Nemsokára már mindenfelé álmos szemű, zöld poharas emberek mászkáltak, ki tejért, ki szendvicsért, ki a felfrissülésért, vagy csak visszaadni a kölcsönzött táborozási kellékeket.
Egyben jó, és szomorú is volt látni őket. A túra utolsó napját kezdtük, még egy kis tekergés, és vége, olyan gyorsan hogy észre sem vettük. A csoportvezetők eligazításán döbbentem meg igazán, 20 perc múlva a kapuban kellene állni várni az első csapat startját. Részemről ez kizárt volt. Még állt a sátor, sőt Adri benne feküdt, ugyan este nagyjából összepakoltam, és már tusoltam, a reggeli is megvolt, de van még mit tenni mielőtt végleg itt hagyjuk a kempinget. Igyekezni kellett, hogy az első csoport helyett az útólsóval elstartoljunk, de összejött, és az ismerős köves úton nekivágtunk a Szamárhát nevű pusztának. A tájvédelmi körzet munkatársai már vártak ránk egy lesnél. Elmondták milyen feladatokat látnak ők itt el, és milyen jelentőse van ezeknek, aki figyelmes volt a szürke marha csordán kívül, még fekete gólyát is láthatott. Én most láttam élőben először őket, vagyis lehet láttam már máskor is, csak nem tudtam, hogy mit látok, madár, fekete, nagy, ennyi. Beérve az egyik tanyára meg is kóstolhattuk az előbb látott kérődzők testvéreinek ízét, a teraszon finom kolbászos és szalonnás falatkákkal vártak bennünket, na nem kis hátsó szándékkal, hanem hogy legyen erőnk szalma bálát gurigatni, nyulat bottal lőni.
A gyerekek annyira elfoglalták magukat a kutyakölykök simogatásával, hogy utolsónak indultunk el Tiszaújváros felé, ahol a Művelődési házban kellett volna megnéznünk egy kiállítást, de ezt mi mivel késve is indultunk és még a városban is sokat tekeregtünk mire megtaláltuk a állomást kihagytuk, csak pecsételtünk és gurultunk tovább Tiszapalkonyára.
Itt is tájház volt a program helyszíne, de csak gyors pillantást vetettünk rá, a pecsét után siettünk tovább Tiszatarjánba.A falu határában bivalyokat nézhettünk egy kis kitérő után, de ezt nem akartuk kihagyni, legalábbis engem nagyon érdekeltek. A csordás fiú nagyon bátran őrizte őket a villanypásztoron belülről, de miután én is a kerítésen belülre kerültem már nem csodálkoztam bátorságán. Rém félős, böhöm nagy, csupa izom, mind bika csorda volt előttem, vagyis hátrált előlem, pedig csak egy érintést akartam, megsimogatni őket kicsit. Olyan szép állatok voltak.
A falu polgármesteri hivatal előtt kenyérlángost sütöttek nekünk, míg megnéztük a helytörténeti kiállítást és a templomot, majd jól lakva a holtágnál tehettük próbára magunkat. Lehetett a víz fölött kötélen két fa között csúszni, megint evezni és kötelet zsákolni is, persze pecsétér, pontér.
Tiszakesziben Pi vízzel vártak bennünket, és hűsölésképpen iskola múzeumot látogattunk. Programon k kívül fagyiztunk is, a majd 10 km-es szakasz előtt, amit meg kellett még megtennünk Ároktőig kellett a kalória.
Ároktón a tájházban már ránk nem várt frissítő, annyira a végén voltunk, hogy minden elfogyott, de már csak komp, és a célszalag volt hátra, addig meg kibírjuk a tarisznyánkból. Visszasiettünk a komphoz, és igyekeztünk a focipályára. A kapuval szembeni színpadon már javában folyt az oklevelek és kulacsok átadása, fényképeszkedés, sőt sokan már a túrós tésztát majszolták, de abból maradt nekünk is.
Volt akik párosan, de mindenki megtette a maga feladatát, végig tekeregtünk a sok élvezetes bemutató, feladat között a Tisza egy rövid szakaszán.
Hogy mit tanultunk? Csupa olyasmit, amit a gyerekeknek szüleiktől kellene tanulni, és felnőttként is alkalmazni azokat, de ma már ezeket az útmutatásokat fölöslegesnek véljük, és nem hogy gyermekeinek nem adjuk tovább, de még mi sem alkalmazzuk, helyette szemetelünk, pocsékolunk, semmibe vesszük mások munkáját. Nem tudom az élvezetes napokon kívül kiben mi maradt meg, és kiben alakul át a mindennapja, de remélem legalább csak egy kicsit jobbak lettünk.
Mi 2 után nem sokkal értünk célba, és 4-ig még közösen pihentünk, sztoriztunk, mosakodtunk mielőtt ki-ki indult útjára.
Én Tiszafüredre szándékoztam megszállni, és majd holnap hazatekerni, persze közben megkeresve pár ládát, amire eddig nem volt lehetőségem, pedig sok nagyon közel volt hozzám.
Elsőnek a Nagymajor-i Vay Kastély kertjében lévő ládát kerestem fel. 6 km-es kitérő volt, és a GPS sem akart prímán működni, egyszerűen nem mutatta merre haladok, a kis nyíl csak állt egy helyben, akár leültem valahol, akár sétálgattam. Kínos volt, mivel a bezárt kisbolt melletti kerítés résen hatoltam be a területre, és bár a leírásban az szerepelt a kert szabadon látogatható kicsit sem éreztem magam kellemetlenül, hogy ott lófrálok. Ha az én kertemben tenné ezt valaki a nemlétező puskám ráfognám. Miután feladtam a gépes keresést mentem a paraszti eszem után és hamar meglett a láda, amiben azt hittem fészkel is madár, de már nyilván kirepültek a fiókék, csak bogarak voltak a fészekben, meg a láda.
Egyeken hamar túlértem, de Tiszafüred még odébb volt, és ahogy néztem pont felette készült vihar. Talán már a fekete felhőkből esett is az eső. Az utolsó 5 km-t ugyan laposan, de erős széllel szemben kellett lenyomjam, el is döntöttem, hogy nem keresem a kempinget, az első kiadó szobánál megállok. Hát ilyen nem volt 2 órát keresgéltem, minden büfés tanácsát követve, de végül szakadó esőben mégis a kemping lett a szálláshelyem. Ahhoz képest, hogy mennyire ki voltam akadva az itt lakok tájékozatlanságától kellemes meglepetés ért a kempingben. 2500 Ft-ért kaptam egy 6 (kényelme)ágyas faházat, és meleg víz folyt a csapból. Bevittem a biciklit is hogy ne kelljen a táskát lepakolni, és kiteregettem az átnedvesedett ruháimat. Elalvás előtt megterveztem a másnapot, sorba raktam a megkeresendő ládák leírását, memorizáltam a térképet, és pár falat megpuhult sült krumpli után elaludtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése