Ezt a napot már év elején megjelöltem a noteszomban. Ezen a túrán nekem részt kell vennem. Az egyesület nem sok ilyesmit szervez egy év során, minden ráadásul én sem tudok ott lenni, igaz az összes nem is érdekel, de ez nagyon izgatott (ennél jobban mér csak a Szent István TT). Kenuban ugyan még nem ültem, de lesz ott más, aki már igen tehát nem fogunk ilyen apróságon fennakadni, ha már letekertem odáig -gondoltam még csütörtökön is. Pénteken fontos információhoz jutottam, mégpedig, hogy a visszaút legalább 5 óra, jó ha délben eltudunk majd indulni, tehát 5-nél előbb nem érek vissza Szolnokra. Ha én 6-ra Pesten akarok lenni, akkor biciklivel kel hazajöjjek, ugrik a kenu. Sajnáltam, de minden nem megy, vagy kenu, vagy a múzeumok. Ugyan beneveztem magunkat a vízi részre is, de még ne volt késő módosítani. Reggel az indulásnál még így is nagyon izgultunk, túl voltunk az első regisztráláson, az első eligazításon, reggeli közben áttanulmányoztuk a térképet és nekivágtunk. Már ekkor meleg volt.
Nem emlékszem pontosan, pedig megkérdeztem, de kb. 40-en tekertünk, hol jobbra, hol balra, mi a végén, szépen libasorban.
Dobapusztán volt az első pihenő, nagyon ideje is volt már. Mi kicsit le is maradtunk, de jót tett a jégkrém, és az tetőről lecsurgó hűsítő víz. Még óriás harcsával is találkoztunk.
A gáton továbbfojtatva utunkat lett egyre szebb és lakottabb a környék. Itt épp egy hernyót sikerült lekapjak miután megmenekült a lepisiléstől.
Mire Nagykörüre értünk a csapat már túl volt a Suttogóbéli zsíros kenyéren, mi a kompnál találtunk rájuk, ahol már javában folyt a vízre szállás előkészülete.
Adri nagyon unta magát, a fárasztó hét után ez a nap nem volt neki a legjobb- Úgy döntött kocsival megy haza, de előtte körbekínáltuk a madárlátta kakaós-lekváros sütinket, segítettünk felszerelni a kenukat, rögzíteni bicikliket, és a kihajózást se mulasztottuk el. Kiderült nem csak mi hagytuk ki a csónakázást, velük körbetekertem Nagykörüt.
Rendkívül hangulatos falu, rendezett udvarok, az utcán mindenfelé rózsa, és finom illatok. A Suttogóba érve tovább esett az állam.
A pipaszobában egy közös képre még rávettem a csapat tekergő részét, de nekem még így is sietni kellett, az ebédről lemondtam. Szétnéztem a kézműves udvarban és nekivágtam a hazaútnak.
A gáton még tudtam tartani a 20-as tempót, igaz sokat megálltam egy-egy fotóra, ami a legtöbbször nem sikerült, de megörökítés nélkül is nagyon tetszett a fejem fölött köröző sólyom -vagy micsoda, a szökdécselő őz, és a sok félénk nyuszi. Ám leginkább az édes hárs illat. Egyre inkább azt hiszem, hogy nem azért vagyok boldog, mert érzem a szagokat, hanem olyankor érzem őket, amikor boldog vagyok. Mindegy a sorrend, mindkettő jóóóó.
Lehet a gólyák sem látszanak tisztán, de őket mégis kiteszem.
Oda sokan, haza egyedül jöttem, de nagyon jó kis túra volt. Még annak ellenére is, hogy a gátról letérve 13-al is csak kínkeservvel tudtam haladni. A kerék nem volt lapos, de a fék szorult, gondoltam, hogy kiakasztom és majd jobban haladok, de elvettettem az ötletet, nem mintha nehéz dolog lett volna. Inkább minden kanyarban reméltem -hiába tudtam, hogy még sok van odáig- a következő már a Besenyszögi lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése