Kegyes hazugság

Álom manó, Hole anyó, Mikulás, Jézuska, Húsvéti nyuszi. Kissé túl idealizált, és lihegett lények. Szegény nyuszik kenegethetik az aranyerüket, mert mindjárt itt a piros tojások ideje. Hole anyót még sűrűn elnyomja a buzgóság, bár most jó badybilderhez méltóm megrázta a dunyhát, de szükséges a kávé utánpótlás. Mikulás Jézuskával napi szinten konzultál a hosszú kívánság listákat szem előtt tartva. 
Velük ámítjuk gyermekeinket, hogy könnyebb legyen megtenni olyan dolgokat, amit nem szeretnének, fájdalmasak, vagy megmagyarázhatatlanok az ő értelmükkel. Pedig, ha igazat mondanánk is megértenék, ugyanolyan örömmel adhatnánk át ajándékainkat, csodálhatnánk a természet jelenségeit nem belegabalyodva az egyre zavarosabb történetekbe.

Nálunk épp a Fog Tündér van porondon. Szegényke, utolsó mentsvárként arra vár, hogy a légteret átengedje neki Mikulás. Ma éjjel igyekszem később elaludni mint gyermekem, és szegény tündért kihúzni a slamasztikából. (Bízom benne, még a párna alatt van a 4 napja ott tartott tejfog.)

Megállt az Idő.

13 éve költöztem el otthonról. Azóta alig telik el hónap, hogy ne kérdezné meg valaki: nincs honvágyam, megszoktam már?
Értem a kérdés jelentését, van fogalmam róla mit takar, ám eddig egyszer sem éreztem úgy, hogy hiányozna, vagy vissza kellene menjek.
Csak 100 km a Mátra lábától az alföld, havonta 2x is hazalátogatunk, egy nyelvet beszélünk, ugyanazok a dolgok kaphatók a boltban, ugyan miért hiányoznának?
Ma rájöttem, mégis van ami itt nincs: A téli erdő.
Nyáron a városban is látni 1-2 fát, vagy a peremrészeken már fasort is, így nem tűnik annyira fel a hiány. Zöld, zöld. Télen azonban itt csak szürkeség van, fél nap alatt a hót befedi a korom, majd az is hamar elolvad.
Tegnap haza mentünk, és minden csupa fehér volt, csendes, megnyugtató, tiszta, natúr.
Menni kellett. Erdőbe. Szűz havat taposni. A fákról lehulló zúzmara alatt nevetni. Kikapcsolni. Megpihenni.
A mindennapokban "csak" pörgök, fáradok, pörgök, fáradok, de nincs idő megállni, és semmit téve kikapcsolni, nézni valami egyszerűen szépet és közben nem arra gondolni mi a következő teendő.
Egy kidőlt fán ülve, mikor kezed a hideg, olvadó havon pihen nem számítanak a percek. Az erdő már alszik, de megengedi, hogy a paplan alatt te is hallgasd  a mesét: Nincs tovarobogó autó, csörgő telefon, mosatlan.
Megállt az Idő.

Éjszakai felfedezés

Kéjes sikoly, lihegés, hörgés, félreérthetetlen hangok. Én meg kimaradok!
Aki elfelejti időzíteni a TV kikapcsolását sokszor járhatott már így.
Aztán mikor odanézek látom a kényszeredett, leginkább vicsort és örülök, hogy ebből tényleg kimaradtam.
Mint ahogy van annyi amennyiért korpás az ember fejbőre, vagy gombás a lába, van olyan élethelyzet is, amikor csak haladjunk és szétnyílnak a combok. Ennek a nőnek nem tudom mennyit adhattak, ám biztos nem eleget, és nem csak ez látszott meg rajta. Azért kivártam a végét, hátha annak jobban örül. De, ezt a részt inkább hagyjuk.
Ám a következő! Az nem dugás volt.
SZERETKEZTEK.
Egymás gyönyöréért, lassan, odaadással.
Még most is lúdbőrzik a hátam, hát még a sötétben, puha paplanom alatt.  :$
Nem mondom, hogy a téma avatott szakértője vagyok, így tudtak újat mutatni, és nem bánom, hogy még pár órát ébren töltöttem.

Kis kihagyás

Szégyenlem, de az elmúlt 1 évben nem volt könyv a kezemben. Nézegettem a boltban, otthon a polcon, vettem ajándékba, poroltam, de nem olvastam, vagyis csak 1-2 oldalt, aztán úgy maradt.
Az egyik Lovagomhoz kaptam egy kariképet, melyre egy idézetet választottam: A homokdűnék folyton változnak, de a sivatag ugyanaz marad. Egyik ismerősömnél olvastam, megtetszett, illik a játékhoz, és a képhez is, hát összehoztuk őket. Jó ideje már ennek, de azóta is minden nap megnézem a képet, és most is ugyanúgy tetszik, mint akkor, sőt azóta is büszkén csatázom jelképem alatt.
Két hete levelet kaptam az egyik "áldozatomtól". Az avataron egy huszonéves fiú, az üzenet aranyos volt, és az idézetről írt. Felkeltette az érdeklődésem, így egyik levél a másikat követte, majd irány a könyvtár, és már olvastam is. A szerzőt már többen ajánlották figyelmembe, jegyzeteltem is miket ne feledjek kikölcsönözni, de a könyvtárban továbbra is csak céltalanul bolyongtam, eddig a napig. Most mindenkitől könyv címeket kapok, mint egy névlista szaporodnak a sorok, a Vaterát lapozom, és egyik könyvet a másik után veszem, olvasom.
Van mit bepótolnom.

Csigaház

Elkezdeni sem volt egyszerű, folytatni még nehezebb.
Annyi minden eszembe jutott, mint lehetséges téma, aztán olvasgattam és egyre jelentéktelenebbnek tűnek. Eltelt 2 hét, ezt is elvetettem, azt sem találtam elég fontosnak, míg végül kedvem sincs hozzá. Na ez azért nem teljesen igaz, csak a sok jó blog olvastán csigaházat növesztettem. Ott benn bizony olyan jó, annyira érdekes kikukucskálni, látni a sok történetet, és meg sem szólalni, csak elveszni a tömegben. Nem mintha negatív élmény ért volna, de beismerem nem is olyan egyszerű ez. Azt hiszem, ha erőltetem kényszeredet lesz, de ha nem, akkor semmilyen. Nem mondhatom: mindenki írjon unalmas blogot, hogy nekem könnyebb legyen, így azt hiszem erőltetem kell. Bízom benne eljön az az idő, amikor latolgatás nélkül lemerem írni amit érzek bármiről, bárkinek. Annyiszor álltam már előre, mondtam véleményt, ezt is meg fogom oldani. Gondolom, átesett ezen mindenki.

Vissza a gyermekkorba

Amikor törpe voltam el sem tudtam képzelni milyen az a szüleimnek, ha mi reggel az ágyukban ugrálva ébresztjük őket. Lehet nem is gondolkodtam ilyesmin, csak örültem magának a csínynek, és az azt követő mókának.

Tegnap reggel én is ilyen ágyban összetaposós, földrengésre riadós ébresztést kaptam. Félig kómásan mégis láttam gyermekem szemében a ragyogást, amint az arcomat figyeli, és egymás tekintetét fürkészve boldogok voltunk. Hisz lehet-e haragudni arra, aki pajkos tekintettel újabb csínyt forral, és feledteti velem mindazt, amit felnőtt létem rám kényszerít?

Nem kell megfelelni, teljesíteni, sietni, csak önfeledten csiklandozni, összebújni, és beszélgetni, szaglászni, puszit adni arra már nem is oly kicsi buksira.

Szép nap volt.

Prioritás

Itt a dühöm legfőbb oka. A munkahely, vagyis nem a hely, hanem amit elvárnak. Amikor nem a lényeg a lényeg, hanem a papír, és a doktor előtti hajbókolás.

Anno, még nem is olyan régen mikor az első szerződésem aláírtam, abban még csak feladataim között olyanok szerepeltek: hozzájárulni  beteg ember egészségének visszaállításához, szenvedésének csökkentéséhez, további állapot romlásának megelőzéséhez, segítség nyújtása az élet utolsó pillanataiban, diagnosztikus  módszerek alkalmazásakor. Az ápolási tevékenység magában foglalja az ápolás elemzését, szervezését, értékelését, javaslat tételt a színvonal emelésére, a gyakorlók képzésének felügyeletét. Példát mutat tevékenységével, önképzésével.
Végezve a középiskolával tudtam vannak írott és íratlan szabályok, melyeket be kell tartani, de legfontosabb, hogy az ágyban egy ember fekszik. Piroska néni mindig azt mondta „egy injekciót a piaci kofa is bead, ápolni kell a beteget”. Még nem volt Maslop-háromszög, de beszélgetni kellett, megfigyelni, felmérni, segíteni.

Aztán változtak az idők, legutóbbi munkaköri leírásom szerint kötelességeim: takarékos gazdálkodás, adatvédelem, titoktartás, 1997.évi CLIV Eü. törvény ismerete; betartása, Intézeti utasítások ismerete; betartása, ügyviteli feladatok - dokumentáció, minőség irányítási feladatokban való részvétel.
A kötelességeim között 1 szó sem esik konkrétan az élő emberrel kapcsolatos teendőimről. Mentségül szolgáljon, azért felsorolásra került az egyedül elvégezhető feladatok között jó pár ápolási teendő, de az már rég feledésbe merült, hogy nem kiszolgálni, nem megalázni, nem még nagyobb kétségekbe kell taszítani a beteget.
Anno a szőnyeg szélén állt az aki  a beteggel nem illedelmesen beszélt. Ma legyen minden leírva, és ne keljen a doktornak szinte rá se néznie a nem annyira problémás betegre, aki porszem a gépezetben, mert ha megjelenik, akkor baj van, de legfőképp munka. Ne gondolkodjak, hisz őt azért fizetik, csak csináljam már amit mond, mindegy mennyire tartom azt etikusnak, megfontoltnak, emberinek, célravezetőnek.

Rákerestem:
Kötelesség: Az ember tetteinek, cselekedeteinek erkölcsi motívuma, a társ. termelésben való részvétel és a más emberekhez való viszonyulás morális kényszere, az emberi akarat általános, morális összetevője. Az emberi tevékenységnek számos olyan késztető eleme van, amelyek a társ. kisebb-nagyobb közösségei v. egyes emberek részéről igényként jelentkeznek. Amennyiben az adott egyén ezekkel az igényekkel nem tud azonosulni, a kötelesség külső kényszerként jelenik meg. Ha azonban az ember ezen igényekben felismeri saját szükségletei kielégítésének lehetőségét s magáénak tekinti a nagyobb közösség érdekeit, akkor a feladatok végrehajtását belső kényszer sugallja, a személyiség számára önként vállalt tenni akarás formájában jelenik meg.
Feladat: Kötelességszerűen elvégzendő dolog....

Miért baj az, ha fontossági sorrendet állítok, ha a kétségbe esett ember kezét megfogva beszélgetek vele 2 percet, ha elsőbbséget kérek az elesett betegnek, és nem a doktor ebédjéért szaladok, vagy a vendégeit kísérgetem, esetleg keresem, pakolászom a dolgait?
Azt mondják a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Azt nem tudom ez az út hová vezet, de a mindennapokat én nagyon megszívom.
Egyre többször felmerül bennem, hogy vajon nem-e én vagyok rosszul összerakva?

Apró örömök

Madárcsicsergés, a béka ahogy előttem ugrál át az úton, rég nem érzett illat, ölelés, de ma egy mondat volt: "Ki akar holnap szabira menni?"
Jeeeee. Hát persze, hogy én.
Süt a nap, mosolygok, nincs izomlázam, és még éhes sem vagyok. Persze, hogy kell ennél több, de már ennyi is elég egy kis boldogsághoz.

Miért?

Még soha nem csináltam ilyet.  Naplót sem vezettem, a naptár is eltűnt legkésőbb 1 hónap után. De, néha érzek valamit, ami ceruzát fogat kezembe. Olyankor írok 1-2 oldalt, kisírom magam, majd lapom a szemetesben végzi.
Nem rég barátokkal beszélgettünk róla kinek milyen eszközökkel indul meg a fantáziája, én ceruzával kezemben gondolkodom, a klaviatúra még idegen, de a backspace jobb mint a radír, Igaz nem a saját kezed nyomát látod viszont, de vannak ám itt szebbnél-szebb lehetőségek.
Nem tervezem, mikor, mennyit, miről, pláne kinek. Majd meglátjuk mi sül ki belőle, de úgy érzem ki kell próbáljam magam ebben a műfajban.