OKT 274 - 273. Füzér - Nagyhuta

Nem volt egyszerű az indulás.
- Megküzdöttem magammal: Egyedül, erdőben, sátor, 60 km., 3 nap, de akartam. Nagyon akartam. A sátort már nem egészen (a súlya miatt), de menni igen.
- Petivel: Te kinek akarsz bizonyítani?
Kinek kellene bizonyítanom magamon kívül, amikor magamnak sem kell? Egyszerűen jó érzés megtenni egy utat, felérni egy csúcsra, ott lenni a nagy fák között, a tisztásokon, a mezőkön, és ha nem jön senki, az engem nem fog vissza.
- Anyuval: A sírba visztek engem. Egyik erdő olyan, mint a másik. Voltál már, nem elég? Megtámadnak.
Mondja ezt egy Parádi, aki minden nap az erdőn volt, és egyik sem volt olyan, mint a másik. Ki támadna meg már megint? Legfeljebb a faluban, de valószínűbb otthol, Szolnokon egy támadás, mint a hegyen. Aki oda felmegy az nem fog még támadozni is. Az agresszív emberek ennél lustábbak és kevésbé türelmesek.
De, hogy legalább egy kicsit nyugodtabb legyen a sátrat otthol hagytam. Egyébként is kurvára nehéz volt a csomag, és már nem kellett sem laticel, sem takarófólia, de a hálózsák maradt. -4 kg. és már anyu sem pityergett, bár tudom nem a súly miatt volt a sírás, és annak örült volna, ha Én is maradok a sátorral.
A vonatom 7.20-kor indult volna Kálból Sátoraljaújhelyre, de már indulásig összeszedett 10 perc kését, e miatt azonban nyugodt voltam, a buszra még úgyis 1 órát kell majd várni. A 3 órás zötyögés alatt (gyorsvonati pótjeggyel) volt időm átnézni/összevetni minden jegyzetet, térképet, leírást, szintrajzot, alaposan megterveznem az eső napot, és nagyjából a többit. Ugyan már teljesen mindegy volt, de gondolatban a csomagot is még egyszer átfutottam, mi maradt ki? (Mint majdnem a túrabot.) Végül arra a megállapításra jutottam, hogy csak a kajával, hálózsákkal van nálam nagyobb teher, mint a Cserháti, decemberi, Bíró Petivel megtett 60-on volt. Az akkor meredekebb is volt, tehát menni fog ez most is. Mire Miskolcra értem ettől a gondolatsortól már a gyomromban is kisebb volt a gombóc, a közeledő magaslatok látványa pedig tovább nyugtatott. Magas ez baszki, magas ez -mondogattam magamnak-, de csak egyre kell felmenjek, arra is majd hétfőn. Ma szinte csak lefelé jövök, holnap egy kis melegítés, aztán hétfőn levezetésnek jöhet a java. De, addigra már nem lesz kaja a zsákban, és ma még ma van, törődjek azzal.
Fűzér - Vágáshuta 20 km., 240 m. emelkedés, 280 meg lefelé. Jó lenne 8-ra beérni, az 2.5 km. óránként. Kivitelezhető.
Legutóbb a Börzsönyben 15 km. volt 6 óra alatt, 300 emelkedéssel, és kb. 1000 körüli süllyedéssel, forróságban, nagyon magas páratartalom mellett, amit (az élményen kívül) csak a bogarak múltak felül. Most kellemes az idő, meleg van, de tavaszias, az erdő nem tudom mennyire lesz párás, de ma inkább nyílt a terep, szél pedig legfeljebb csak lengedez. Na, majd kiderült, minden esetre még 9-kor is világos van, és az utolsó 2 km. aszfalton lesz, tehát még 10 sincs későn, csak a vendégházban vennék fel a telefont. Nem vették, és mivel a vonat elindult nem próbálkoztam újra, majd Kis/Nagyhután, ha már látom mi jön ki a napból megpróbálom újra.
Miskolctól Sátoraljaújhelyig szinte csak a hegyeket figyeltem, és lettem egyre bátrabb. A vasútállomás várótermében kivártam az 1 órát, közben ugyan már majdnem dél volt, de mivel otthol alig ment le falat a torkomon megreggeliztem, a cipőmbe betettem a talpbélés, és felvettem a térdmerevítőt, majd elkezdtem írni a jegyzetem (remélem így nem maradnak ki részek). Ugyan még semmi nem történt, de úgy belefelejtkeztem, hogy majdnem lekéstem miatta a buszt.
Fasza lett volna. Az első 11.20-kor indul, de Én még arról is lemaradok. mondjuk akkor mehettem volna fordítva, Sátoraljaújhelyről Füzérre, majd vissza busszal (már ha jön), és a vasárnapot megszakítva innen folytatni az eredeti terv szerint. Szerencsémre összepakolt csomagommal még időben felpattantam a padról és az időt fürkészve dülöngélhettem a lehet nálamnál idősebb fehér buszon Füzérig. A menetrend szerint fél órás utat a Borsod Volán megduplázta, sőt Újhelytől kísért bennünket egy egyre nagyobb kiterjedésű fekete felhő is. Ugyan követett, de messzinek véltem, és Mikóháza körül lemaradt ezért továbbra is bíztam benne jó időm lesz.
Füzéren kellemes langymeleg volt, és bár nagyon hívogatott a vár, de 2 éve dupla pecsétet nyomtam a könyvbe, a túrajelentésre pedig nem feltétlen kell a kék pecsét, nekem meg menettervem volt nem mentem felfelé érte, csak a Várkapitány étterembe kértem egy nyomatot és igyekeztem ki a faluból.

A faluszélén bekanyarodtam a rétre. Rövid szakasz volt ez, ami szemmel láthatóan be vitt a fák közé, de nem arra megy a nyom, amerre nekem kellene, viszont valahol át kell keljek a patakon, aminek hallom a hangját, de látni csak krumplit, meg búzát látok, és a fák között magas csalánost. Nyom nincs, de van valami piros-fehér sávos szalag, ami csak jelölhet valamit, szerencsés esetben átkelőt. A túloldalon pedig még bicikliútnak is lennie kellene, de jobb lesz, ha felébredek és kiveszem kezem a biliből, mert ahogy ott nincs nyom, ahol a GPS szerint lennie kellene, ott bicikliút sem lesz, ahol meg a térkép szerint kellene. Végül a szalagok jó irányt mutattak és a csalános mögött ott volt egy gázló át a patakon, a csalánoshoz pedig jó lesz ha máris hozzászokok, mert abból jut még mára biztos bőven.

Átkelve a bicikliút is rögtön a talpam alá került. Errefelé biztos a földből nőnek ilyen gyorsan az esőre, csak nehogy úgy járjanak, mint a Balatoni, ami sok helyütt már szinte járhatatlan. A térkép szerint az út bevisz Füzérkomlósra, a trek néhol letér róla, amit nyilván nem feltétlen fogok követni, tekintve a derékig érő, de nagyon szép mezőt.
Az Akasztó-hegyi pihenőig 10 lépésenként megálltam valamit lefényképezni, így nem igazán haladtam, de minden olyan szép volt. Vár, patak, fa, virágok, és ez a kereszt is. Akklimatizálódni kellett. Különben is, azért vagyok itt, hogy élvezzem, szaporán lépkedtem, de nem csak menni kell.

Amióta lefordultam a rétre egyébként is minden olyan csodás, a nyüzsgés ellenére nyugodt, jó illatú, még a bogarak dongása is tetszik. Megnyugtatásomra azért Füzérkomlósom leellenőriztem tartom-e a tervet. Tartottam, sőt a fél óra késést is szépen behoztam. Szóval, haladni ebben a tempóban kell, de nyugodtan meg lehet nézni ezt-azt, ami éppen megkap.
Komlón előbb meggyfáról, majd a leágazás után eperről szemezgettem keveset, de alig értem be az erdőbe szamócát is találtam. A kék jelzés errefelé sem sűrű, ám bízom a csíkozásban, meg figyelem a térképet, GPS-t (amin nincs rajta a fele utca), de rövid szakaszokon mégis letérek. Faszául túl vagyok biztosítva, de jócskán tanulnom kell még ezt nekem. Nem úgy mint az összeboruló lombkorona alatt, előttem felszálló sasnak/héjának, aki  a megmentett vasútállomás után, (ahol a vonatot felújítva a régi idők emlékére meghagyták) engem is visszarepített a jóba.

A boltíves lombfolyosó nem tartott sokáig, rét következett, két sor fa között magas fűvel, virággal, szalagokkal. Mivel néhol kilátszott a talpfa gondoltam ez lehet az a szakasz, ahol a régi vasúti nyomvonalon kell haladni, amit már visszafoglalt a természet. (Vajon hány éve számolták fel erre a vasúti közlekedést, amikor 4 évvel ezelőtti leírás is szinte járhatatlannak ítéli?)
Papp Gábortól (Számomra eddig ismeretlen teljesítményekre ösztönöz. Biztos, hogy Kinizsi 200-on, vagy terepfutkározáson nem fogok indulni, de blogja és levelei hihetetlen erőt adnak saját kis útjaimon.) azt az útmutatást kaptam a Nyíri-patak hídja után menjek ki jobbra a szántóföld szélére. Én már találtam egy szélesebb, mezőgazdasági hidat, de a sávos szalag nem arra vitt, hanem tovább a vasúti gazoson. Azért megnéztem mi van ezen híd után, repce volt, visszafordultam és az utat mégis a szalagok (Kb. a 2.-nál rájöttem, hogy a piros-fehér szalagok a Kinizsi 200-ra voltak kikötözve. Nem emlékszem Ők mennyit mentek a kéken, de remélem még jó hosszú szakaszon mutatják nekem a helyes irányt.) szerint folytattam.

