A havas gyönyörök netovábbja. DDK 90-89.

Nem hagyott nyugodni bennünket a múltkori pecséttel kapcsolatos sikertelenségünk, és hiába kértünk akkor egy helyi vállalkozótól kettőt, ma egy hivatalosért betértünk a kocsmába. (A reklámtábla még általam félretolt helyzetben, de így sem túl észrevehetően látható mögötte a DDK-s táblácska.)

És ha már itt voltunk a kocsma melletti boltba is bementem tejet vásárolni. A hajnal 6-os indulással volt alkalmam akklimatizálódni, a napfelkeltében rengeteg őzet, nyulat, fácánt láttam, a zúzmarás, ködös táj pedig fantasztikus volt, de a bolt nyugodt légköre, a ráérő emberek még így is megdöbbentettek. A történt ott kezdődik, hogy először rossz sorba álltam, ezért kivártam amíg egy fél rúd szalámi felszeletelésre kerül kb. ötösével, majd csipesszel megfogva a mérlegre (Ami szelet nem akart rögtön a csipesz fogókái közé illeszkedni azt az eladónő kézzel odasegítette. Gondolom azt feltételezte, a vevő nem látja ezt a szinte minden alkalommal előforduló malőrt a szeletelőgéptől.), miközben megbeszélték szinte az egész hetet. Miután átálltam a jó sorba megfigyelhettem azt is ahogyan az elém kerülő hölgynek a másik eladónő egyesével helyezte zacskóba a 30 db. linzerkarikát. Az utolsó daraboknál már bántam nem kéredzkedtem előre, de ennél sokkal jobban reméltem nem kér még fél kiló babot is. Magam sietségén túllépve mégis jó volt ebbe a békebeli légkörbe cseppenni, otthol biztosan bosszankodtam volna, de itt most nem is volt olyan fontos az a sietés.
Bátaapátiban van egy Apponyi kastély. Múltkor is megakartam nézni, de huss elmentünk mellette, és most is hiába figyeltem észrevétlen maradt. Lehet szerencsés lett volna, ha nem most utólag keresek rá a netem, és tudom mit kell figyeljek, mert bizony az épületnek egyáltalán nincs kastély kinézete, inkább nevezném nagyobb családi háznak, kúriának a térképpel ellentétben.
Viszont, mást is kinéztem én még itt magamnak, és szerencsére sikerült rábeszélnem társaimat, hogy a kék szurdoka helyett térjünk ki előbb az Üveghutai haranglábhoz, majd a kék körön csatlakozzunk a sávra. A faluból kijövet ráfordulva a kékre hamar elértünk a kereszteződéshez, de látva a szurdokba vezető út állapotát már itt az elején jó választásnak tűnt az útvonal módosítás, nem is beszélve róla, hogy autóval egészen az Üveghutai erdészházig felmehettünk,

innen pedig jöhetett a Valentin napi gyönyörök sokasága. Nyugodt, havas, mégis madárcsicsergős erdő. Nincs zord hideg, nem fúj a szél, a nap simogatóan süt, de a föld még fagyos, kemény. A harangláb pedig csak 500 m., oda-vissza 1 km.

Az épület szerepel a Templomromok a Dunántúlon mozgalomban is, és úgy is néz ki mint ami mögött régen még volt templom, bár a fák között nem fedeztem fel a falak körvonalát, de szépen felújították, és így is hangulatos pontja az erre vezető utaknak, valamint kedvelt telelő helye a katicáknak. (Utólag is bizonyítva nem kellett kemény telet várnunk.)

Mivel nem akartunk sokat időzni az esőbeállóban megkerestük a pótjelszót, és visszatérve az erdészházhoz elváltak útjaink. Imre a szokott módon ment a szállásunkat elfoglalni, majd elindult szembe velünk, hogy valahol a tervezett szakasz túlsó harmadánál találkozzunk, mi pedig ahogy megbeszéltük a kék körön igyekeztünk egyre magasabbra. A Hosszú-völgyi szakasz hasonlatos volt a még kocsiból látott szurdokba vezetőhöz, de bíztunk benne ahogy nemsoká letérünk róla megszűnik a négykerekű használat által okozott nyomvályúsodás, és az elmúlt három hét viszontagságaitól megviselt Hunyorokból is láttunk párat.

Kívánságom teljesült, nem nagy csoportokban, de elszórtan láttunk szép, és megviseltebb töveket is, ám a Turista-forrást kihagytuk. Az útról nézegettük hol lehet, de a szurdokba nem kockáztattuk meg a leereszkedést, még a későbbi lankásabb szakaszról sem, inkább már 11 óra lévén igyekeztünk utunkon előre. Meglepő mód eddig én mentem elől, pedig volt emelkedés is egy kicsike, de szinte még csak meg sem szuszogtatott, csak jobbnak látván nem csuromig átizzadni nekivetkőztetett.
Ha még ennél is jobb idő lett volna elérve a kéket jöhetett volna a dagonya, de szerencsére még a talaj fagyos volt.

Lehet a szurdokban is az lett volna, de mi már itt voltunk. A vadászlesnél kicsit jobbra tartva megérkezett újra a hó is.

A képen látszik erre még ketten-hárman jártak előttünk, de bizonyítva a minőségét az is a mi súlyunk alatt szinte alig süppedt. Nem úgy mint szegény pára alatt, akinek már csak fejtetőre fordított koponyája várja a tavaszt.

Egyértelműen C.

A Harsányi-keresztig tartó enyhe emelkedőn sűrűn váltogatta egymást a havas, és a kissé olvadtabb saras szakasz, de összességében nagyon jól haladtunk, és a vadetető melletti, télire felhagyott méhész laknál még nem is gondoltuk, hogy már a műútnál járunk.

A másfél kilométeres műútra visszaöltöztem, valahogy itt a széles úton huzatosabb volt. Héthárs pihenőnél először a padok formája lepett meg, majd a lak mögé kerülve a fekvőhelyekhez kialakított belső. Ilyet én még nem láttam, vagyis de, a Bükkben a Cserepes-kői barlangszálláson, de az nem műút mellett van, ahonnan könnyebben lakott területre érhet az ember.

Nyolchárs pihenőnél mi nem tartattunk pihenőt. Láthatóan ereszkednünk kellett, de azt is láttuk szűz terepen fogunk lépdelni, mert az az egy előttünk járó is hamar meggondolta magát, és elhúzott délre, nem beszélve róla a jelzéseket is elfelejtették karbantartani. Na nem ennek, de a havas körülménynek azért én fölöttébb örültem.

A Hessz-keresztig pár lépésekre valahonnan előbukkant egy-egy nyom, de az előttünk járó hagyta égni combunkról a zsírt. Amiben azért nagyon reménykedtünk meg is történik.

 A keresztnél ettünk pár falatot, és alig hagytuk el már láttuk is velünk szembe emelkedni Imrét. Örömünk azonban csak részleges lehetett a szűz havat felváltotta a saras nyomvályú, innentől hol ezt kerülgettük, hol a már olvadó hóban lépdeltünk Imre nyomában. De mindez még semmi volt ahhoz képest ami az Arany-hegyi  csúcs visszafordítója után következett. Láttuk a célt, de odáig el is kellett jutni.

Ha az utat választjuk csúszkálhatunk a sárban, ha az út széli dzsindzsást kerülgethetjük a rózsabokrokat, vagy inkább betértünk az erdőszélére, ahol szintén kerülgettük az aljnövényzetet, de legalább az nem akadt belénk minden lépésnél háromszor.
Apátvarasd-telepre beérve megtaláltuk életem első, külső DDK-s pecsételőhelyét, ahol ráadásul a dobozban (Bonyhádi) pecsét helyett bélyeg volt (katicák védelmében).

Innen már csak a nagyjából elhagyott házak (Mondtam már, hogy mennyire tetszenek ezek a tornácos házak? Pláne amelyiknek széles a verandája.) közötti murvás úton

kellett felsétálni a sorompó mellett hagyott autóig. A meglepő dolgok sorozatának azonban még nincs vége. A sorompó melletti őrbódéhoz (nem bírtam kihagyni, hogy megnézzem közelebbről is) tartozik egy szalmás kunyhó, és egy kutyaház is. Hogy itt tudnak még erre is gondolni?

És, még csak 14.40 volt, de a mai napra tervezett 15 km.-t megtettük. Ilyen hamar még nem végeztünk. Szép volt, és bár volt benne 280 szint is mégsem okozott nehézséget. A téli környezeten kívül rendkívül élveztem, hogy testem (inkább az agyam) nem nehezíti meg a helyzetem, nem kellett énekelni, meg-megállni, rásegítő mozgásokat végezni, csak lépdelni, nézelődni, és élvezni ami éppen jött. Abból pedig még várható volt pár.
Kocsival elgurultunk Zengővárkonyba, tiszteletünket tettük Rockenbauer Pál sírjánál.

Néhány pillanatnyi csend után körbejártuk a sírt, elolvastuk a nekrológot, kihúztam pár fűszálat, megigazítottam egy letört fa levelet, és mielőtt visszatértünk volna a kocsihoz még megkerestük a geoládát (hűlt helyét) is.
Mai szállásunk Mecseknádasdon volt, egy malomban. Kíváncsian vártam, és megérte. Az udvarra kanyarodva még nem sejtettem hol van itt a malom, de türelmes voltam, és megelégedtem egyenlőre a szállásunkkal. Az ajtón beérve már nem is érdekelt annyira a malom. Odabenn a lakteret betöltötte a régi fa mennyezet átható illata. Örültem, hogy ma ilyen hamar megérkeztünk, és szívesen lettem volna macska, hogy a szekrényben alhassak, de a belső szobában találtam valós méretemnek is megfelelő nyughelyet.

Lett volna még idő világosban megnézni a falut is, de a forró zuhany után inkább pizsit húztam, és nyugton maradtam. Ennyi élvezet mára pont elég.