Perseidák

Odáig vagyok a csillaghullásért, tűzijátékért, a Szent Lőrinc könnyeinek is nevezett látványosságról mégis elfeledkeztem megemlékezni. Nem hagytam ki ebben az évben sem, csak nyilván voltam olyan fáradt, hogy az írás elmaradt, de vasárnap este fél 10-kor kimentem a Cora mögé. Most nem egyedül, Adri és egyik barátnője Kitti is velem tartott. Egymás mellett feküdtünk a fűre terített pléden, és figyeltünk. Nem kellett sokat várni az első örömteli felkiáltásig "ott van!" Még be sem takaróztunk, máris egy hosszú csóva húzott el felettünk. Aztán jött a következő és a többi. Egyik halványabb, rövidebb farokkal, a másik fényesebb, hosszabb csíkot húzva maga mögött. Számolni sem bírtuk annyit láttunk.
Tegnap hazajöttünk anyuékhoz, és gondoltam majd a nyársalás után kinn maradok Adrival és ismétlünk, hátha látunk még pár hulló csillagot, de sajnos a nyársalás is elmaradt és az ég is felhős volt.
Emlékszem kicsi koromban, amikor jöttünk hazafelé Parádról a Volga hátsó ülésén mindig felmásztam a kalaptatóra és csak néztem az eget. Minden évben volt rá alkalmam, hisz mindig sötétben jöttünk. Nagyon kényelmetlen volt, de gyönyörű, még akkor is, ha egyik fényesség sem akart lepottyanni. Akkor még nem tudtam, hogy ideje van ennek, én csak kémleltem, és a kívánságokon gondolkodtam. Több idő volt gondolkodni, mint amennyi ideig látható volt az égbolt kicsiny része, ezért még arra is emlékszem, hogy ritkán volt lehetőség a kigondolt kívánság elsuttogására. Igaz, másnapra már el is felejtettem mi volt annyira fontos, de ha mégis sor kerülhetett rá, annak nagyon örültem.