Amikor törpe voltam el sem tudtam képzelni milyen az a szüleimnek, ha mi reggel az ágyukban ugrálva ébresztjük őket. Lehet nem is gondolkodtam ilyesmin, csak örültem magának a csínynek, és az azt követő mókának.
Tegnap reggel én is ilyen ágyban összetaposós, földrengésre riadós ébresztést kaptam. Félig kómásan mégis láttam gyermekem szemében a ragyogást, amint az arcomat figyeli, és egymás tekintetét fürkészve boldogok voltunk. Hisz lehet-e haragudni arra, aki pajkos tekintettel újabb csínyt forral, és feledteti velem mindazt, amit felnőtt létem rám kényszerít?
Nem kell megfelelni, teljesíteni, sietni, csak önfeledten csiklandozni, összebújni, és beszélgetni, szaglászni, puszit adni arra már nem is oly kicsi buksira.
Szép nap volt.
1 megjegyzés:
Ez nagyon szép volt ám. :)
Olyan bájos, hogy többet nem is írok, mert elrontom vele az idillt.
Megjegyzés küldése