Semelweis napi tekergés

Eredetileg 3-4 napos gyalogtúra volt ide tervezve (a kéken, hogy haladjon, és mert szeretem, Bánkúttól Aggtelekig), már mondhatni hagyományosan, de a tervek azért vannak, hogy átíródjanak. Költséghatékonyan ma a szintén szeretem gáton "ünnepeltem" a plusz egy szabadnapot.
Az ajtón kiérve még a hagyományos kiindulás felé kanyarodtam, de rájöttem fölösleges nekem az Auchan felé menjek, ésszerűbb a Szt. István hídról rátérjek a gátra. Kihagytam hát a bemelegítő terepet, de várt még rám 20 km. élvezet. A gazdasági aluljárón túl az aranyló búza helyett a már barnuló, aratásra várót csodáltam,

és a bogáncsokat, mezei katángokat,

kamillát, meg pár eltéved napraforgót.

Szépen indult a nap. (A sok szeméttől eltekintve, amik továbbra is, és egyre több helyen tarkítják az gátszéleket.) Madárdal, kellemes idő, hamar a gátőrház, bárányokkal, lovakkal,

és már térhettem is le a tanösvény második szakaszára, hogy megnézem az áprilisban kimaradt részt.
Sajnos a lomboktól már alig látszik a szembeni Várkonyi templomtorony,

de örömmel látom, hogy az ismertetőtáblák előkerültek. Nem gondolom, hogy újak készültek, most már inkább csak azt az árvízre számítva télire leszedegethették őket az állványaikról.
Volt még feladatom a mai napra, de azért olvasgattam, megálltam a parton, megölelgettem az öregeket,

és persze az ártéri (most teljesen száraz, de azért kellően szúnyogos) pallót sem hagytam ki.

Megörvendeztetett a szamárkóró. Elsőre azt sem tudtam mik magasodnak mellettem az ég felé ölelkezve, tárulkozva, egyesével, családostul,

de a túloldalon már fejlődtek a gubicsok.

Annak ellenére, hogy madarat eddig szinte nem is láttam, megérte a kimozdulás, aminek már majdnem a hazafelé oldalán jártam. Gátra felfelé tekertemben épp azon sopánkodtam a meleg miatt mennyire elbújtak ma az állatok, amikor a legjobb őzmegfigyelőponton kicsit túl 3 talán szürke gémet is láttam a lucernás bálái között. Amikor felértem épp a gát tövében szemezgettek, fújtatásom még nem ijesztette el őket, de a látvány már meggyőző volt. Nekem pedig gyönyörű. Mindhárman ott keringtek előttem mielőtt a lucernás túloldalán újra lemerészkedtek volna. Nem hittem, hogy ennyire közelben maradnak, ezért nem is kapkodtam a telefon után már csak mikor földet értek.

Sajnos a tavaknál sem javult a tendencia. Két árva szárnyas hagyta el horgászhelyét közeledtemre akik nem is tértek vissza az alatt a pár perc alatt míg én egy almát megettem. És még a fásítás is folytatódik. Persze persze jó dolog ez, csak 2 év múlva már nem lehet átlátni a sáv fölött.

A Rákócziújfalui pecsételés után (Végre egyszer nem hétvégén jövök és a kocsmán kívül mást is nyitva találok, nem mintha ők nagyon örülnének nekem.) már nem akartam megállni hazáig, de másképp hozta a jószerencse. Napraforgó és búza közé fogott messziről mákföldnek kinéző tábla mellett kellett eldobtam először a biciklim, persze ahogy közeledtem már világos volt hagyma lesz ez, de olyat sem láttam még ilyen közelről. Beleharapni nem támadt kedvem, de szárnyasok helyett pont megtette.

Aztán már majdnem az utolsó kanyarban, pont a Szt. István hídra felmenetel előtt pillantottam meg egy önfeledten legelésző őzet. Biztosan hozzászokott már a nagy zajhoz, az állandó kamionforgalomhoz, ami most nekem kedvezett, mert ilyen közel nem szoktak magukhoz engedni, pláne meg velem mit sem törődve tovább legelészni.

De, hogy az én ebédem se vesszen 45 km. után, 11-re már én is odahaza voltam. És én még azt hittem rövidítettem, de úgy látszik így is meglett a penzum.