1 nap kórházban

Aranybogaram még 1x otthol is hányt. Mivel a nap folyamán semmi nem maradt meg benne, és rám nem hallgatott bementem vele az ügyeletre, reméltem a doktor majd ad egy injekciót és jöhetünk haza. Nem így történt. Nem vállalta, átküldött az ambulanciára, ott Adri előadta a hattyú halálát ezért nem engedték haza. Tudom gyermekem menyire jásza túl a fájdalmat, fáradtságot, betegséget, és bár szerintem nem volt akkora a baj, mégis beleegyeztem, had lássa mi annak a következménye amit tesz. Olyan mint a dédmamája, akit úgy emlegetünk, hogy neki tuti legalább 300 csontja van, mert a 206 nem fájhat ennyit, ha bárkinek valami kis baja van, neki is, de sokkal jobban, minden alkalommal, amikor találkozunk valami új nyavaja gyötri, és a gyógyszer sem jó soha, havonta váltani kell valamelyiket. Mintha nem lenne áldás, hogy ennyi évet leélt, és tulajdonképen a magas vérnyomásán, meg a protézisén kívül más baja nincs, hanem versenyezni kellene, ki van rosszabbul, Ő, a szomszéd, vagy bármelyik rokon. Adri mindent tragikusabban él meg, és a bolhából nemhogy elefántot, de egyenest mamutot csinál, amit én mondok az nem jó, a gyógyszert nem veszi be, a diéta helyett inkább nem is eszik semmit, a hideg vizes borogatástól nem látja a tévét, és különben is hideg, szóval csak legyek ott mellette, és meggyógyul. Néha simogathatom, de ne beszéljek, csak legyek ott. Szerintem ami így gyógyul az nem igazi betegség, csak figyelemre van szüksége, nem is arra, igazának kell lennie, és a másiknak alá kell rendelnie magát neki. Én ilyenkor ott szoktam hagyni, az egyenlőségben, ápolásban, odaadásban benne vagyok, de ebben nem, majmolni nem fogom.
Tisztában vagyok vele, lehetett volna nagy baj is, de tudtam csak rajta múlik, Ő pedig nem akart jobban lenni. Belementem, legyen óhaja szerint. Majd a kórházban meglátja mennyire hajtanak előtte fejet. Amikor az ülőkocsiba beült már mosolygott is, de a hánytál már nagyon nem tetszett neki, és a torkát ne  spatulával nézzék meg, meg minek kell a tű. Mindent elmondtunk neki, megvártuk míg megérti mire miért van szükség, de láttam rajta még most sem hiszi igaz amit otthon mondtam. Az osztályra fekvőkocsin vitték, maga feküdt fel rá, még csak nem is szédült, az ágyra is egyedül feküdt át, de az infúziós kezét már nem merte meg sem mozdítani, ha csak a szerelékhez értem földöntúli fájdalmat érzett, pedig szemmel láthatóan elégedett volt. Én ekkor döntöttem el, hogy minden anyai érzésem ellenére nem maradok vele éjszakára. Behívom Petit és hazamegyek neki ruháért, tisztálkodási felszerelésért, meg egy pár holmiét, amivel majd holnap elfoglalja magát, de este haza megyek, igya meg a levét, annak amit főzött.  Mikor visszaértem inni akart de azt reggelig még nem lehetett, viszont pisilni nem ártott volna, bilibe, nem csak úgy szabadon. Mondanom sem kell, hogy ez nem ment, de kártyázni már volt kedve. Gonosz én sem vagyok, persze hogy kártyáztunk pár kört, meg beszélgettünk. Elmondtam mi várhat még rá ha minden javulósan alakul, és mit fognak tenni, ha nem. Hogy milyen panaszt kórházban hogyan kezelnek, és minden előzmény nélkül jöhet egy orvos, aki megakarhatja vizsgálni, amiben érdemes közreműködőnek lenni. Senki nem akarja bántani, de senkinek nem az a dolga, hogy szeresse, és nincs túl sok idejük a hisztire. Viszont, ha baj van szóljon nyugodtan, nem hagyják magára, és segíteni fognak, nem lesz sötét, de nem tudják előre, hogy maga marad e a kórteremben, vagy éjjel még betesznek mellé valakit. Megkértem hívjon fel, ha bármi van akármennyi az idő, ha úgy látom jónak be is jövök, de 6-kor mindenképpen itt leszek, segítek majd letusolni, addig is még kicsit simogatom, hátha elalszik míg ott vagyok. Gondoltam én, hogy ez az elalvás nem fog menni, míg ott leszek egyre fog aggodalmaskodni, spanolni magát, fél 9-kor inkább elköszöntem. Én sem voltam nyugodt, féltetem is, de tanulnia kell, ha másén nem megy a saját kárán.
