Útban hazafelé

Mivel a libegő 9-kor nyit, és az F1 is addig tart, nem intézhettük el közben  kiruccanásunkat, de még nem adtuk fel, hazafelé még van remény. Felkeltünk, szépen sorban lezuhanyoztunk, elpakoltunk, majd be, és kitakarítottunk.  A tulajnak elfelejtettünk ajándékot venni, de legalább írtunk neki pár kedves, köszönő sort, mely mellé tettünk egy üveg bort és kigurultunk a kapun. Sátoraljaújhelyen még megálltunk tankolni, itt terveztük az elköszönést is, de még kettő kivételével szerettünk volna libegővel felmenni  a kalandparkba, aztán a kilátóba, és megnézni mik még a lehetőségek. Persze volt odafenn láda is, de ez csak olaj volt a tűzre. A fiúk hajthatatlanok voltak, és a nagymértékben jogos fejmosás után haza indultunk.
Miskolc előtt megint elkezdett dadogni a kocsi. Mondhatnám a sors keze, sietni akartak, de ... De, nem vagyok boszi, és nem is kívántam ilyesmit! Mi fél kettő körül értünk anyuékhoz, akkor Joék Aszódon jártak, Gáborék pedig megálltak Gyöngyösön, tehát nemsokára mindenki haza érkezett, kisebb-nagyobb keserűséggel szájában.
Továbbra is azt mondom, mindent megértek, fogom az adást, én vagyok  a ludas, önző voltam, nem vettem figyelembe fontos dolgokat, de miért szívjanak a többiek is? Csak, hogy nekem se legyen jó?
Már mindegy. Nem mentünk fel.
Most biztos lelkiismeret furdalásomnak kellene lennie, vagy vesszőznöm kellene magam, hogy elégtételt agyjak, de ilyesmit nem érzek. Fáj, hogy nem úgy alakult a hétvége, ahogy terveztük, és megbántottam nekem fontos embereket. Nem hagytam, hogy ne érezzem magam jól, mindent élvezni akartam, minden téren. Bármi furcsán hangzik, a barátok társaságát is. Nem pótolja őket 11 geoláda, 100 sem, de miért ne mehetne együtt? (Persze kicsit visszafogottabban.)
Otthol ebéd, Peti kicsit lefeküdt, és 4 körül most már hármasban, vagyis Hógolyóval négyesben elindultunk Szolnokra.