Nyári édes múzeum túra az éjszakai só út helyett

Tegnap hazajöttünk Kompoltról, ma délelőtt Adri elment a Balcsira, én meg egyedül maradtam erősödni.
Az előző napok semmittevése után nem terveztem még idehazára sem nehéz dolgokat, de titkon el akartam menni az éjszakai sóútra.
Hiába vagyok jól, kértem volna csökkentett távot, és kísérő nélkül sem vállaltam volna be, amire lett is volna jelentkező, de halálos fenyegetést kaptam ha elindulok.
Fájt a szívem, de orr lógatva belenyugodtam a tiltásba.
Ugrott a Szele kupa.

Múzeumok éjszakája lévén sokat azért nem szomorkodtam.
7-re volt hirdetve az első Szapáry úti séta, de előtte még Erzsikével be szerettünk volna menni a Mártírok templomába, csak odahaza hagytam a pecsételős füzeteimet, vissza kellett érte menni, így első programunk a múlt idéző séta lett.
Attila és Mercédesz vezetésével másfél órát sétáltunk a bő 300 m. hosszú utcán oda-vissza. Amit nem bántunk meg, mert a mellett, hogy élveztük, minden házról részletes építészeti, történelmi és a kuriózumokra is kitérő bemutatást kaptunk. Amire pedig egyáltalán nem számítottunk: Meghívtak bennünket egy szelet Szapáry tortára. (Azt mondják olyan hagyományos mint a Dobos, de közülünk senki nem hallott még róla.)
Köszönjük, finom volt.

(Net-ről vett képp. A miénk krémje szerintem kávé helyett barack lekváros volt.)

A további programok sorát megszakítva indulásra kimentünk a vasútállomásra legalább köszönni a szervezőknek és a túrázóknak.
Kicsit sem vagyok mazochista, de nyugodtabb lettem tőle, és legalább Andris is megkapta a MTSZ tagkártyáját. (A pénztár már zárva volt, a Muzeális mozdonyok pecsét nem lett meg.)
Visszatérve a múzeumi programokhoz a Mártírok háza lett volna a következő látnivaló, de ott nem vártak meg bennünket.
Viszont a Damjanich múzeum felé menet észrevettük, hogy az evangélikus templomban még van világosság, megálltunk. Jó döntés volt, és szívesen láttak bennünket. 2 hónappal ezelőtt is megérintett ez a templom, most kicsit részletesebben is informálódhattunk róla, és ugyan már egyáltalán nem vágytunk rá, de kaptunk marcipán bonbont.
Már 11 elmúlt mire a múzeumhoz elértünk, és bár kocsival közlekedtünk rendesen elfáradtam. A termeket róva eszembe is jutott, hogy 2 éve is milyen fáradt voltam mire ide értem, és még az egyik fotelban el is bóbiskoltam, de most csak azért sem ültem le, és már bejövetelkor kértem a pecsétet füzeteimbe. Fáradtságom ellenére mindent megnéztünk, és örömmel láttam, hogy a Küzdelem ma is helyt kapott a kiállított alkotások között, de ma a pálmát Czeglédi Sándor Tiszavirág című fotókiállítása vitte.
Sok érdekeset láttam, de egész este eszembe sem jutott fényképezni, hazafelé azonban egyenleget vonva beláttam, hogy nem ment volna 10 km. sem Szele felé.