Vissza a KAIBO-ra.

Én nem nővérnek készültem. (Annyira nem, hogy injekciót is a vizsgán adtam be először.) Egyszerűen, csak ezt is tanultuk az iskolában, és miután megszűnt a bölcsőde döntöttem a kórház mellett. Hogy felújítsam tudásom előbb visszamentem 1 évre nappalin szakosodni, majd  főtt a fejem melyik osztályra jelentkezzek. Én szemészetben, pszichiátriában és bőrgyógyászatban gondolkodtam (mind egyszerű osztály), de hívtak az onkológiára, és a FOG-ra is. Osztottam szoroztam, és úgy gondolván a munka az munka, a fizetés meg fizetés, belevetettem magam a sűrűjébe. Belintenzív. Kihívás volt. De, jobban belemerülve már szopatás, rettegés. Ott ahol a nővérnek önállóan, de mégis egy csapat szerves részeként kell dolgoznia nyíltan ment a ... Minden esetre megtanultam elég a főnővér klimaxát túlélni, de hogy az osztályvezető főorvos is nő legyen az már nekem sok.  A logikátlan szabályok között 2 évig bírtam a gyűrődést. Persze történtek jó dolgok is, de összességében annyival vigasztalódom nyilván kellett ez nekem. Valamire. Szolnokra költözve nem ábrándultam ki az intenzívellátásból, volt is mit tanulnom, és bevallom mert jól fizet, újra intenzívre jelentkeztem. Nem a Hetényibe, bolond nem vagyok, elég volt nekem egy kis családias kórház még kisebb intenzív osztálya. (Ja, a megyei ITO-nak nem volt jó híre, ha már váltok nem csöbörből vödörbe akartam.) Kicsit másabb profil, teljesen más géppark, és bíztam benne nem csak a beteggel emberséges nővérek. Azzal tisztában voltam megtanulom amit kell, azzal is nem akarok mindenkinek a barátnője lenni, csak beilleszkedni, nem homokszem lenni a gépezetben. Bemutatkozásnál a főnővér szabadságon volt, nem emlékszem az osztályvezető főorvossal mennyit/miről beszéltem, de a főnővér helyettes mindent megmutatott. Még alá sem írtam a szerződést, de már alaposan bemutattak a gyógyszerszekrénynek, a belsőlabornak, a lélegeztetőgépeknek, definek, a fertőtlenítési folyamatnak, és szerintem szinte mindennek. Sok nem maradt meg bennem az első munkanapig, de láttam a csajokat dolgozni, és ez, valamint Kati stílusa megnyugtató volt. Fiatal, szakmailag jól képzett, empatikus gárdába kerültem. Csak a főnővér volt lutri. Első nap persze vele is megismerkedtem. Ő is mindent megmutatott, de ekkor még csak abban voltam biztos ő csinálja ezt itt a legrégebb óta, majd kiderül a gyakorlatban hogyan, mert elméletben ott volt azt leszűrtem.
Végül terhességig a MÁV-ban is 2 évet dolgoztam. Hol jobb kedvvel, hol merevebben, de szerettem. Nem lettem mindenkinek a barátnője, de mindenkitől tanultam, és mindenki tanított is. Szakmailag és emberileg egyaránt. Azt hiszem az alap jó volt, bár lehetett volna még jobb is, mert utólag azt érzem én nem oda születtem, fele olyan jó sem voltam mint a csajok közül bármelyik. Valami hiányzott belőlem. Szülés után az Intenzívre mentem vissza, de hiába a majdnem teljesen régi gárda, már más volt a légkör. Kb. 1 hónapig maradtam, és azt hiszem mindannyiunknak jót tett, hogy aztán reggelente egy kanyarral balabbra, az urológiára mentem. Erre a rövid visszatérős időre nem is szívesen emlékszem, de megörültem neki amikor hívtak az osztálytalálkozóra. A 2 év az szép, és értékes volt. Már nem tudom megmondani mi különbség az 1-es és a 2-es típusú AV blokk között, vagy mikor régi egy infarktus, mennyi Inzulin kell ha ennyi, vagy amannyi a vércukor, meg milyen nyomással menjen a lélegeztetőgép, de bátran és biztosan fogom a laringoszkópot intubálásnál, és nem ijedek meg ha valaki előttem esik össze, nem okoz fejtörést egy gyomorszonda sem, bár a véresebb dolgoktól már elszoktam, és egy centrálvéna szúráshoz, vagy mellüregi drenázshoz nem feltétlen engem kellene odaállítani. De, ezekről már nincs is szó. Nagyon itt sem. Az osztály pár éve mondhatni bezárt, csak anesztéziát, és ügyeleti rendben újraélesztési szolgálatot tartanak fenn. A létszámban lévő 1 osztályvezető, és 3 nővér mellett, 2 ügyelős orvos, és 3-4 bejárós nővér tartják a frontot. A régi doktorok nyugdíjba vonultak, a nővérek szét széledtek, a bokszok kiürültek. Elnémult az osztály, csak az astruppgép automata öblítőszivattyúja töri meg időnként a csendet. Furcsa. Itt egy láthatatlan mezsgye volt élet és halál között, sokszor éreztük már nem sok esély van visszatérésre, de nem volt kietlen a letakart ágy sem. Most meg még az sem volt, lehet ezért tűnt úgy, mint ahonnan mát tényleg nincs visszaút.

Valaminek vége. Mondhatjuk úgy szerencsére nem a betegnek, de nekik is csökkentek esélyeik ezzel az ellátási tematikával. Ebbe azonban nem folynék bele. Tudjuk, látjuk, érezzük, de most másért jöttünk.
Buli van.
A meghirdetett kezdésre szépen, lassan szivárogtunk, van ki többet, ki kevesebbet, de késett. Én most a pontosak közé tartoztam, így volt időm ismerkedni a jóval előttem, vagy a még utánam munkába állókkal. Közben szinte minden mondatnál érkezett valaki, folyamatosan örömködtünk. Előkerültek a fényképalbumok, a gépre mentett újabb képek, kiderült mennyiükön nem fogott az idő, sokan akár évtizedet is letagadhatnának, annyira nem változtak. Nagyon jó volt ezt látni, és hallani a sok szép emléket, meg persze azokat is, amik csak az idővel váltak szebbé. Míg vártuk a legutolsó főnővért megérkeztek a hidegtálak, érkezésével pedig megkezdődött Fazekas főorvos úr nyugdíjazása utáni első osztályértekezlet, és szépen sorban mindenki elmondta mi történt vele távozása óta, mennyi mindent köszönhet közös munkahelyünknek, hogyan alakult az élete, mit tervez. A beszámolókból kiderült sok kolléganő katona lett, vagy az ÁEK-ben dolgozik, dicséretes mód még  a megrögzött bagósak közül is sokan leszoktak a dohányzásról, és csak most derült ki számomra mennyien voltak friss pályakezdők, de senki nem ment külföldre dolgozni, és csak egyikük hagyta el a pályát. Én már 10 éve csak emlegetem életem ezen szakaszát, de annyi szent, hogy nehézségeiben is szép volt, vagy talán pont ezért, és annak is örülök, hogy eljöttem a találkozóra, ami annyira jól sikerült, hogy észre sem vettük éjfél felé járt az idő amikor haza indultunk.