Vonaton reggeli, térkép tanulmányozás, majd séta a művház kiindulópontjáig, nevezés, pisi, és indulás. Persze nem felejtettem el érdeklődni Lidérc után, aki mint kiderült jóval előttem indult, tehát jobban van, és biztosan nem fogunk találkozni, hacsak nem várom be Szolnokon. ;)
Szelén kedvem lett volna benézni a két templomba, de itt sem akartam húzni az időt, és van más látnivaló is, meg geoládák, majd egyszer, máskor ezekre is sor kerül (Fejlődöm.), most szigorúan a túrára összpontosítottam, melyhez a száraz, pont megfelelően hideg időn kívül már a csatornatetők is jókedvet adtak.
A hősök terén tovább görbült mosolyom. A kompozíciót értem, a kereszteslovaggal nincs bajom, és az I. világháborús katonával sem lenne, de az a póz, és az arckifejezés,? Hát nekem egész más jut láttán eszembe.
Némi ludaskása képzeletbeli felemlegetése után a községet már majdnem elhagyva átkeltünk a Tápió hídján,
hogy végre elhagyhassuk a járdát. Ugyan még műúton, de távolodtunk, és én már vártam mikor kezdek el fulladozni. 1 km., 2, 3 és nem történt semmi. Annyira jól voltam, hogy még a botomat is eltettem, és nem mondom, hogy futhatnékom támadt, de fantasztikus volt a szembe sütő nap, a vele együtt támadó szél, a fagyott talaj, a friss levegő, az előttem kígyózó emberáradat, a trillázó madarak, utólag még Béla fűszeres pálinkája is. Egyedül az zavart, hogy nem jutott eszembe hogyan hívják azt a lányt akit a mellékhelyiségből jövet láttam és most már biztos vagyok benne Ő volt az, akinek a blogját is olvasom. Hosszú kilométereken át törtem rajta a fejem ki Ő, eszembe jutottak az orhideái, a békás írása, és még sok más bejegyzése, de a neve nem. Végül ejtettem a kérdést, láttam, meglepődéseben bunkó mód nem is köszöntem, de majd holnap elolvasom Ő miként élte meg a mai napot, én pedig így jártam. A szerencsére fagyott sókiválások visszatérítettek, eszembe juttatták hol vagyok,
és már agyam egy egész más gondolatsor kötötte le. Elkezdtem fantáziálni oázisok között vándorló sóval rakott tevekaravánokról, fosztogató nomád harcosokról, háremekről, keleti zenére táncoló fátyolozott lányokról, vízipipázásról. Biztos nem erről szólt akkoriban az élet, pláne, hogy "csak" Erdélyből hozták a sótömböket, de én fenemód romantikus hangulatban voltam. Nyilván ennek is köszönhetően az Újszilvási út keresztjéhez olyan hamar elértünk, hogy el sem hittem már a táv felénél járunk. Megkaptuk a pecsétet, narancsokat, kis szusszanás közben falatoztunk, láttunk 3 őzet, próbáltam egy csoportképet is készíteni,
de nem is nézve mennyi az idő indultunk tovább. Az út túloldalán más viszonyok fogadtak. Az eddig inkább homokos talaj feketére váltott, és mivel elkezdett olvadni nézni kellett a lábunk elé is. Idáig a régről megszokott határban sétáltunk, a földek vagy szántva voltak, vagy már sorolt az ősszel elvetett mag, csak a kereszt mellett volt még talpon a tavalyi kukorica, de sehol nem találkoztunk a vonatból is látott vízzel. Na, ez a rész innentől kezdődött.
És ez nem délibáb. Tengernyi belvíz, még ha az én képzelgéseimbe oázisként ez is belefért volna.
A következő keresztig
kikerültünk pár még dermedt pocsolyát, de nagyon jól haladtunk, és mivel nem hittük ennyire elől lennénk egy kis gyakorlati feladatként a nem túl aprólékos térképen a Györgyei templomtoronyhoz viszonyítva meghatároztuk körülbelüli helyünket. A lányokat nem érdekelte a feladat ezért a hátralévő rövidke távra kis motivációnak kaptak 1-1 nyalókát, így láthatóan már nekik is megérte a fáradtság.
Pokoltanyához betértünkben megörültem a szamárnak, hívtam is a lányokat szamaragolni. Ám a messziről élőnek tűnő jószágok, mire a télifagyis pecséteket megkaptam már láthatóan játékszerek voltak. Látva Adri fáradtságát, akinek kellett egy kis idő, hogy élvezni tudja a murit, már a műanyag farmnak én is jobban örültem, de sikerült neki hamar túljutni az út kihívásán, és velünk tartott a bohóckodásban is. Magamhoz nem gondoltam elég erősnek a bábokat, de bakot tartva azért felsegítettem pár nyeregszökevényt a hátukra.
Az én kedvenceim a kunkori farkú malacok voltak.
Sok nevetéssel a hátunk mögött hangulatos ellenőrzőponton voltunk túl, és még tüzet is raktak.
Innentől viszont újra műúton kellett gyalogoljunk. Autó nem sok járt erre, szerintem több vasúti szerelvény miatt volt lezárva a sorompó, mint ahányszor le kellett húzódjunk. De, ez annyira nem lényeg, sőt jó is volt, legalább nem zavartak bennünket, nyugodtan tudtuk csodálni a határt. Még egy kicsit, mert az Ilike patakon való harmadszori átkelés után már szinte a célban voltunk.
A Vasúti kocsmában leadtuk az itinert, egy finom tea kíséretében megkaptuk az emléklapot, kitűzőt,
elfogyasztottuk szendvicseinket, és meglepetés vendégül látott bennünket itteni egyesületi társunk Tibi.
Ekkora piramis szelteket én még nem láttam. Vagy nagyon rá voltam éhezve, vagy nem tudom, de minden méretében óriási szeletek voltak, és nagyon jól estek. Köszönöm is a finom falatokat, és az idejét, hogy kijött hozzánk egy rövidke beszélgetésre.
Én nem voltam benn a Györgyei vasútállomáson, de azt mondják hiperszuperül modern, viszont a vasúti-kocsiba való bejutásunk őskorinak volt mondható. A kalauz szerint pont kifogtuk a peron azon pontját, ahol van egy gödör és ezért esett az első lépcsőfok combközép magasságába. Szerintem viszont a többi sem volt alacsonyabban, de nem álltunk le vitatkozni vele. Fenn voltunk és zötyögtünk haza. Vagyis haza felé, mert én még kis kitérőt terveztem a 30-as táv végállomására, hátha szerencsém lesz Lidérchez. Nem lett. Ő is rövid távon indult.
Viszont megismerkedtem a túra szervezőjével Lipák Istvánnal, találkoztam Bíró Peti szüleivel, Imrék más ismerősökkel is,
és "megelőztük" az Aurigás csapatot.
A címmel ellentétben rövidségében is fantasztikus nap volt, és nem lett volna gond ha az életben sem alkalmazott tilalom ellenére hosszútávon indulok. Legfeljebb időn túli lett volna a teljesítés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése