Múzeumok éjszakája

Negyed 10-re értem haza, de egy gyors vacsora után, átnézve az itthoni lehetőségeket 10-re már a Légo pincében voltam. Ami nem is pince, hanem 3 emeletes, 3m vastag falú, egységes betontömb.

Odabenn saját kút, víztisztító berendezés, áramfejlesztő, levegőztető renszer, szűrők, a szolnoki vasút forgalmat végszükség esetén irányító rendszer, telefonközpont, és a hazai katasztrófa védelem fejlődését bemutató kiálítás található. A kissé áporodott szagban észre sem vettem mennyire telik az idő, a hol jobbra, hol balra, hol le, hol fel termek sokaságában. Rengeteg érdekeset láttam, hallottam a minden helységben újabb vezetőtöl, a végén derült ki, egyikük (a legszerényebb) maga a gyűjtő volt. Nem sokszor fordul velem elő, de fényképezni is elfelejtettem, viszont a pecsételős rendszer maximálisan kielégítette gyűjtögetési vágyam, még extra pecsétet is szereztem.

Éjfélkor indultam a volt zsinagóga felé, de ott már senkit nem leltem, mentem tovább a Damjanich múzeumba.

A földszinten táncház készülődött, de tudtam,  jó ha a csak 1emeletnyi látnivalót betudom még járni. A folyosó absztraktjaival nem fárasztottam magam, siettem az ikonok felé. Hát, izé, maradjunk anyiban, hogy érdekes volt összehasonlítani ugyanazt a témát miként közelítették meg, mennyit változott az ember ábrázolás 100, 200 év elteltével.
A kortárs művészek 1, 2, 3, sok termében már elég fásultan róttam a köröket,  de a Beszélgetők,

és a Küzdelem tettszik,

viszont maradok Munkácsy előtt leborulva.

Kifelé jövet elbambultam a táncolókon, majd a kilincsnél kicsit megtorpantam. 

Terveimben még a Tabán tájház szerepelt, ahol jelenleg már csak csillagászatott reméltem, de más nem is tartott volna ébren még a Kossúth téri séta után sem.
Egyszer hopp, most kopp következett, 5 helyett 1-kor már a tájház sem várt vendéget. Tegnap este még egészen más volt a terv (Bp.), de összességében így is megérte legalább idehaza kihasználni az éjszakát.