Nem tudom mit kapok majd mikor nekem lesz szükségem segítségre, de én igyekszem mindenkivel kedves lenni, segítek sokszor többet is mint lehetne, és nem egyszer megkaptam már mert beszélgettem a "betegekkel", akiket én igyekszek nem akként kezelni. Sajnos a neveket nehezen jegyzem meg, és nehezen megy a tegeződés is, de annyiukkal meghaltam már, és talán ezzel védekezem, mégsem tudom megállni hogy ne legyek kíváncsi, és ne érdeklődjek a mindennapjaik iránt. Mindig csodás dolgokra derül ilyenkor fény, és minden alkalommal rádöbbenek még én is mennyire dobozolok. Mindenkit elfogadok olyannak amilyenként megismertem, ha lehet egyáltalán megismerésről beszélni a van-e panasza, segíthetek valamiben, hogy viselte az első kezelést, vagy mit tapasztalt az utolsó óta kérdéseken keresztül, de szerencsére mindig van valaki aki a váróterem felől üresnek tűnő néhány pillanatban a pultomra könyököl és mesél a kórház nélküli életéről.
Több éve készülök erre az alkalomra, volt amikor már majdnem összejött, de ma végre sikerült eljutnom egy természetfotós kiállítására. Mindenképp megakartam nézni a képeit, de hogy karácsonyra meghívót is kaptam a megnyitóra nem odázhattam az alkalmat egy egyszerű könyvtárlátogatásig.
Sajnos a Zoom még nem készült el, így meg sem próbáltam emlékeket lopni a valóságot megörökítő képekről, pedig annyira igaziak voltak mintha én is abban a ködben, vagy virág mezőn, fák között lennék és saját szememmel látnám az egész képere rá sem férő tájat.
Köszön János.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése