szerintem ennyi is elég a helymeghatározáshoz, aki akarja megtalálja, és szerintem érdemes megtalálni. Ugyan engem a hadi rész nem kifejezetten érdekelt, de a babák annál inkább, mint az exponálások számán ez meg is látszik. Annyira kis szerethetőek voltak, na.

Gizella királynő (lehet erre nem emlékszem jól)                         

                                               Két bors ökröcske

                                             Hamupipőke

Az öreg halász

Auróra elrablása

A nevezzük múzeumból már visszafelé vitt utunk. 1 órás séta alatt jó volt látni a nagykörüiek szorgalmat, hogy érdekessé, tisztává, örömmel lakhatóvá tegyék a falut. A rendezett kiskertekben mindenhol virág nyílott, szemetet nem láttunk, nem tiltották a fákról csemegézést, de ahol permetezve volt a termés táblát tettek ki, a fűvet nyírták, és olyan békebeli volt minden. Majdnem mint gyerekkoromban, csak akkor ilyentájt mindenki a kiskapuban üldögélt és várta a friss pletykát, mi gyerekek meg az utcán szaladgáltunk, vagy az árok parton ülve (sorban, mint fecskék ősszel a villanyvezetéken) vártuk a zsíros/vajas kenyeret. Mégis legnagyobb meglepetés/élmény nekem, és csodálkozásomra még a fiúknak is a rózsák voltak. Nem elég hogy óriás, mély színű, bokrok, majdnem fák nőnek erre, de még az illatuk is Isteni volt.
A Suttogóba érve még megcsodálhattuk a kosárfonás, és a fazekasság fortélyait,

de igazából már az ebéd körül jártak a gondolataink (bocsánat, az enyém tuti).
Ebéd.
A túra sarkalatos pontja. Valamilyen babgulyás volt, de én a babnak csak az ízével találkoztam. Pozitívum, hogy szedhettem amennyit akartam, de hús össz 4 kocka jutott, meg 5-6 répa, tehát maradt a kenyér meg a leve. Valamivel jól kellett laki. Egyébként szerintem finom volt, akinek nem, az kóstolja meg az én babgulyásom, és lehet visszasírja ezt.
Szóval: Enni kell, ..., meg még haza is kell jutni. És, csak úgy mellékesen mondom, a hajóval hazaigyekvők sem fognak büfét találni útközben. Tehát, ez van.

(A Suttogó egyébként nagyon hangulatos hely, de nem is tudom mire vannak felkészülve. A tulaj azt mondja magasak az árak, hogy ne nézzék kocsmának, mindezek mellett gondot okozott, hogy Adrinak kértem egy adag sült krumplit rántott sajttal -felet kapott-. Van két paci, kecskék, néha áll egy jurta az udvaron, de úgy tudom lehet szobát is kivenni, és időnként vannak kézműves foglalkozások, vásárok az udvarban, de szerintem összességében a tulaj hobbija.)
.
A révnél lepakoltuk a kenukat, vízre tettük őket, megvártuk míg mindenki kifut, és hajra hazafelé a fogadásukra. (A biciklik szállítóra történő felpakolása után.)
A kihajózás gyorsan ment, és én minden félelem nélkül bíztam Kristófra és Zsófira a gyermekem. Jobb kezekben volt, mintha én lettem volna mellette, és reméltem már a hisztiből is kinőtt.

Hazafelé én annyira siettem (le akartam tusolni a kenusok érkezése előtt), hogy az sem érdekelt lemerült a GPS-ben az elem, csak tekertem. Érzésem szerint sokkal, de nagyon könnyen gurultam. (Lehet mégis volt bab a levesben?) Az odafelé látott legalább 100 ellapított egeret észre sem vettem, a kátyúkat sem, a felhőkben azonban kigyönyörködtem magam menet közben,

és teljesen véletlen észre vettem ezt a kígyóvirághoz (ernyős sármához) hasonló növényt, ami több szakaszon az egész útszéli legelőt ellepte. Mivel kimaradtam az orchideákból, és bimbós állapotában néminemű hasonlóságot véltem köztük felfedezni különösen örültem a felfedezésnek.

A virágos szünet ara is jó volt eszembe juttassa a Hernektanya gólyáit, és ne csak úgy odarohanjak hozzájuk, hanem már messziről csak toljam a biciklit, hátha közel engednek magukhoz. A kis képeken nem látszik annyira jól, de egész sikeres volt ez a közeledés, a felnőtt legelésző egyed egész közel engedett magához, odafentről pedig párjával 4 fióka is figyelt.

A két megálló, és még egy beszélgetés után is bíztam benne nem fogom lekésni az célba érést ezért idehaza ahogy terveztem letusoltam, kocsiba tettem a piskóta tekercseket, és irány ki a csónakkölcsönzőhöz.
A csapatnak még se híre, se hamva.
Kipakoltuk a jelvényeket, felszeltem a süteményt, lerakodtuk a bicikliket, és tovább vártunk, lábunkat a vízbe lógatva, és tiszavirágokat keresve, de a vízben már csak hullákat, és a róluk elnevezett híd tükröződését láttuk. Sebaj, majd jövőre.

Ahogy kicsit hűlt a levegő lassan érkeztek a csónakok, szépen, majdnem egyesével, torlódást alig okozva. volt aki fáradtan, de legtöbben vigyorogva, és elégedett arccal szálltak partra, mesélték a történeteiket. A szárazon is várt még rájuk egy kis munka, de abban is ügyesek voltak, hamar minden kenu kipucolódott, helyére került, és jöhetett a jelvény, meg a süti.

Biztos másban is, de az etetésben még fejlődnünk kell. Igaz kevesebb túrázóra számítottunk (10 fő=20 szelet. Nehéz kigazdálkodni, ha már nem tudsz hozzátenni a rendelkezésre álló mennyiséghez.), de megfelelő tájékoztatással jutott volna a sütiből mindenkinek, mert vagy adjunk, vagy ne, de felesben nem érdemes. Ezen felül nem érzem, hogy sok lett volna a feladatom (csak egy időben kellett volna csinálnom őket), de hogy igazi legyen tényleg többen kellettünk volna segítségnek.
.
Jövőre ügyesebbek leszünk.