Elsődleges célunk Hollóháza volt, aztán irány a nagy kéken a hegynek.
A túraleírás majd 5 órás menetidőt jósolt, mi gondoltuk 6 biztos lesz, de ha 10-kor belekezdünk, még délután jut másra is időnk. Ennek ellenére 10-kor még csak éppen megérkeztünk Hollóházára. A porcelángyár munkaszüneti nap lévén zárva volt, de az ajándékboltba betértünk, páran a múzeumba is, mi kinn maradók addig átrágtuk a program előre megismerhető részét. Joe sietett, nagyon lelkesen hamar átakart vágni a hegyen, hogy még a Fűzéri várba is ma betudjunk menni, ezért kicsit a megbeszéltek ellenére (bár mindenki másképp emlékszik, mit beszéltünk meg) sürgette a múzeumlátogatókat és a túrába majdnem veszekedve kezdtünk. Két kocsival mentünk, hogy majd ottholról a harmadikkal visszatudjunk menni értük, most őket az emlékműnél hagytuk, mi megörökítettük az indulást és még mit sem sejtve indultunk be az erdőbe.
Az elején 500 méterenként megkérdezte valaki mennyit mentünk már, de legalább ettől kicsit jobb kedvre derültünk, aztán már az emelkedő is segített feledni az indulás hangulatát. Az erdő nagyon szép, azt hiszem kőris, és itt még nincs vége a télnek, foltokban hó van, az úton az avar alatt szinte mindenhol jég, így kicsit nehezebben haladtunk, de elszántan mentünk egyre feljebb. Bár néhol, már a fű zöldellt virágokat nem láttam nyílni. Próbáltam figyelni az állatokat, de akkora hanggal voltunk, hogy madárfütyülésen kívül más nem utalt jelenlétükre, pedig biztosan ott voltak, hisz láttunk rengeteg állatnyomot és vaddisznó túrást is (röfögést is hallottam, de szerintem valaki közülünk viccelte meg a társaságot).
Egy réten áthaladva fölöttünk valószínűleg egerészölyv keringett,
valaki látott egy mókust is, de nagyjából ennyi élőlénnyel találkoztunk a meglepően sok túrázón kívül.
A Bodó réten megszereztük második pecsétünket, volt aki maradni akart egy ebédre, de még alig 1 órája jöttünk, és a neheze hátra volt, lebeszéltük, mind az időhúzás miatt, mind, hogy ne teli hassal vágjon neki a hegynek, mindegy milyen jó illata van annak a gulyásnak, igyon egy kávét és haladjunk. Itt egyébként már bokáig érő hóban jártunk. Tegnap a foltokban megmaradó ujjongtunk, ma meg bokáig jártunk benne, ennyire nem gondoltuk, hogy itt még megmaradhatott, de szerencsére az út ki volt taposva, a nyári felszerelés bírta, így nem estünk kétségbe, mentünk tovább. Minél magasabban jártunk, én annál felszabadultabban, könnyebben, boldogabban.
Ahonnét az ország legészakibb pontjának keresztelt rejtekhez le kellett volna kanyarodni már térdig süppedtünk a jóban, és még csak a fele emelkedésen voltunk túl, itt már nem számítottunk rá, hogy a hóvastagság csökkenni fog, bár senki sem fázott rájöttünk nem megfelelően öltöztünk, legalábbis a cipő nem ide való volt, de másztunk tovább, most már mindenki legalább egy bottal segítve a haladást. A kőris számomra hirtelen fenyőre váltott, az utunkat nehezítette, hogy sok keresztben az útra volt kidőlve, és a hó alatti jégen meg-megcsúszott lábunk miközben próbáltunk a hegyes gajakkal sűrűn spékelt derekukon átlépni, mászni. De, nekünk még így is könnyebb dolgunk volt, legalább volt egy csapás, ahol láttuk milyen mély a hó, nem mint aki először taposta az ösvényt. Mielőtt a Nagy –Milicre felértünk volna még egy-két meredekebb emelkedőt is meg kellett másznunk, már átázott cipőben.
Odafenn szerencsére volt egy napos placc, ahol a köveken a csapat nagyja megpihenhetett.
Mi Gáborral nekivágtunk a Szlovák oldalnak láda után kutatni. Odafen kb. 15 cm-es volt a hó. A képek jól mutatták merre kell menjünk, csak sajnos a hó sokat takart a kövekből, ami nem csak veszélyesé, de felismerhetetlenné is tette a terepet. Egy kőtengerben kerestük a 80 cm-es lapos követ, persze a hó alól annyi nem látszott ki. Nem néztem az időt, de biztos több mint fél órán át kerestük a ládát, és mikor már feladtuk, megint Peti nézet pont jó felé.
Szerencsére. Nagyon fájt volna, ha ennyi keresés után, egy ilyen helyen lévőt hagyunk ott, amikor egyáltalán nem biztos, hogy ide mégegyszer eljutok. Mire visszaértünk az emlékműhöz, a többiek már jócskán felpaprikázódtak. Megértem őket, csak nekem nem úgy telt az idő keresés közben, nem is egy helyben álltam, így nem fáztam, és a cipőm kivételével meg is száradtam, valamint hajtott a kincskeresők nem is tudom mije (a .com-os ládát így is ott kellet hagyni keresetlen). Akkor ugyan nem éreztem, de igen önző mód nem gondoltam senki másra.
A hegyről lefelé sem volt leányálom az út. A műtét miatt gondoltam azt jobb ha hosszabb úton, de enyhébb emelkedéssel megyünk felfelé, és lefelé jövünk a talán rövidebb, de meredekebben. Így nem kellett felfelé görnyednem, és lefelé a botok szintén segítenek. Most, hogy már a második felénél jártunk, és azt hittük a könnyebb rész jön, beláttuk tudatlanul is jó választás volt, mert felfelé ezen a csúszós kaptatón nem biztos, hogy felértünk volna 6 óra alatt sem. Volt akinek a térde ment ki, volt akinek a bokája, sokan már nagyon gépiesen lépdeltek, néhol gatyaféket is igénybe véve, de szerencsésen túljutottunk a nehezén.
Lentebb már szárazabb volt a föld, és kevésbé meredek jobban is haladtunk, de még hosszú út állt előttünk.
A Fűzéri várhoz 6 köröl értünk ki, a vár 3-kor zárt, gondoltuk helyette majd lennt a faluban egy fogadóban megvacsorázunk, nem készültünk 8 órás útra, alig volt nálunk ennivaló, már kopogott a szemünk.
Ezzel is szerencsénk volt, a vendéglő 6-kor zárt. Igen furcsállottuk, hát még azt, hogy a következő busz is csak majd reggel indul, de nem volt más választás mentünk haza gyalog, éhesen még 3 km-t. Mikor elindultunk már erősen sötétedett így a műutat választottuk, az legalább kivilágított –a végén- A fiúk visszamentek a kocsikért, mi meg nekikészültünk a vacsorának, jól jött a tegnap előre megfőzött birka pörkölt. Én még lesétáltam a kocsmáig, gondolva ne vesszen el a tegnapi túra sem, kértem a jelentésre pár pecsétet. Én nem szoktam kocsmába járni, de ott sem lehetett megszokott a dolog, az utcán kicsit ámulva mindenki köszönt és mikor meglátták hová megyek, jöttek utánam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése