Időnk véges, de bízom benne nincs későn megtenni, amit ...

Időnk véges, de bízom benne nincs későn megtenni, amit ...

2013. március 2., szombat

OKT 244-245/1. Aggtelek - Szelcepuszta

Újabb indulás hajnal 4-kor. Szerencsére este mindent összekészítettem, csak fel kellett öltözni, a kaját a csomag tetejére tenni, meg az aksikat kivenni a töltőből. Persze ki akartam volna menni Hógolyóval, teregetni, újra indítani a mosógépet meg egyéb apróságok, de elaludtam. Pedig emlékszem, hogy beállítottam a telefont, és vette is a kérést, mivel kiírta, hogy az ébresztésig 2 óra 55 percem volt. Ennek ellenére 3-kor nem hallottam csörögni. Mikor Imre hívott, hogy az ajtó előtt vannak arra ébredtem. Rögtön ki is vert a víz. 10 perc alatt úgy összekaptam magam, mint az esküvőn sem. És még zuhanyoztam is, plusz csak a savanyúság maradt itthol a vacsihoz, szendvicseket pedig Miskolc előtt az egyik büfé asztalán készítettem. A 4 órás út alatt behoztuk a 15 perces késést, de csak nem esett ez nekem olyan jól. A következő meglepetés viszont még ennyire sem. Éjjel legalább 1 órát bajlódtam a GPS-re ládák pakolásával. Most meg a ládák fenn is voltak a gépen, csak semmi más. Se utak, se szintek, se jelzések, kutak, patakok, pecsételőhelyek. Mintha nem pont ezt "tanultuk" volna csütörtökön a Klubban, hogy mire kell figyelni az adatfrissítésnél, mit kell pipálva hagyni. Szépen voltam. GPS-t most úgy készültem használni, mint az elején, 3-at jobbra, 3-at balra, aztán hasonlítok. De, legalább követnem kell majd a térképet, folyamatosan, hogy képben legyek, mikor melyik elágazásban vagyunk. Jó lecke lesz ez.
Első utunk még autóval a Szlovák-Magyar határra vezetett, ahol a láda után meglett a pad is. Kellemes meglepi volt, a logbook első oldalán eleem bejegyzése, akivel a 3. Tisza-völgyi Kalandon találkoztunk.


Nem időztünk sokat, igyekeztünk vissza a Baradla barlanghoz, hogy míg Anikó cicát etet a com-os earthceche jelszavait minél előbb megtudjuk és indulhassunk tovább gyalog.


A lépcső tetején aztán Osi engem elindított a kék háromszögön, Anikóékat a kéken, Ő pedig kocsival ment elénk Jósvafőre. Az ördögszántáson lassan haladtam, később a bizonytalanságom tovább lassított, mint az a kicsinyke emelkedő, amit még a ládáig meg kellett tenni, de azért örültem, hogy nem a csúcson volt a rejtés, és innen is nagyon szép volt a kilátás.


Nekem a túra első két órája a legnehezebb, ilyenkor még nagyon nem akarom én annyira ezt az egészet, tudom, még vissza is fordulhatnék, és bár nem akarok, de minden bajom van. Melegem van, fázom, bármilyen is, de rossz az idő, folyik az orrom, köhécselek, pisilni kell, meg ami még csak lehetséges, aztán belemelegszem és lelőni sem lehet, addig megyek, ameddig kell. Így indult ez ma is, de mire visszaértem az elágazáshoz már ráhangolódtam a rám váró szépségekre, 6 lóval sem lehetett volna lefelé vontatni. Pedig próbáltak elcsábítani, vissza a csúcs felé, majd a háromszögön be Jósvafőre a szembejövő kb. 10 fős csoporttal, de én tartottam magam az eredeti tervhez és siettem Anikóék után. Pasik ide, vagy oda, maradtam a nőknél. (Egyébként is, a hegy túloldala gatyafékes, az én térdemnek meg nem hiányzik, hogy már az első órákban kiakasszam.)  Egy jó kis déli lanka után hamar havas emelkedő következet, ami ki is tartott egészen míg 2 km.-rel később be nem értem a lányokat, majd folytatódott egészen az első tisztásig, ahol Osi elénk ért, pont elkapta a napfürdőnket és a rendes évi első fürdésemet a hóban.


Meglepődtünk, hogy ilyen hamar összeértünk, de örültünk neki. Az újabb déli ereszkedés alkalmával megtapasztalhattuk a sarat is. Majdnem amilyen hosszan tapostuk a havat felfelé, olyan sokáig csúszkáltunk lefelé is, de így volt a könnyebb. Meg különben is, jót dumálva hamar elértünk a Tengerszem szállóhoz, ahol pecsételtünk és sietősen indultunk tovább, hogy tartsuk magunkat a tervhez. A Tohonya patak kitöltötte medrét, a víz már nyaldosta a gyaloghidak alját, de még így is használható volt a gázlók java. (Mint gyerekkoromban Parádon a Tarna.)


Imre a Kossuth barlangig velünk tartott, ahol a fényképeszkedés után megint különváltunk, hogy Ő elfoglalja a szállást, begyújtson, majd ugyancsak elinduljon velünk szembe.


Mivel a déli oldalon jártunk ez a szakasz is saras volt, de leginkább vizes. Gondolom a Nagy Tohonya forrás eredt a Kossuth barlangnál, a Kis változat vize pedig a mederben és az úton csörgedezett, pont amerre mentünk. Gyönyörű volt, csak jobb lett volna, ha a hátra lévő 10 km-t nem teljesen átázott cipőben kellett volna megtenni. Nem jött össze.


A völgyben gondolkoztunk rajta lerövidítsük-e az utat a piroson, de akkor nagy valószínűséggel nem láttuk volna a hucul ménest. Tudtuk milyen egy ló, még ha hucul is, de azt is tudtuk jól fog esni, ha meglátjuk őket. Ám a dombtetőre felérve a karámot üresen találtunk. Bármerre fordultunk csak a dombokat, völgyet, sarat, citromot, és a paták nyomát láttuk, de lovat azt nem. Csalódottak voltunk, de nem adtuk fel a keresést, nagy ez a fennsík  nekik pedig itt kell lenniük valahol. Nem lehet, hogy ne lásuk őket, hisz a nyomokból ítélve legalább 20 ló él itt. De, most hol vannak? Hát persze, hogy a bozótosban. Először csak hármat vettünk észre, aztán szépen előmerészkedtek a többiek is, 20-nál is többen voltak. Erős, barátságos szemű, a szokottnál kicsit rövidebb lábú, fenséges állatok, akiknek sokáig csak a patáik nyomát láthattuk, de jó hogy nem hagytunk fel a keresésükkel. Gyönyörűek, és szabadon jártak-keltek az egész fennsíkon. Olyan 50 m-re közelítettük meg őket, de ez elég ahhoz, hogy már megérje a mai nap fáradtsága.


Legalább fél órán át inkább a lovakat követtük, mint a jelet, de mivel az újra bevezetett a fák közé búcsút vettünk a négylábúaktól. Újra havas szakasz következett, majd lejtő, és így tovább vagy 5x, míg elértünk a Karszt nevű rejtésig. Annyira elvoltunk foglalva a jelszó meglelésével, hogy szét sem néztem miért került egyáltalán ide pont. Pedig, a leírás szerint szép kilátás nyílik Jósva völgyre. Hát, biztos. Őszintén bevallom, itt nem nézelődtünk,  mentünk tovább, be az erdőbe, ahol végre láttunk szarvast. Bocsánat, szarvasokat. Az egyik bátorkodott megállni is és visszafordulva megnézni magának bennünket.  Gyönyörű példány volt. Az újabb adag nagy hó, a süppedős, nedves fajtából rögtön jobban esett. Mire a javán túlértük Imre is feltűnt a kanyarban. Már nem voltunk messze a szállásunktól. Csak kb. 3 km.-re, ami még ráadásul néhol emelkedett is, de nagyszerű volt. Bármennyire is fáradtak voltunk még Szelcepuszta határában kikotortunk a földből 1 ládát (2-t, de a kisebben nem volt jelzés, a teteje betört, nyakig volt vízzel, minden elrothadt benne, ezért ezt egészben kidobtam). Szegénykéket talajvízszint alá rejtették, ezért jócskán beáztak. Magunkkal vittük a Vendégházba, kidobtam a rothadó belsőrészt, elmostam, megszárítottam, hogy majd reggel visszarejtsük. Valami Isteni gondviselésnek köszönhetően a logbook szárazon maradt, de a benne lévő gyermek szemüvegen kívül minden más rothadt. Nem értem, mire gondolt az aki egy gyermek szemüveget hagyott benne ajándék gyanánt? Ki az a hülye, akinek telik GPS-re, de a gyerekének nem a szemész által előírt, látszerésszel készítettet szemüveget vesz? És különben is, miért nem tette el emlékbe, hisz az nyilván a saját gyermekéé volt, még ha ki is nőtte, vagy azóta megjavult a látása? Mindegy. Nehéz kérdés ez már mára. A bogarat minden esetre nem hagytam itt, csak majd papíron teszem le, de valójában Imre viszi tovább.
A szállón kellemes meglepetés fogadott. Nem csak a Mi szobánkban volt meleg, tiszta, gondozott felszerelt volt az egész épület, éreztük itt számítunk, nem csak a pénzünk kell (egyébként kevesebbe került, mint Mogyoróska). Jól éreztük magunkat az első perctől fogva és végre Imre elővette a flaskáját is. Nyilván az alkoholos valaminek köszönhetően az ágyazást bevállaltam, a múltkori megzuhanásom után ma úgy is én voltam a legfittebb. Amíg a konyhai sparhelt is beizzott letusoltunk, cipőinknek megfelelő helyet kerestünk a száradáshoz és frissen nekikészültük a vacsorának. Volt zacskós levesünk, virslink, sült halunk, rakott krumplink, mindenféle zöldségünk, felvágottunk a terülj-terülj asztalkámról pedig jót falatoztunk. A végére még csoki is jutott.


A másnapi útvonal megbeszélése már kicsit nehezen ment, hamar el is tettük magunkat holnapra, de nem felejtettük el felemlegetni a merev öregurat, akivel a ménes felett találkoztunk. Annyira nem akart bennünket észre venni, hogy ha vak lett volna sem csinálhatta volna jobban. A fennsíkon, sehol semmi, még egy szál fa sem, Mi integettünk neki az út széléről, Ő meg csak mereven fogta a kormányt, nézett előre, és még csak nem is biccentet. Nem tudom mit gondolhatott, mit akarhattunk? A férfiasságát? Nyilván nem, de azért jót nevettünk az eseten minden nehezebb szakaszon, és még lefekvés előtt is. Ő biztos nem tudott elaludni a csuklástól. Jobban járt volna, ha legalább int felénk egyet.

A Tengerszem szálló felett, a Fürkész ösvényen találkoztunk egy táblával, melyen egy Petőfi idézet állt, ennek a sorait mindenképpen ide szánom.
"Ez ismét egy szép napja volt életemnek, nagyon szép. A természettel múlattam, az én legkedvesebb barátommal, akinek semmi titka nincs előttem. Mi csudálatosan értjük egymást, és ezért vagyunk olyan jó barátok. Én értem a patak csörgését, a folyam zúgását, a szellő suttogását, és a fergeteg üvöltését... Megtanított rá a világ misztériumainak grammatikája, a költészet. Értem pedig különösen a falevelek zörgését. Le-leülök egy magányos fa alatt, és órákig hallgatom mit zizegnek lombjai, mint suttognak fülembe tündérregéket..."

Érteni, mint Petőfi nem értem, de ez egy szép napja volt az Én életemnek is. Számokban kifejezve 19.6 km., kb. 400 emelkedés, 1-1 dl. hólé a cipőmben, de pont ez az ami nem számít.



Nincsenek megjegyzések: