Az Onkológia réme

Nyáron kolléganőim odáig vannak a légkondiért, de ilyenkor (meg amikor fáj minden ízületük) átok. Pedig, csak az ablakon vágott nyílást kellene bedugaszolni azzal a kis kupakkal, amit nem kellett volna elhányni valahol a szemétdombon, és máris kisebb eséllyel érkeznének hozzájuk négylábú látogatók.
Van amikor csak a jellegzetes szag hozza tudtukra megjöttek, de a ritkábban használt kórlapok mögött sem kellene sokáig keresgélni egy kis eredeti csokireszelék után, ám ma a kis pimasz nem átallott szemük láttára csokoládét enni.
Csokoládét!
Értitek?
Pont csokoládét.
Ilyen tettér nincs nő akiben ne gyulladnának gyilkos ösztönök.
Itt is mind tudta rögtön mit kell tenni, csak ne félnének annyira a csöpp rágcsálótól. Vagy lenne legalább egy söprű az osztályon.
Így maradtam én a magát sarokba szorító egér ellen.
Bocsánat, Anikó is segített. Egy kanállal támasztotta a befőttesüveget, nehogy elguruljon a faltól, és elfusson mögötte a megzavart csokitolvaj.
Bezzeg mikorra fényképezni kellett már mindenki az alkalmi lakhelyül szolgáló befőttes üveg körül tolongott.