Trisztánnal időben elindultunk, és sikerült csoportunkból 3.-nak nevezni, majd rajtolni is. A pálya könnyűnek ígérkezett, és az elején nagyon jól haladtunk. Egészen a 4. pontig ahol én átváltottam autós üzemmódba és kihagytam egy utat, mert az zsákutca, és a kastély is zárva, mintha az az út nem is lenne Pedig ott volt. Nagyon is. És én erre még akkor sem jöttem rá, amikor magyaráztam Trisztánnak hogy a többiek ezért jönnek szembe, mert nekik más a feladatuk, és ők most egyébként is távolságot mérnek. Szóval, fő a magabiztosság. Mi már majdnem a Rákóczi fánál jártunk, amikor rájöttem a tévesztésre, és fordulhattunk vissza.
Következő hibám, hogy nem vettem észre egy kaput, és felmentem egészen a kastélyig hogy a kerítés mellett lejöjjek a jellegfáig, majd vissza a kastélyhoz.
Innen meglehetőst sietni kellett volna, hogy behozzuk a lemaradást, de nem szívathattam meg Trisztánt az én figyelmetlenségem miatt, versenynek verseny, de élvezni is kell.
A 8-s ellenőrzőpontnál már így is jól esett neki a pihi, de ott legalább büntetlenül tehettük miközben pár feladatot is megoldottunk.
Újra a Rákóczi fánál, de már jó irányból,
és kezdhettünk mi is a távolságmérést, majd a mérsékelt sietést, hogy a szintre is legyen időnk. A barlangnál Trisztán benn én kinn másztam,
aztán mindketten négykézláb felfelé a metsződés szélén, majd lihegve szintben a padig, de mégis hypoxiásan a kúpnál eltévedtem. Egy autóval is járható úton, völgyben kellett volna lennünk, és én egy felhagyottabbon voltam már majdnem a Vörösvár-hegy gerincén. Visszafordultam, de a kúpnál a tájoló is csak forgott körbe-körbe. Szerencsére hamar, mintha megmentésünkre jött egy család két kicsi gyermekkel, biztos voltam benne egy csoportban vagyunk, megvártam míg elindulnak, majd megelőztük őket, és lefelé kicsit haladósabban hozhattunk be pár pillanatot az időnkből.
Kidőlt fa, amit szerintem csak megtévesztésünkre tettek oda, mert a távolság alapján egy rég elkorhadt rönknél volt a pont.
Fenyvesben jellegfa, 3-ból az egyik.
Kis kúp, ami annyira kicsi volt, hogy nem is volt.
Szárazárok. Tárképen nem érte el az utat, de benne állva igen, lyukasztottam valahol, és irány a cél.
Az Ilona-völgy műútján átkelve leszólítottak. Fene kívánt még 1-2 percnyi pontlevonást, de kellemes volt a találkozó a tavaszi túravezető képzés egyik végzettjével, és családjával.
A most csekély vizű patakon átkeléshez szinte nem is kellett a tavasszal összehordott gát, de azért használtuk.
Gödör, vadles, és cél, ahol még lemértem a lépésemet.
Tisztán hamar felismerte hogyan állunk, és nagyon izgult a helyezésünket illetően, de volt esélyünk így nem mentünk el az eredményhirdetés előtt Derecskére. Annyira cuki volt izgalma. Minden beérkezőnél ment a bizottsághoz és sasolt kik jöttek, mi változott. Már ezért díjat érdemelt. De, nem ezért kaptunk. 5. helyezést értünk el. (Ha háromból egy pontot nem tévesztek holtversenyben másodikok vagyunk.)
A képen nem látszik, de nagy volt az öröm.
Nyereményünket bezsebelve nekivágtunk Kanázs-várnak.
Már felfelé is kiderült rossz ötlet volt levetni a túracipőt, még rosszabb a kocsiban hagyni botjainkat, de azért megmásztuk a szinte lehetetlent, és megkerestük a ládát is.
Lefelé aztán jött a feketeleves. Fenéken csúszva értünk vízszintbe.
Kellett legyen még itt egy fürdő. Amit bezártak, úgy 2 éve.
És egy mofetta, ami meglett, hogy boldogan és még mindig izgalommal telin indulhassunk haza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése