Gör-családi Tábor Őrimagyarósd, Kedd. Merjünk nagyok lenni

Olyan, majdnem pihenőnapot kaptunk. Otthon nem szabadott maradni, de lehetett menni a Vadására, vagy autóval a Hármashatárra, esetleg biciklivel 2 irányba is. Mindegyikre volt jelentkező, de Én míg a család pancsolt magam mentem körútra, persze jól megnézve merre van geoláda.
10 körül, lelkesen Szőce felé indultam, elsőnek a tőzeglápot véve célul.

Olyannyira célul vettem, hogy még rövidíteni is akartam, a sárgán, biciklivel. Gyakorlottaknak ez már rosszul hangzik. Az az igazság, hogy 2-300 m. után nekem sem tettszett az ötlet, de akkor már rajta voltam az úton, mentem hát előre a valaha volt 2 nyomos, de már jócskán szederrel befutott, akáccal behajtott, csalánnal felfuttatott úton, imádkozva, csak ne most legyen defektem. Egyébként az erdő szép volt, csak ha biciklivel mentem a szeder tépdeste a húsom, ha leszálltam a szúnyogoknak, böglyöknek kínáltam jó lakomát. De, odaértem, és így utólag mindenkit (aki csak a tanösvényre igyekszik) óva intek a sárgától. A falu másik végéből egy kikövezett út -és rövid út- pont a kapuig visz. Higgyetek nekem, az az erdő nem érdekes annyira, de a másik oldalin, amin Én is eljöttem, érdemes ellátogatni ide, hogy a 900 m.-es tanösvényt végigsétáld. Persze, biztos nem mindenkinek pózol egy ilyen szép nagy lepke 6 kattintásig, és tovább-bámulásig.
Szőcéről Zalaháshágy, Zalacséb felé indultam, de mielőtt visszakanyarodtam volna a Malomtanyához, még távolodtam kicsit a Zalaszentgyörgyi horgásztóhoz. A kereszteződésben aztán úgy gondoltam, ha már itt vagyok elmegyek még Kávásra is. Ugyan ott egy multi van, amiért nem rajongok, de biztos az csak multicska, és olyan közel van. Persze, biztos közelebb is lett volna, legalábbis időben, ha nem állok meg folyton fényképezni. De, hányszor lát életében az emberlánya napelemes madárodút?
Vagy gazdájától megvált nyuszifarkat?
Esetleg kék hortenziát?
Ugye, hogy ugye.

De, megérkeztem Kávásra. Ahogy illik, délidőben. GPS szerint a tájház alatt nekem még visszakanyarodva tovább kellett mennem, térkép szerint lépcső van. Biciklivel mégse mán a lépcső! Mentem az úton, amúgy Istenesen, felfelé, meg kanyarban, meg melegben. A térképről is kikövetkeztettem, dombra kell feljussak, de nem gondoltam hogy ekkorára, ezért fél úton vissza is fordultam, mondván jó lesz nekem a lépcső is. Lefelé jóval könnyebb volt, de gondolatban edzettem a bicklim lépcsőn felcipelésére. A kapualjszerűségben két asszony nyírta a füvet, tőlük a biztonság kedvéért még eligazítást kértem. Igaz, el sem fértünk volna mind a lépcsőn, és úgy sem állták volna meg kérdés nélkül: Hova megyek így, hátamon az alámvalóval? Az asszonyságoktól megtudtam a lépcső is a tájházhoz visz, de van vagy 70 fok, és a vége még magas is. Jobban járok az úton, csak a diófánál forduljak balra.
A rest kétszer fárad.
Odafenn jól kifújtam magam és míg a tanácsadóim felértek a harmadik társukkal beszélgettem. Megtudtam augusztus 20-ra készülnek, rendbe teszik a pajtát, hogy ott kalács sütödét indíthassanak, meg a csűrt, hogy a helyi árusok kitudjanak pakolni.
Itt is meglepődtem, hogy ugyan az ajtók kulcsra vannak zárva, de az ablakok tárva nyitva, üveg nélkül hagyva, a terület pedig őrizetlen. Azt mondják erre nem járnak betörők, és kinek kellene pár régi kelme, meg köcsög, vásott csizma, szuvas fa? Fontosabb, hogy aki erre jár legalább betudjon nézni, ha hozott magával valamit a padon megtudja enni, ha mer ihasson a kútból. Lehet nem fog senkit itt találni, de jól érezheti magát. Jó hozzáállás, bár így mehetne ez még mifelénk is, és mindenki tudná, mi az Övé.
A ládához egyébként segítséget kértem. Gondoltam, az itt dolgozóknak tudniuk kell róla, ha nem is direkt, de bizti rátaláltak. Így is volt, de mivel nem tudták mire való eltették, hát nem csoda, hogy nem lett meg. Kérdésemre előadták, és vissza is tették a helyére, csak füzet nem volt benne. (Nem tartom kizártnak, hogy megnézik és holnapra az is előkerül.)

 Az emelkedésből még nem volt elég, a láda másik fele ettől is magasabban volt. De, legalább odáig is szép út vitt szép helyre, és lefelé a szél úgy is felszárítja rólam azt a kis izzadságot.

A faluba visszaérve már csak pecsétről kellett gondoskodjak a túrajelentésbe, de ez a feladat lehet nehezebb volt, mint a jelszó megszerzése. A tájházban ugye nem volt pecsét, templom nincs, a kocsma és a bolt együtt, de zárva, erre a mobil posta dívik, maradnak a vállalkozók. Na, azok meg ugyan hol vannak? Végül egy közösségi-házszerűt láttam nyitva, oda merészkedtem be kérdésemmel. 5 mama beszélgetett, nagyon fontos pletyka lehetett, mert míg az egyik engem kérdezett a másik közben is nyomta mi van a Zsuzsival. Annyit azért megtudtam tőlük, a falugondnokot kell keresnem, neki mindene van. Menjek Szentgyörgy felé és jobbra az utolsó ház lesz, előtte már biztos ott áll a sárga kis furgon, mert most ment innen el ebédelni. További pletykára nem lévén időm, és nehogy véletlen halhoz kezdjen az a gondnok igyekeztem is utána, de kiabálhattam Én át a kerítésen biztos meg sem hallotta.
Végül 5 km. ide, vagy oda Zalaszentgyörgyön pecsételtettem.
Ebben a községben a térkép és a GPS-es útvonalhálózat is igen hézagos. Rajta vagyok ugyan egy úton (sokkal ez a helyzet), de az csak ebben a valóságban létezik, minden más rögzítés szerint itt puszta kellene legyen. Pedig 3-4 éves házak is sorakoznak ám szépen sorban, mégsem találták fontosnak rögzíteni az utakat. (Hogy itt Imre mennyire jól érezné magát, mérhetne, rögzíthetne. Huhúúú.) Persze így is láttam merre kell menjek, de annyira beszélgetni akart a kocsmából kijőve rám csodálkozó bácsika, hogy engedve a kísértésnek leszólítottam.  Látszott, hogy ma már nem az első pohár fenekére nézett, meg eleve is rossz volt a lába, ha két bottal kellett mennie, mellé meg még a szeme sem állt jól, de hév az volt benne. Úgy mesélt a faluról, a háborúról, meg a mosti időkről, hogy mire szóban eljutottunk jövetelem okához, a tóhoz, azt is megengedte (De, csak nekem!), hogy horgászhatom benne. Megnyugtattam, hogy szeretem a halat, de kevésbé a szúnyogot, és botom sincs, nem is beszélve a tudásról, úgy hogy bármennyire is teszi nekem a szépet biztos nem fogok horgászni, csak megnézem a partot. A drága olyan boldog volt, hogy beszélgetett, figyeltek rá, ha nem is sokat, de érdeklődve. Én meg szintén, hogy mitől azt ugyan már magam sem is tudom, de villanyoszlopon lévő doboz oldalára ragasztott smile is rátett egy lapáttal az amúgy sem rossz kedvemre.
A tó végül meglett, a láda is. Igaz odébb, mint reméltem, és a szúnyogok újból összecsipkedtek, de az új füzetben Én voltam ez első megtaláló.

Egyébként egész Zalalövőig nagyon jó bicikliút van erre. (Látszik, hogy még új, de remélem nem arra a sorsra jut mint a Balatoni, amin már néhol menni sem lehet.) A Malomtanyához nem is esett jól a letérés, a tegnapi Keserűszer, meg a Jakósa-malom ládái jutottak eszembe elrettentő például, de mivel virtuális a rejtés oda merészkedtem. A kereszt mellől aztán vissza is fordultam, még egyszer egészben megnézni a környéket. Annyira egyben volt minden. Egy egyszerű, már majdnem lepusztult malomra számítottam, helyette itt volt a kereszt, olyan megdöbbentő erővel, hogy nézni is nehéz volt. Velem szemben a kapu, nyitva. De, ha zárva lett volna is bementem volna azon a csoda minden szerszámból összedolgozott, behívó, nem kizáró szerkezeten. A kert nem művészien elrendezett, "csak" natúran nőtt, búrjánzott minden, befutva a temérdek szobort, fel a falra, be az ablakon.

A bejárati ajtó zárva volt, ezért csak az üvegen át kukucskáltam, de a külső dolgok egyébként is jobban érdekeltek, meg is ijedtem, amikor nézelődés közben megkérdezték nem akarok e beljebb menni. Nem tudtam pontosan hová is (vendéglő, apartman, lakóház, vagy tényleg malom-e ahol vagyok), de hogyne akartam volna bemenni.
A bemutatkozás után rájöttem Szabolcs Péter szobrászművész malmában vagyok, és bár egyenlőre nem tudom ki Ő, de a feleségével beszélgetek. Bemutatta nekem az egész épületet, a konyhától, ebédlőtől, bemutatótermen keresztül, egészen a teraszig, betértünk a bárrá alakított régi malomba, le a Zala partra, ki a kertbe. Mesélt a szobrok készítéséről, a idő változásáról, a mosti szokásokról és egy fényképet elcsípve arra is rájöttem ki is itt a főszereplő, kinek a keze van minden furfangban. Nem mértem az időt, de biztosan nem 10 percet kötöttem le az asszony idejéből, aki egyébként szintén nagy odaadással és szívesen beszélt. Nehezen akarózott eljönni, de szemtelenség lett volna tovább maradni. Odakinn még közelebb merészkedtem a kereszthez, nemcsak megnézni a mellkas bal oldalába fészkelt madárcsaládot, hanem az egészet nagyban, és élményekkel telin visszatértem a bicikliútra.
Nem messze volt már Zalalövő, és mivel a család felhívott már hazamentek a Vadásától nem siettem, betértem még a Borosán-völgyi Szent-kúthoz.

Sajnos a ládát nem találtam meg, csak jelszó nélküli megtalálást kértem, de nem bántam, hogy ide is feltekertem/toltam a bicajt, és még vettem egy kis vizet is a mai vacsorához. Amihez már csak Felsőjánosfát, és Hegyhátszentjakabot kellett útba ejtenem.
Végül 50 km.-t bóklásztam, és jócskán elfáradtam, de a lányok összerázódtak, és Adri bevezetése után mindenki körömfestést szeretett volna. Olyan szépen kértek, és amúgy sem esett nehezemre, kifestettem még hármójuk körmét (és a többieknek is ígéretet tettem rá).

.

.

.

.

.

Szabolcs Pétertől 3 képet belém ivódott, ide is ki kell tegyem őket. (A tárhely korlátja sajnos nem enged nagy felbontást. Mások, hogy tudják ezt megoldani?)

Krisztus.

Király és Királyné.

Széchenyi István.