Ha Gábornak ott kellett menni, akkor ott kell menni nekem is. Így is elértem egy keskenyebb, láthatóan vasúti hídnak épült alkalmatossághoz, amit néhol vállmagasságig beterített a csalán. Ha a bottal elhajtottam, a karom csípte meg, jó kis  ingyen akupunktúrában volt részem.

Pár méter után már mindegy volt mit csípett, de azért bőszen kerestem a letérési lehetőséget. Csodák csodájára ugyanarra a repceföldre jutottam ki, amire az előző híd is kivitt volna. Érdekes, a az egyszeri alkalomra szóló szalagokat még a mezőkön is kitudták kötni valamihez, de a 60 éves OKT-nek sem hídpillér, sem vadászles, sem jellegfák nem felelnek meg, inkább hagynak jelzetlenül még elágazásokat is. Egy DartVader-es hörgés után hagytam inkább a fenébe ezt a méltatlankodást, tenni úgy sem sokat tehetek ellene, és végül is a túrázáshoz a rögtönzés is kell, hát gondoskodtak róla.
Repce mező. A méhektől féltem kicsit, de az általam eddig ismeretlen illat feledtette a félelmem. Próbáltam emlékezni, mihez hasonlít amit érzek, tudom, hogy valamiben már éreztem ezt a különleges aromát, de nem tudom miben. Fél éves szaglásom alatt nem találkoztam repcével, a szag biztos vagyok benne ízleléssel kapcsolatos, de nem olajjal. Míg Kisbózsva mellett a temetőnél kiértem a műútra volt időm szaglászni, de nem jöttem rá, hol éreztem már.

A Bózsva előtti domb tetejéről hátranézve meglepődtem. A Füzéri vár alig látszott az eső miatt.

A látvány szép volt, de sietősebbre fogtam. A Hutákban nem lesz bolt, de valami meleget kellene enni, ha lehet pont az eső alatt, és az már nincs messze. Míg a Kőbérc panzióban Kati néni féle babgulyásom fogyasztottam neki is kezdett. Petyergett kicsit, abbahagyta, rákezdett jobban, de az égen nem látszott vészesnek a dolog, így a leves után nem volt mire várjak, elindultam, Kishutáig úgyis erdő lesz. Na azért nem volt ez olyan határozott elindulás. A sarkon őzek, pecsételés, és még a szikla is megállított. A com-on lévő új ládát végül nem kerestem meg, mint kiderült a régi hu-t jelentették most be, majd kérem a korábbi megtalálás alapján az elfogadást.

Az erdőben a szalagok végig a segítségemre volta, de a patakmeder után valahol elhagytam őket. nem volt értelme keresni, már a falu szélén jártam, és Nagyhutára műúton kell menni.

Az esővel is szerencsém volt, mire igazán rákezdett már a vasúti megálló fülkéjében ültem, és terveztem, akkor most hogyan legyen tovább. Alig múlt 5 óra. Nagyhutára 1 óra az út, de az alatt szétázok, viszont az eget nézve elállni sem egyhamar fog, és ha itt maradok az holnapra +10 km.-t jelent, miközben a holnap így is több 20-nál. A busz elment, itt pedig nem maradok. Csaltam, stoppoltam.
Nagyhután 7-ig a buszmegállóban ácsorogtam, vártam elálljon az eső, és indulhassak, de nem tette. Sőt, nem is úgy nézet ki, mint aki legalább lehetőségként számba vette volna az elállást. Nagyhutáról ma már nem ment busz semerre, közelebb voltam, de a holnapot így is megtoldottam 5 km.-rel, és elindultam szállást keresni. A Fő tértől felfelé haladva a mögötte lévő hegyről nevét kapó Talicskában szálltam meg, nem olcsón (miközben a Duna-túrára gyűjtök). Persze ez viszonyítás kérdése, de azért azt már jócskán sokalltam, hogy 3500-ér (akkor is, ha a saját zsákomban alszom) még a hűtőt és a bojlert sem akarta bekapcsolni az öreg. Végül gyilkos tekintettemet látva a bojlert begyújtotta, a hűtőről meg Én gondoskodtam, mikor elment.
Éhes nem voltam, de jó forró vízben (azt is takarék lángon kellett volna varázsoljak)  lezuhanyoztam mielőtt csak azért is paplan alá bújva hasra vágtam magam a jegyzetekkel.
10-körül kezdtem bóbiskolni, de nem erőltettem a fennlétet, az eső elállt, de holnap még bizonyosan vízben indulok, hajnal 6-kor.