Gör-családi Tábor Őrimagyarósd, Hétfő. A virágzás napjai

Az egész hétre fix napirend: Mindenki akkor fekszik és kell, amikor akar. De, 8-kor reggeli, 9-kor indulás, vacsora 7 körül, közben kb. együtt vagyunk. Akik gyakorlatlanabbak mindenképp a túravezetőt követik, akik kóválygósak, szólak mielőtt kitérnek. A gyerekekre mindenki figyel, nem csak a magáéra, mindenkiére! A fontos telefonszámok mindenkinél megvannak, és senki nem némult meg. Mindenkinél legyen inni-, ennivaló.
A többiek tegnap egy jó 30-as tekeréssel bemelegítettek (Én is, csak a Balcsin), így ma kb. 50-re neveztünk Őriszentpéterig, majd kis pihenő után (míg bevárják a többieket) vissza, de aki akar továbbmehet Szalafőre, onnan Pityerszerre. Mondanom sem kell, hogy Petiéknek elég lett volna a rövidebb változat is, de Én mindent akartam, ám csak szépen lassan, majd megoldódnak a dolgok maguk idejében.
Viszák, Kisrákos, Pankasz jöttek szépen egymás után. Domb után völgy, aztán megint emelkedő. Nagyrákoson végre megálltunk egy hosszabb pihenőre a tájháznál. Vagy hétfői szünnap volt, vagy nem tudom, mert 10 körül már nincs korán kinyitni, de nem volt máshoz szerencsék. Azonban itt nem szokás annyira zárkózni mint felénk, a nyitott ablakokon, és ajtókon óvatosan nézelődhettünk, de a gyerekek még az ólnak vélt felújított épületbe is bebújtak.

Őriszentpéteren végül meg sem álltunk. A csoport úgy tovasuhant, hogy aki a rövidebb változatot választotta volna észre sem vette már Pityerszeren volt. Azért Mi Imrével résen voltunk, a Pankaszi szoknyás harangláb, és a völgyhíd kihagyása után a Középkori erődtemplomot nem hagytuk megnézetlenül. Bemenni nem tudtunk, de kívülről is szép látványt nyújtott. A többiek pedig szerintem csak bánhatták, hogy nem kanyarodtak be 10 percre ide is.

A csapat után sietve Szalafőn míg Imre sörözött egyet Én kerestem a Jégverem ládáját (mondván a jelszó másik felét 8 lehetőségből majd kitotózzuk), de nem lett meg. Pedig, minden fa tövét átnéztem, sőt még a bejárat tégláit is megbontottam volna, ha mocorgósabbak lettek volna.

Na, ha eddig valaki sokallta volna a dombot, akkor a Pityerszerig tartó szakaszon megtudta milyen az igazi Zalai dombság.

Miután megtaláltam a családom tovább tekertem a rejtésig, de nem értem miért kellett 700 m.-rel messzebb vinni, egy mogyoróbokor alá, amikor már semmi pluszt nem kaptál ebből kifolyólag. Mindegy, meglett. Jól esett utána a hűsölés és a vásárlás.
Visszafelé jövet Szalafőn megebédeltünk. Nekem már sok volt a jóból mostanság, ezért csak gyerek adag gulyást kértem, és míg a többiek falatoztak újból a jégverem felé vettem az irányt, de sajna második nekifutásra sem voltam ügyesebb.
Keserűszerre egyedül mentem be. A ládától vissza jó kis emelkedő várt újból rám, de kitértem érte. Ha már egy fa törzsére kirakva várt nem is hagytam lefényképezetlenül (mivel jócskán be is volt ázva). Egyébként érdekes, hogy pont méhészettel foglalkoznak ilyen nevű városrészen.

Mivel a többiek már jócskán előttem jártak, talán már közelebb a táborhoz, mint hozzám, nem siettem, vacsoráig van idő, ha már itt vagyok nézzek is szét. Idefelé jövet felfigyeltem egy omladozó malomra, amiben azért lehet valami, ezért most betértem. A neve Őri, az ajtó felé egy trombitáló angyalt festettek, A virágzás napjai felirattal, mögüle pedig fúvós koncert hallatszott. A külső ellenére itt valami tényleg virágozhat.
Az udvaron találtam egy fából faragott kisautót, amiben az elektronika is félig meddig a helyén volt. Gondolom ha nem is volt gyors, de gurult valamikor. Olyan volt mintha az Egy bogár életéből cseppent volna ide.

A belsőteret kiállítóteremé alakították át, a falakon pedig El Camino-n lőtt képek sorakoztak. Na, most mit mondjak. Kísért. Mire a képeket végig csodáltam a zenészek is bejöttek. Valami megnyitóra készültek, nekem pedig ideje volt odébb állni.

Nagyrákosra menet még megálltam a szürke-marháknál, de mivel vacsorára be akartam érni, és még volt addig 3 láda igyekeztem.

A vasútállomásra érve épp vonat közeledtét jelezték. Én kis naiv, a kanyarban vártam egy hosszú kék szerelvényt, a fényképezőgép lencséje mögül meg csak nem akart semmi közeledni. Mikor elvettem gépem a szemem elől döbbentem csak rá, hogy erre is piroska jár, az is csak egy kocsival.

Miután tovasuhant felmásztunk a ládáért. Ja, Imre pont fenn volt, amikor bemondták a vonatott, Ő sietett lefelé a ládával, mikor Én indultam fel érte, így csak vissza vittük együtt, de kellemes meglepi volt a korláthoz támasztott biciklije, és örültem, hogy együtt megyünk tovább a pankaszi haranglábhoz.

Hazafelé ugyan már nem esett útba, de mi útba ejtettük. A pulykák és gyöngytyúkok között nem tűnt rossz döntésnek, ezért merészkedtünk még távolodni, és a Jakósa-malmot is belevenni a mai programba.

Itt a láda elveszett, ezért csak jelszó nélküli megtalálás lett a keresésből. Tovább azonban már nem távolodtunk, a többiek a Vadásában fürödtek, mentünk feléjük Mi is. Persze az útba eső Hegyhátszentjakabon nem hagytuk ki a templomot, de nem időztünk sokat.

Imre fürdés helyett a táborba sietett, de nekem 3/4 6-kor sikerült odaérjek, még fél órát fürödtem is hazaindulás előtt. Húúú, pedig de hideg volt a víz. A gyerekek azt mondták nem is, Ők oda-vissza úszkálták át a tavat egész délután.

Mire hazaértem 60 km. megtett utat mutatott a gépem. Nem is olyan sokkal fejeltük meg a többieket, de azért a vacsora jól esett.
Zöldség leves, brassói, és rizs (?). Érdekes. Más vidék, más étkezési szokások. Nálunk ezt a húst tokánynak hívják, de senkit nem kellett kétszer kérni hogy szedjen, olyan éhesek voltunk.
Vacsora után még felfedező körútra indultunk a 100 m.-re tőlünk kezdődő tanösvényre, ami a Török kori földvára is kivezetett. Gondoltuk, megnézzük, hátha kikerekedik belőle egy pihenőnapot kitöltő séta is. Annyi talán nem, de mindenképp érdekes séta volt, utána pedig altatni sem kellett.

Csak azt nem tudtam meg mit csinálnak Veleméren a Csinyálóházan?