Tegnap megint Robinál jártam.
Továbbra sem tudom megmondani ki Ő. Igen, persze tudom a nevét, meg a telefonszámát és egyebeket, de ilyenkor az ember a másik foglalkozását szokta kiemelni. Hát ezt én nem tudom. De, mindegy is. Azt gondolom, egy aranyos srác, aki belülről él, Én pedig próbálom ezt megtanulni tőle.
Amikor két hete nála jártam a műtét miatt mentem, hogy a légzésem addigra rendben legyen. Akkor a saját ritmusomban lélegzést tanultam. Egyszerűen csak beszélgettünk, lélegeztünk, együtt, aztán mindketten önállóan, próbálva minden léghólyagot használni. Azt mondta a műtétig minden nap többször, csak pár percre figyeljek oda erre. Hatott. Én magam is nyugodt voltam, és a légzésemmel sem volt gubanc.
Műtét után nem gondoltam, hogy ebből ennyi elég volt. Sok dolgot mondott, olyasmikről amikről nagy vonalakban tudtam, tudok, csak időközben a külső elvárásoknak való megfelelés lett fontosabb és nem törődtem ilyesmikkel. A betegeinknek is azt mondom, az agyunk mindenre képes, és amit igazán akarunk azt elérjük. De, én még akarni is félek, ezért úgy érzem kell a segítség, és így kötöttem ki Robinál. 
Tegnap, főképp az én kérdéseim okán kutattuk a miérteket. Nem volt jó hallani, amiket mondott, de sajnos esetemben is igazak, én sem vagyok kivétel. Ideje másképp gondolkodni, másképp gondolni magamra, odafigyelni rám is. A gyakorlatok folytatásául, vagy inkább kezdetnek meditálni tanultam, érezni a határaim, figyelni a reakcióim.
Érdekes volt, és ahogy neki is mondtam lassú. Olyan, mintha csak laponként olvashatnék el egy könyvet, pedig képes lenék egyszerre is, de nincs nálam az egész könyv.

Basszus. Most, hogy leírom jövök rá, nem is lehet másként egy könyv végére érni! A betűkből szavak, mondatok, fejezetek lesznek, és aztán kész a könyv. De, amíg nem ismerem a betűket, nem értem a szavak jelentését, mi hasznát veszem a könyvnek! Miért kellene átlapoznom értelem nélkül?
Pedig így élek. Adott a testem, használom is, csak ... Szinte folyamatosan túlpörgök. Nem azért, hogy ne maradjak le valamiről, egyszerűen csak teljesíteni akarok, versenyzem az idővel. Amikor nem sikerül megcsinálnom amit elterveztem, azt érzem a testem lemaradt mögöttem. De, nélküle nem tudok cselekedni, az agyam ennek ellenére pörög tovább, és még akkor is további teendőket szúrok be a szoros programba, amikor már lehetetlen kivitelezni őket. Szerencse, vagy sem, nem kudarcként fogom fel, amikor lejár az idő, és nem vagyok készen. Fontossági sorrendben haladok, és ami tényleg kész kell legyen az megvan, a többi csak jó lenne, ha beleférne, és meg is teszek mindent, hogy beleférjen, de nem halok bele, ha mégsem, csak legközelebb igyekszem sikeresebb lenni a feladat végrehajtásában. Szóval, ösztönöz, hogy tovább hajszoljam magam.
Értelmetlenül.
Mint, amikor a könyv bekerül az asztal lába alá, hogy az ne billegjen, hiszen erre is lehet használni


Amíg kicsit lehiggadok még évezem is, csak aztán jövök rá, hogy kimaradtak fontos részek.  Apróságok, hogy meg kellett volna dicsérni valakit, vagy megölelni, vagy csak pár percen át nézni is ami a kezemben van, gyönyörködni benne, örülni neki, vagy kicsit lassabban együtt csinálni valakivel, tanítani, rávezetni közben őt is az összefüggésekre. Tulajdonképpen olyasmiket hagyok ki siettemben, amik sokkal fontosabbak, mint az hogy készen legyen a feladat.
Hoppá. Versenyzem az idővel, ami nem is az enyém, de másét is elveszem.


Csak én vagyok ilyen hülye?