Éjjel nem telefonált. Reggel mikor odaértem pisilni volt, bekísértem a kórterembe, ahol az éppen lecsöpögő 3. palack infúziót lezárták és kimehettünk zuhanyozni. Jó kedve volt, jól is nézett ki. Azt mondta jól aludt, jól érzi magát, éjjel nem volt hányingere, és már éhes. Megnyugtattam, hogy ezek mind jó jelek, de enni csak akkor lehet, ha majd a vizit után a doktorok megengedik. Elmondtam még mi történhet a viziten és mire számíthat, ha netán újra hányingere, vagy fejfájása lenne, hogy apja bejön hozzá délelőtt, nagyvizitre pedig én is itt leszek, de 2 osztás után mennem kell dolgozni. Már nem esett tőle kétségbe. Mi meg miért ne pont most lettünk volna 3-an, plusz ebből még Kata is betegen jött be, munka meg szarásig. Mindegy, fél 11-re odaát voltam. Gyerekosztályon a nagyviziten be sem jönnek a kórterembe, csak a zárt ajtó mögül a folyosón megbeszélik, amit meg kell. Gondolom, mert én egy szót sem hallottam belőle. Utána a doktorunk jött be és elmondta, hogy jók a labor eredmények (ezt már én tudtam), ebédig még csak kekszet egyen, de ebédre a szűrt leves mellé a másodikból is kanalazhat, valamint ha minden így folytatódik elég lesz a 24 órás megfigyelés, délután hazaengedik Adrit. Juhééé. (Úgy láttam gyermekem is örül.) Addig már fél lábon is megleszünk. Apja kicsit még marad, én munka után visszajövök, és amíg itt kell lenni megnézzük az Egri csillagokat. Távozásom előtt azért elláttam tanácsokkal, hogy igyon sokszor, de csak kortyokat és inkább ropit egyen, ne kekszet, ha hányingert, vagy fejfájást érezne szóljon a nővéreknek, de legyen tisztában vele, hogy akkor nem fogják hazaengedni, előbb próbáljon meg hideg vízzel mosakodni, párat sóhajtani, csak ha nem szűnik és tényleg érzi akkor szóljon, de akkor hívjon fel engem is. Elköszönéskor már szinte viccelődött olyan jól volt. Megnyugodva mentem vissza dolgozni. 4 óra hamar eltel, és már csak 2 volt hátra, hogy haza mehessünk. Aha, persze. Nővérke azzal fogadott, hogy Adrinak megint hányingere volt, egyenlőre ne adjak neki inni se, mindjárt jön a doktornő, eldönti kössenek-e be infúziót. Hirtelen olyan kedvem lett volna felpofozni a gyerekem, aki mosolyogva ott feküdt az ágyban. Látszott, hogy semmi baja sincs, és ha volt is hányingere legfeljebb egy pillanatig tartott. De, én ezt a pillanatot is kétlem. Oké bébi magadnak keresed, megnézzük a filmet és én 8-kor itt hagylak. Tőle azért csak annyit kérdeztem mi is volt ez a hányinger? "Hát anyu, tudod a levesben volt karfiol is, és attól volt. Hogy láttam benne." Már nem felpofozni, megfojtani lett volna kedvem.
Doktornő átlátott a szitán. Teljes biztonsággal nem merte ugyan állítani, hogy már nem lehet baj, de elengedett bennünket. A branül biztonság kedvéért benn maradt, és zárót sem kaptunk, egy kis diétás tanáccsal ellátva azonban mehettünk haza.