Az elején kezdve a történetet rögtön majd fél órát vesztettem azzal, hogy az egyik kereszteződésben (azt hiszem nincs is több a MŰV házig) nem mentem a többiek után és már indulás előtt megkerültem a falut.
Mivel beidegesedtem kicsit szusszannom is kellett, és a késlekedésen addig pörgettem magam míg a hideg ellenére patakokban folyt rólam a víz. Egyik sarkon vetkőztem, a másikon öltöztem, majd megint le, aztán vékonyabb pulóver fel, és ez így ment egészen a falu széléig, ahol eldöntöttem lent marad a ruha és haladjunk. A Hajta partján azonban olyan szél fújt, hogy a dzseki mellé még kesztyűt is húztam, meg sapkát.
A gyönyörű tél végi sétán már megnyugodhattam volna, és a Muszály névre keresztelt tanyarészen is volt min csodálkozni, átkapcsolni, ha nem zavart volna, hogy mindenki leelőz, pedig akárhányszor ránéztem az órára mentem 4 km/h-val, sőt még többel is. De, még fényképezni sem volt kedvem az eddigre már behozhatatlan lemaradásom miatt.
És végre leelőztem valakit. Jeremcsuk István és látó kísérője álltak meg inni.
Tudtam, hogy Ő akár le is tudja futni a távot, de mégis leelőztem, és innen könnyebb volt, még ha 200 m. múlva be is értek, és hamar eltűntek a szemem elől, akkor is.
Közben további mosolygásra adott okot Muszály egyik élelmes gazdája, és szívesen kóstoltam is volna, de mivel tudtam nem fogok vásárolni, nem szemtelenkedtem, inkább a következő dzsindzsásban törtem le néhány gallyat Istvánék előtt.
A nyárfás első ellenőrzőtopját már nagyon vártam, mert innen már csak 2 km. kellett a találkozásig. 20 percem még talán volt rá. Nem akartam további hátrányra szert tenni, de a Csurgónál mégis sikerült. A reggeli önfejűségem után úgy döntöttem ha bizonytalan vagyok megyek a többiek után, és ez olyan +1 km. kitérő lett. Tápiószentmárton üdülőtelepén szomorkodva mentem el a fóliasátrak mellett. Gyönyörű virágokat láttam a pára ellenére, és a kiszűrődő neszek hallatán irigykedtem is, hogy valakiknek túra közben még betérni is volt idejük.
A strand bejáratánál lévő buszmegállóba a 2. mikrobusz érkezett meg odaértemkor, és nem azon voltam Anikóék, volt kb. 10 perc előnyük. A müzlit inkább út közben majszoltam el, hátha behozható még ez a hátrány.
Idáig már párszor bevásároltam félpénzen, de emlékbe is meglehetett volna már a malac, és kecske gyűjtemény, ha megállok fényképezni, de nem tettem ahogyan a Hársfa úton sem. Igaz itt csak a kisállat temető adott volna rá okot.
Az út végi mező és erdősávban aztán én megint inkább birkamód követtem a tömeget, pedig az én olvasatomban nem arra kellett volna menni. A vége az lett, hogy az erdő közepén ott álltunk vagy 50-n és senki nem tudta merre kellene menni. Leírás alapján én sem jöttem rá, de gondoltam ha az Attila dombhoz kell menni, és ott van egy geoláda, akkor menjek felé toronyiránt.
Ha úgy teszek legalább 3 km.-rel kevesebb lett volna mire odaérek, de akkora népvándorlás volt arra hogy nem különcködtem, a gyönyörű barka mező után beálltam a sorba, és felhívtam Anikóékat, hogy ne várjanak rám a 3. ponton.
Tápiószentmártonban meglettek a bárányok és Attila-dombon a lovak is.
Sokat nem akartam időzni, az itinerbe is előre beírattam 10 percet, de mire pisiltem, a 3. helyen kaptam pecsétet az Abony város természetjárója füzetbe, megcsodáltam a vágtázó lovakat, és 3 percre leültem az Attila-domb tetején eltelt fél óra. És még nem is ettem. (Pedig kínálat az volt.)
Elhagyva a Kincsem parkot megnyugodtam, amennyi embert otthagytam, és ahányat még jönni láttam nem lehet az utolsó beérkező. Rengetegen voltunk.
Visszatérve a túra útvonalára megkerestem az egyedüli útba eső geoládát, és rátértem arra a z útra amin jöttem volna ha maradok imént a toronyirántnál.
Az erdő fantasztikus volt, teli ibolyával, madárdallal, zölddel, frissességgel. Nem is néztem mennyivel megyek, csak mentem, és hol én voltam a gyorsabb, hol nem, de végre élveztem. A Sőregi elhagyott temető megérdemelt egy fényképet, és még egyet legalább a legközelebbi még gazból kilátszó sírkő.
A fiatal nyárfás is tetszett, bár lehet csak a kitűnő öreg miatt varázsolódtam el.
Aztán ki és betértem a kriptába is.
Mire a magaslest elértem már csak azon gondolkodtam mit vethetek még le olyan meleg lett.
Ürgés és Bogaras tanyarészeken áthaladva meglettek a baromfiak is. Valamint egy kis térdfájás. Az utolsó ponthoz már támbotnak használtam a túrabotokat, pedig bevettem egy tbl.-t, és kaptam valakitől lidocainos kenőcsöt is. Még 5 km. volt hátra. Gondoltam azt már fél lábon is megteszem.
Mindenesetre igyekezni nem volt módom, és tudva mennyien vannak mögöttem nem is akartam. Az avarban meglátva egy fehéren maradt süntököt még lefényképezni is megálltam. Itt ért utol Balla Gyuri és Kiss Anti. Nagyon megörültem nekik Gyurinak egyenest a nyakába is ugrottam, annyira. Rég láttam és nekem hiányzik.
Visszaérve a Hajta partra nem vettem igénybe a Gyuri által javasolt rövidítést. Mintha már nem is fájt volna a térdem. Jót tett az ölelés.
A kép kicsit borongós, mint az idő volt eddigre (újra öltözni kellett), és nem igazán látszik a kígyózó emberáradat, akik mind egy cél felé igyekeztünk.
Szabovik házaspár nálam kicsit gyorsabban, de a fene bánta ezt már.
Egy kis további + kerülővel, és társakkal.
A túra alatt többször láttam a velem induló 3 lányt, kerülgettük egymást, de szóba csak itt a végén elegyedtünk, és végül együtt is értünk be. Én szintidőn túl, hacsak nem vonjuk le a Kincsem-parkban töltött időt.
Amikor én megkaptam a jelvényt és az emléklapot már a fele induló beért, és még mindig volt átadni való bőven, sőt olyan is ami még az asztalra sem került. Lipák István még ekkor is aláírt, hogy a több mint 800 (Lehet többen is voltunk. Megkérdeztem, de már nem emlékszem.) ember mind kézzel aláírt oklevelet kapjon. -Köszönöm a fáradozást, és persze a szervezést is.
A célban Anikóék vártak rám, és nemsoká Pomázi Imre is beért. Végül én vele mentem haza. A kocsiból már alig tudtam kiszállni, de nem bántam meg a választást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése