Minden okunk megvolt rá, hogy igazán korán induljunk, de megértettük miért fontos ez, és nem volt ellenvetés még lefekvéskor sem. (Mire mi a kocsmából haza értünk már mindenki aludt.) Reggel pedig majdnem fáztunk induláskor, olyannyira sikerült koránra időzíteni.
Az Árpád-hídon átkelve Dömsödig a parti hanglatos utcácskákban tekeregtünk. Kis híd, sok fűzfa, horgászstégek, tavirózsa, egyszóval mesébe illő táj, és mindenhol árnyék, mikor még egyébként is hűvös van.
Dömsödön kitértem a Petőfi-fához. A lírásban szereplő képeket azonban nem leletem a koordináta környékén, ami egyébként is jócskán a vízbe mutatott, így nem találtam meg a rejteket sem, de ahogy itthol utána néztem más is hasonlóképpen járt.
Dömsödtől rátértünk az 51-re, és innen már kisebb kitérésekkel maradtunk is rajta egészen Kalocsáig. Az út elejével nem volt gond. Munkanap lévén autó kevés közlekedett, még a nap sem gyújtotta be tartalék rakétáit, de nem csak a gyerekek nem tudták tartani a fehér vonalon kívüli 10 cm.-es sávon közlekedést. Nem szerettünk rajta menni, így amikor lehetett Dunavecse felé letértünk, még azon az áron is, hogy pár km.-rel megnöveltük a távolt.
Apostag után először elkerekedő szemekkel, számolgatva mikorra időzítsünk az érkezést néztük a kukoricás locsolóberendezését, de mire az utat is befogó vízsugárhoz értünk, már inkább lassítottunk, hogy bennünket is elérjen, sőt többen voltunk akik vissza is fordultunk, hogy kétszer-háromszor is hűsítsük magunkat. Ugyan már városi párakapuk, mezőgazdasági öntözőberendezés a tuti!
Az óriási cseppek már első körben mindent átáztattak, de eddigre átforrósodott testünkhöz érve rendkívül felüdítő volt a hűs locsolóvíz. Mind lelkileg, mind testileg sokkal többet ért ez a kis váratlan nedvesség, mintha mondjuk fagyit osztogattak volna, a vizes-pólós bemutatónk pedig nem tartott sokáig, a forróságnak köszönhetően mire Soltra értünk már teljesen megszáradtunk.
Még nem volt dél, de az út felét megtettük, ideje volt ebédelni. Éhségünk csillapítására hallgattunk a helybeliékre és a Sport büfét vettük célba. A relikviákkal telezsúfolt falak között nagyon jó hangulatban költhettük el ebédünket. Az étel ízletes volt, de erősen tudatosítva volt az is milyen fontos a mozgás, a sport. Amennyire az illatok hatottak a gyomrunkra, annyira a dedikált képek, díjak, zászlók, mezek is az elménkre, ne csak falj, mozdulj is!
Én nem reméltem, hogy két egymást követő napon ekkora szerencsém lesz és a tegnapinál nívósabb helyen is megúszom 500 Ft. alatt a jóllakást. Ha már ilyen jól álltam anyagilag megengedtem magamnak egy kis sütizést is a sarok túloldalán kb. 100 m.-rel lentebbi fagyizóban. A házi jellegű sütik közül nehéz volt a választás, de végül kihagyva a mignont, dobostorta és puncs szelet mellett döntöttem. Gyarló az ember. Már az ebéddel jól laktam, a süti utolsó falatjait erőltetni kellett lefelé, de bele is haltam volna, ha egy szelettel kell megelégedjek. Pedig tudtam, 7 nap majdnem koplalás után ennek a dőzsnek nem lesz jó vége.
Solt déli határát elhagyva végre megint letérhettünk a közútról. A régi 51-es, az újjal párhuzamosan, tőle pár 10 m.-re a gáton vitt, ezt most felújítják, de mint bicikliút a munkálatok alatt is használható.
Nem voltunk éppen elragadtatva a homoktól, de a szabadság, hogy nem a csíkon kell kerekezzünk megérte a plusz erőfeszítést. A Hartáig tartó 10 km. körüli szakasz felét már befejezték, de rövid ideig tartott örömünk. A friss, fekete, puha aszfaltra érve rájöttünk a fekete leves eztán jött. Ugyan a bicikli sokkal gyorsabban haladt, de cserébe a hőség lentről intenzívebb támadásba lendült. A végig nyílt terepen, árnyéktól mentesen kanyargó friss aszfaltról visszaverődő hő délibábja nem hagyott kétséget afelől mi vár ránk. Páran megpróbálkoztak az eredeti útból kilátszó széli aszfaltcsíkkal, de a mellett, hogy a hőség nem volt kisebb, veszélyes is volt próbálkozásuk. Nem a felnőttekre, a legkisebbekre. Sajna ebbe már csak aztán gondoltunk bele mikor megtörtént a baj. Béci a nagy szintkülönbséggel nem számolva oldalazva akart visszajönni a friss felületre, kerekei megcsúsztak, és ő a gyorsan haladó élboly elé esett. Egy kis könyökhorzsoláson kívül nem esett baja, de nem sokon múlott, hogy vékonyka kis testén nem mentem keresztül. Ha a karját kinyújtja azt már az én esésemmel sem tudtam volna elkerülni, de így is sokáig tartott mire meggyőztek, hogy a horzsolás az aszfalt és nem az én kerekem műve, annyira közel sikerült csúsznom hozzá. Mire a megfontoltabbak beértek bennünket már elsősegélyben részesítettem, de nem ártott meg a fák közé való behúzódás sem, míg lelkileg is megnyugszik. A néhány perces pihenő közben próbáltuk rábeszélni üljön be kicsit a buszba, de hajthatatlan volt, továbbra is biciklizni akart. Hogy mi is nyugodtabbak legyünk megengedtük, hogy nyeregbe üljön, de Peti vontatta be a strandra. Legénykénk így sem bírta ki tekerés nélkül, de legalább erőt nem kellet kifejtenie.
A Harta előtti strand nagyon hangulatos, árnyas, rendezett, a helyiek által is szívesen látogatott, és az árak terén sem elrugaszkodott, de úgy emlékszem mégis ez volt utunk során az egyetlen nap, amikor nem fürödtünk. Vagy csak én is kimerült voltam és nem figyeltem eléggé, de mintha mindenki csak ücsörgött volna az árnyékban limonádéjával/sörével a kezében és felváltva egymásoz átülve csak beszélgettünk volna. Arra már nem emlékszem mennyi időt szántunk erre a pihenőre, de nem siettük el az indulást, és az első km. után megint szieszta következet egy újabb defektjavítás erejéig.
20 km. volt még hátra a napból, de a bicikliút már nem tartott sokáig, és munkaidő vége lévén az eddiginél nagyobb forgalomra számítottunk, miközben mi megint a csíkon kívül kellett maradjunk a változatlanul nagy melegben. Dunapataj előtt be is következett a nem várt fordulat, és a gát véget ért. Mintha már kicsit hűsebb lett volna, de újra az 51-en voltunk. Az eddigi utat 10 km.-nkénti megállókkal teljesítettük, de most ezt feleztük és sűrűbben megálltunk inni, szusszanni, és kicsit összerendeződni, hogy mindenki tudjon figyelni, mert bizony nem csak a kamionok mellőztek el bennünket karnyújtásnyinál is kisebb távolságra. Eddig Imre, vagy Béla után a 4 gyerek tekert, és bizony sokszor egymás mellé is felkúszva, mint mi is, hogy beszélgetni tudjunk haladtunk. De most szigorúan 1 gyerek-1 felnőtt volt a felosztás, hogy minden gyerekre figyelni tudjunk, és bár szigorúan egymás után mentünk, mégis a felnőttek ici-picit bennetebb, hogy az autókat ennyivel is távolabb kényszerítsük a kicsiktől. Kalocsa előtt nem sokkal a védekezésben segítségünk is akadt, amikor egy rendőrautó szegődött önkéntes kísérőnké.Az embert, ha így követik a szívfarktus kezdi el kerülgetni, de pár elismerő szó kíséretében elmondta ő az éjszakai ügyeletes, és nem szeretne helyszíneléssel kezdeni, inkább lassabban ér a kapitányságra, de jobbnak látja ha velünk marad még egy kicsit. Gondolom a mögöttünk jövők ennek nem örültek, mi sem, de azért nyugodtabbak lettünk.
A Horváth vendégházhoz 7 körül értünk, a szállás elfoglalása után felosztottuk a szobákat, és nehogy a gazdának sok pálinkája legyen leviziteltük a körtefát, míg Tibort vártuk és a fiúk bevásárolni voltak.
Szállásadóink nagyon kedvesek, közvetlenek, de nyilvánvalóan nem a takarítás legkedvesebb házimunkájuk. Mi meg fáradtak voltunk, és az eddigi "érdekességek" után már ezen meg sem lepődtünk.
Mire mindenki letusolt már sötét éjszaka volt, de az udvarról nagy jó kilátás nyílt a csillagos égre. Én nem akartam álmatlanul az ágyban forgolódni, fogtam a plédem, takaróm és kivonultam a fűre csillaghullást nézni, amihez Peti személyében hamar társam akadt.
A nap leltára: 89 km, 1 megtalálatlan rejtés, és némi csillagpor. ;)
Ja. Az Osztrákok ma nem kerekeztek, az egész utat buszban ülve tették meg.
Az Árpád-hídon átkelve Dömsödig a parti hanglatos utcácskákban tekeregtünk. Kis híd, sok fűzfa, horgászstégek, tavirózsa, egyszóval mesébe illő táj, és mindenhol árnyék, mikor még egyébként is hűvös van.
Dömsödön kitértem a Petőfi-fához. A lírásban szereplő képeket azonban nem leletem a koordináta környékén, ami egyébként is jócskán a vízbe mutatott, így nem találtam meg a rejteket sem, de ahogy itthol utána néztem más is hasonlóképpen járt.
Dömsödtől rátértünk az 51-re, és innen már kisebb kitérésekkel maradtunk is rajta egészen Kalocsáig. Az út elejével nem volt gond. Munkanap lévén autó kevés közlekedett, még a nap sem gyújtotta be tartalék rakétáit, de nem csak a gyerekek nem tudták tartani a fehér vonalon kívüli 10 cm.-es sávon közlekedést. Nem szerettünk rajta menni, így amikor lehetett Dunavecse felé letértünk, még azon az áron is, hogy pár km.-rel megnöveltük a távolt.
Apostag után először elkerekedő szemekkel, számolgatva mikorra időzítsünk az érkezést néztük a kukoricás locsolóberendezését, de mire az utat is befogó vízsugárhoz értünk, már inkább lassítottunk, hogy bennünket is elérjen, sőt többen voltunk akik vissza is fordultunk, hogy kétszer-háromszor is hűsítsük magunkat. Ugyan már városi párakapuk, mezőgazdasági öntözőberendezés a tuti!
Az óriási cseppek már első körben mindent átáztattak, de eddigre átforrósodott testünkhöz érve rendkívül felüdítő volt a hűs locsolóvíz. Mind lelkileg, mind testileg sokkal többet ért ez a kis váratlan nedvesség, mintha mondjuk fagyit osztogattak volna, a vizes-pólós bemutatónk pedig nem tartott sokáig, a forróságnak köszönhetően mire Soltra értünk már teljesen megszáradtunk.
Még nem volt dél, de az út felét megtettük, ideje volt ebédelni. Éhségünk csillapítására hallgattunk a helybeliékre és a Sport büfét vettük célba. A relikviákkal telezsúfolt falak között nagyon jó hangulatban költhettük el ebédünket. Az étel ízletes volt, de erősen tudatosítva volt az is milyen fontos a mozgás, a sport. Amennyire az illatok hatottak a gyomrunkra, annyira a dedikált képek, díjak, zászlók, mezek is az elménkre, ne csak falj, mozdulj is!
Én nem reméltem, hogy két egymást követő napon ekkora szerencsém lesz és a tegnapinál nívósabb helyen is megúszom 500 Ft. alatt a jóllakást. Ha már ilyen jól álltam anyagilag megengedtem magamnak egy kis sütizést is a sarok túloldalán kb. 100 m.-rel lentebbi fagyizóban. A házi jellegű sütik közül nehéz volt a választás, de végül kihagyva a mignont, dobostorta és puncs szelet mellett döntöttem. Gyarló az ember. Már az ebéddel jól laktam, a süti utolsó falatjait erőltetni kellett lefelé, de bele is haltam volna, ha egy szelettel kell megelégedjek. Pedig tudtam, 7 nap majdnem koplalás után ennek a dőzsnek nem lesz jó vége.
Solt déli határát elhagyva végre megint letérhettünk a közútról. A régi 51-es, az újjal párhuzamosan, tőle pár 10 m.-re a gáton vitt, ezt most felújítják, de mint bicikliút a munkálatok alatt is használható.
Nem voltunk éppen elragadtatva a homoktól, de a szabadság, hogy nem a csíkon kell kerekezzünk megérte a plusz erőfeszítést. A Hartáig tartó 10 km. körüli szakasz felét már befejezték, de rövid ideig tartott örömünk. A friss, fekete, puha aszfaltra érve rájöttünk a fekete leves eztán jött. Ugyan a bicikli sokkal gyorsabban haladt, de cserébe a hőség lentről intenzívebb támadásba lendült. A végig nyílt terepen, árnyéktól mentesen kanyargó friss aszfaltról visszaverődő hő délibábja nem hagyott kétséget afelől mi vár ránk. Páran megpróbálkoztak az eredeti útból kilátszó széli aszfaltcsíkkal, de a mellett, hogy a hőség nem volt kisebb, veszélyes is volt próbálkozásuk. Nem a felnőttekre, a legkisebbekre. Sajna ebbe már csak aztán gondoltunk bele mikor megtörtént a baj. Béci a nagy szintkülönbséggel nem számolva oldalazva akart visszajönni a friss felületre, kerekei megcsúsztak, és ő a gyorsan haladó élboly elé esett. Egy kis könyökhorzsoláson kívül nem esett baja, de nem sokon múlott, hogy vékonyka kis testén nem mentem keresztül. Ha a karját kinyújtja azt már az én esésemmel sem tudtam volna elkerülni, de így is sokáig tartott mire meggyőztek, hogy a horzsolás az aszfalt és nem az én kerekem műve, annyira közel sikerült csúsznom hozzá. Mire a megfontoltabbak beértek bennünket már elsősegélyben részesítettem, de nem ártott meg a fák közé való behúzódás sem, míg lelkileg is megnyugszik. A néhány perces pihenő közben próbáltuk rábeszélni üljön be kicsit a buszba, de hajthatatlan volt, továbbra is biciklizni akart. Hogy mi is nyugodtabbak legyünk megengedtük, hogy nyeregbe üljön, de Peti vontatta be a strandra. Legénykénk így sem bírta ki tekerés nélkül, de legalább erőt nem kellet kifejtenie.
A Harta előtti strand nagyon hangulatos, árnyas, rendezett, a helyiek által is szívesen látogatott, és az árak terén sem elrugaszkodott, de úgy emlékszem mégis ez volt utunk során az egyetlen nap, amikor nem fürödtünk. Vagy csak én is kimerült voltam és nem figyeltem eléggé, de mintha mindenki csak ücsörgött volna az árnyékban limonádéjával/sörével a kezében és felváltva egymásoz átülve csak beszélgettünk volna. Arra már nem emlékszem mennyi időt szántunk erre a pihenőre, de nem siettük el az indulást, és az első km. után megint szieszta következet egy újabb defektjavítás erejéig.
20 km. volt még hátra a napból, de a bicikliút már nem tartott sokáig, és munkaidő vége lévén az eddiginél nagyobb forgalomra számítottunk, miközben mi megint a csíkon kívül kellett maradjunk a változatlanul nagy melegben. Dunapataj előtt be is következett a nem várt fordulat, és a gát véget ért. Mintha már kicsit hűsebb lett volna, de újra az 51-en voltunk. Az eddigi utat 10 km.-nkénti megállókkal teljesítettük, de most ezt feleztük és sűrűbben megálltunk inni, szusszanni, és kicsit összerendeződni, hogy mindenki tudjon figyelni, mert bizony nem csak a kamionok mellőztek el bennünket karnyújtásnyinál is kisebb távolságra. Eddig Imre, vagy Béla után a 4 gyerek tekert, és bizony sokszor egymás mellé is felkúszva, mint mi is, hogy beszélgetni tudjunk haladtunk. De most szigorúan 1 gyerek-1 felnőtt volt a felosztás, hogy minden gyerekre figyelni tudjunk, és bár szigorúan egymás után mentünk, mégis a felnőttek ici-picit bennetebb, hogy az autókat ennyivel is távolabb kényszerítsük a kicsiktől. Kalocsa előtt nem sokkal a védekezésben segítségünk is akadt, amikor egy rendőrautó szegődött önkéntes kísérőnké.Az embert, ha így követik a szívfarktus kezdi el kerülgetni, de pár elismerő szó kíséretében elmondta ő az éjszakai ügyeletes, és nem szeretne helyszíneléssel kezdeni, inkább lassabban ér a kapitányságra, de jobbnak látja ha velünk marad még egy kicsit. Gondolom a mögöttünk jövők ennek nem örültek, mi sem, de azért nyugodtabbak lettünk.
A Horváth vendégházhoz 7 körül értünk, a szállás elfoglalása után felosztottuk a szobákat, és nehogy a gazdának sok pálinkája legyen leviziteltük a körtefát, míg Tibort vártuk és a fiúk bevásárolni voltak.
Szállásadóink nagyon kedvesek, közvetlenek, de nyilvánvalóan nem a takarítás legkedvesebb házimunkájuk. Mi meg fáradtak voltunk, és az eddigi "érdekességek" után már ezen meg sem lepődtünk.
Mire mindenki letusolt már sötét éjszaka volt, de az udvarról nagy jó kilátás nyílt a csillagos égre. Én nem akartam álmatlanul az ágyban forgolódni, fogtam a plédem, takaróm és kivonultam a fűre csillaghullást nézni, amihez Peti személyében hamar társam akadt.
A nap leltára: 89 km, 1 megtalálatlan rejtés, és némi csillagpor. ;)
Ja. Az Osztrákok ma nem kerekeztek, az egész utat buszban ülve tették meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése