Szép ez a tó, de napozni már nem lesz elég fény; úszni a 4 orrműtétig is csak majdnem mind nyeletlen fejsze tudtam, azóta meg a fejem kizárt hogy vízbe merüljön; különben is hideg a víz; a szélén nem lehet leülni; de ha lehetne sem tenném a sok nyálka, iszap miatt. A lényeg mégis a végére maradt. Természetes vízben horgon kívül még semmit nem szedtem össze, az ellen pedig van rajtam lábbeli, de annyira belém ivódott, hogy nem akarok összeszedni semmi fertőzést, hogy elég ha fentről folyik a víz. Nem ér nekem az a pár perc mártózás 10 nap dugdosást. Pedig, volt idő, amikor azt hittem víz nélkül meglenni sem lehet, bármibe bementem érjen az bokáig, vagy feljebb. De, most tutira megnyújtom a távot.
Viszák felől Lugosra, egy kihalt településre mentünk, ahol a Trianoni békediktátum elleni felkelés emlékműve volt. Az erdészeti köves út végén épületet már nem találunk, pedig az 1181-ig visszakövethető bitrokon 1950-ben számolták fel az utolsó majort. 63 év, a tárgyaknak elég az elmúláshoz, de vajon mennyi kell az elveknek, meddig maradunk Mi magunk Magyarok?
Az ivánci templomig innen egy trappban mentünk, mellette megleltük a környék talán egyetlen posta épületét, ahol végre feladhattuk a képeslapokat, majd kicsit túlmentünk a Hegyhátszentmártoni kereszteződésen a boltig.
Minden közértben, így itt is nagyon örültek nekünk. Néha nem tudom alapból-e, vagy mert végre lehetett frissíteni az árukészletet, de az biztos volt, hogy Mi felvásároltuk a kekszeket, csokikat, nyalókákat, jégkrémeket, sört, gyümölcsöt ezzel is rászolgálva a jóindulatra. Azonban azt hiszem, és ezt is tapasztaltam, hogy itt alapból kedvesek az emberek, és nem mérik mércével, nem tekintik feladatnak az emberséget, de még kölcsönösségi alapon sem gondolnak rá, "csak" belőlük jön, nem hagyták kiveszni. Pedig, erre sem járnak jobb idők.
Megíva a sört, elnyalva a jégkrémeket visszafordultunk Hegyhátszentmárton kaptatójára, mikor felkapaszkodva rajta beértünk a faluba megszólalt a templom harangja. Tudtuk, hogy nem köszöntésül, és nem is mint a török időkben jöttünkre figyelmeztet, egyszerűen csak dél volt, de hallatára már mégsem orroltunk a kitérő miatt. Véletlen, de jóleső, emlegetni való eseménye lett a napnak.
A kis falu temetője mellett megváltunk a bicikliktől, és bár alig akartuk páran megkeresni azt a kastélydombot, mégis mindenki velünk tartott (biztosan féltek a kastély tornyában lakó sárkánytól). A várárok és a Rába régi medre jól kivehető volt, de a falak helyét ma már szemét és építési törmelék foglalta el. A ládát is csak hosszas keresgélés után, az eredeti rejtektől aránylag messze, a meder alján találtuk meg összetörve. Mivel a tetőn olvasható volt a jelszó visszarejtettük eredeti helyére.
Ha már érkezéskor felfigyeltünk a templomra Én megálltam közelebbről is megnézni.
Igazából visszaérve Viszákra már mehettünk volna hazafelé, de a Sigray-kastély még megérhetett egy misét, feltekertünk hozzá. Útközben sűrűn viccelődtünk, hogy aki nem biztos a dolgában az ne jöjjön be, mert még a végén nem engedik ki, vagy ha eldugott zugokban bicikliket vélünk felfedezni rögtön szóljon, nehogy hasonlóan járjunk, mint az Alkonyattól pirkadatig-ban.
A kastély és udvara nyitott az érdeklődők előtt, de az épület kisebb átalakításon esett át, hogy alkalmas legyen a fogyatékos emberek ellátására, valamint az udvarban biogazdálkodás folyik, nem csak a gondozottaknak adva elfoglaltságot. Az udvarba felügyelet nélkül bemehettünk, szét is néztünk, de a volt kastélyépületbe már a főnővér kalauzolt bennünket, ahogy a gazdaságot is Ő mutatta be.
Láttuk a 250 éves tulipánfát,
a márvány fürdőt,
a belső kápolnát, aminek az oltárát a község templomának adományozták,
de voltunk a társalgóban, és a teraszon is.
A biokertben nekünk új babfuttatási módot láttunk,
a kisállat simogatóban pedig végre a gyerekek is megtalálták a nekik való elfoglaltságot.
De, egyszer minden buli véget ér, így ez is, ideje volt nem rabolni tovább idegenvezetőnk munkaidejét, és indulni visszafelé. A fürdőzést beígérve nem is volt ez olyan nehéz.
A hazatérésre 3 lehetőség volt, vagy Ankával mű-, de kerülőúton, vagy Imrével felfedezetlen földúton, vagy Bélával amerről jöttünk. Én most a családdal és Bélával tartottam, de végül 4-en lemaradtunk tőlük, aztán a bolytól elhúztam, mert vacsoránál már velük akartam lenni, de addig még megkeresni a Borostyán és Vadása tó ládáit.
Jó így egyedül menni, mindig történik valami, észreveszek érdekességeket, most Viszák előtt egy gólya az úton előttem sétált, már majdnem mellette voltam amikor elrepült, de nagyon jó érzés volt ilyen közel lenni hozzá.
Viszákon megláttam még a Pajtaszínház, és galéria zászlaját is. Már legalább 4x elmentem mellette, az unikornist meg is néztem, de csak most gondoltam azt le is kell szálljak a bicikliről. Kapu nyitva, az udvaron egy nő telefonál, de rendezett, nem látszik, de csak van itt valami. Kérdeztem, és megtudtam nemrég jöttek Szarvas Józseffel (még egy név, amiről tudnom kellene kié) takarítani a jövőhétvégén kezdődő Pajtaszínházi napokra, de jöjjek beljebb, nézzek nyugodtan szét. Két kanyar után kis türelmet kértem, mert ezt a többieknek is megakartam mutatni (és tudni akartam ki Szarvas József), kiálltam az út mellé, és vártam utolérjen az elhagyott bolyom. Emelkedő közepén voltam, nem tudtak gyorsan jönni, de elég volt a karmozdulatom, hogy higgyenek nekem és bekanyarodtak az udvarra.
A kiállított tárgyak nézegetése közben azt is megtudtuk a művész úr (eddigre Én is felvilágosultam) kinn van a Tündérkertben, sőt invitált menjünk ki hozzá, nézzünk szét ott is. Nagyon nem kellett győzködni bennünket, eddigre már kíváncsiak voltunk mi lehet az a Tündérkert, visszatekertünk érte a falu elejére, fel a temetőhöz.
A Tündérkert egy mozgalom, melyben az őshonos Kárpát-medencei gyümölcsfajokat szeretnék megmenteni, szaporítani, újra divatba hozni. Itt minden évben elültetnek annyi, még ide nem telepített fát, ahány gyermek születik a faluban, egyben a csemete gondnokául is nevezve ki az újszülöttet. Nem az övé, nem viheti el, a gyümölcséből majd szedhet, sőt hajtást is vághat róla idővel, ha nem gondozza sem hagyják majd veszni , de már most látni lehet nem sok ilyen akad.
Érdekes és azt hiszem követendő kezdeményezés, míg a sok import alma, körte, barack, dinnye mellett a itteni fajok ki nem halnak.
Viszák határában még megálltam csemegézni, legalább 10 km.-em még hátra volt, kellett hozzá az energia, amire a kövér málna szemekben leltem.
Először a Borostyán-tó partjára akartam eljutni. Térkép szerint voltak hosszabb, és rövidebb utak is, Én a rövidebb, de kevésbé biztosat választva Szőce közepéről vettem be magam az erdőbe. Kb. 1 km.-t mentem a fák között biciklivel, a keddi sárgától csak 1 hajszálnyival jobb úton, mikor a GPS szerint 300 m.-re a céltól egy vadászles mellett vége lett annak a halovány útszerűségnek is. Nézegettem Én átmenjek-e a csalánoson, de a végét sem láttam, és ehhez a kilátáshoz 300 m. még nagy távolság. Visszafordultam, és ha már úgy is benne voltam a sárgán mentem Vadására. Arról legalább a láda felől közeledek, és nem kell még visszafelé is menjek. A doboz hamar meglett, de ez is sérült, átázott, rothad, csak fényképeztem, és siettem a fürdőzőkhöz. Igaz a túlpartról, de az utolsó ugrást még láttam is.
Vacsora után ma fagyi volt a meglepetés. Csoki, meggy, eper, tölcsérben, ínyenckedtünk. De, ilyen kínálás után ki ne kért volna?
A nyalakodás utánra pedig maradt még 3 festésem is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése