Kezdőőőődiiiiik

Na mi? Persze, hogy az iskola.
Gyógyultunk, megnéztük a kék holdat, majd a vöröset, és vártuk az évnyitót.
Szoknyát Adri majdnem kinőtte, a cipőt teljesen, de szinte fölösleges volt törni magunkat, és ragaszkodni az iskolai etiketthez, amikor nem kötelező az évnyitón részt venni. Megrökönyödve láttam, hogy az udvar felét sem foglalják el a gyerekek. Pedig, ennyien nem ballagtak el. Egyszerűen majd egész osztályok hiányoztak. Nem tudom, ... Na, mindegy, inkább hagyjuk, volt ennél furcsább dolog is.
Igazgatónő elköszönés után mindenkit felirányított az osztálytermekbe. Mi mentünk is, csak az osztályfőnökünk gondolta úgy minek. A szülők mentek, a gyerekek meg nem. Mire vissza leértünk már ő elmondta, amit akart. Na ez sem volt ám sok, csak: majd mindent megtudnak hétfőn, de bérletet ne vegyenek. Kérdezhettünk mi bármit, semmire nem tudott válaszolni, csak kántálta: majd hétfőn elmondja a gyerekeknek. Tanszerlista sincs, de keddre már kelleni fog a felszerelés. Nesze paraszt. Azt látom, hogy nem tesz semmit egy jó osztályközösség megtartásáért. Sőt, egyenesen, ha nem is bomlaszt, de nem is vezeti az osztályt. Mondjuk legalább már heti 2 órával többször fognak találkozni, de én nem bízom a változásban. Ha akarta volna, eddig is csinálhatta volna másként.
Ami viszont reménnyel teli, a természettan tanárnőt elküldték. Igen, sajnálni kellene. Neki is van gyereke, és a kenyeret sem ingyen kapja, de ha ennyi neki sem volt elég motiváció legalább egy bemutató óra tisztességes megtartásához, akkor én mért gondoljam hogy maradhatott volna. Igen is nem mindegy, hogy a kutyáról és a macskáról szóló órán galamb csontvázat hoz-e be, vagy inkább semmit. (Hogy másra már ne is térjek ki.)
Voltunk a zene suliban is beiratkozni, találkoztunk a fuvola tanárnővel, aki mindkettőnknek teszik. Kicsit szétszórt, de mintha magamat látnám, és nagyon kedves, közvetlen. Szerencsés kezdet volt ez az új hangszerhez.
Kíváncsian várjuk a folytatást. (Minden téren.)

1 nap kórházban

Aranybogaram még 1x otthol is hányt. Mivel a nap folyamán semmi nem maradt meg benne, és rám nem hallgatott bementem vele az ügyeletre, reméltem a doktor majd ad egy injekciót és jöhetünk haza. Nem így történt. Nem vállalta, átküldött az ambulanciára, ott Adri előadta a hattyú halálát ezért nem engedték haza. Tudom gyermekem menyire jásza túl a fájdalmat, fáradtságot, betegséget, és bár szerintem nem volt akkora a baj, mégis beleegyeztem, had lássa mi annak a következménye amit tesz. Olyan mint a dédmamája, akit úgy emlegetünk, hogy neki tuti legalább 300 csontja van, mert a 206 nem fájhat ennyit, ha bárkinek valami kis baja van, neki is, de sokkal jobban, minden alkalommal, amikor találkozunk valami új nyavaja gyötri, és a gyógyszer sem jó soha, havonta váltani kell valamelyiket. Mintha nem lenne áldás, hogy ennyi évet leélt, és tulajdonképen a magas vérnyomásán, meg a protézisén kívül más baja nincs, hanem versenyezni kellene, ki van rosszabbul, Ő, a szomszéd, vagy bármelyik rokon. Adri mindent tragikusabban él meg, és a bolhából nemhogy elefántot, de egyenest mamutot csinál, amit én mondok az nem jó, a gyógyszert nem veszi be, a diéta helyett inkább nem is eszik semmit, a hideg vizes borogatástól nem látja a tévét, és különben is hideg, szóval csak legyek ott mellette, és meggyógyul. Néha simogathatom, de ne beszéljek, csak legyek ott. Szerintem ami így gyógyul az nem igazi betegség, csak figyelemre van szüksége, nem is arra, igazának kell lennie, és a másiknak alá kell rendelnie magát neki. Én ilyenkor ott szoktam hagyni, az egyenlőségben, ápolásban, odaadásban benne vagyok, de ebben nem, majmolni nem fogom.
Tisztában vagyok vele, lehetett volna nagy baj is, de tudtam csak rajta múlik, Ő pedig nem akart jobban lenni. Belementem, legyen óhaja szerint. Majd a kórházban meglátja mennyire hajtanak előtte fejet. Amikor az ülőkocsiba beült már mosolygott is, de a hánytál már nagyon nem tetszett neki, és a torkát ne  spatulával nézzék meg, meg minek kell a tű. Mindent elmondtunk neki, megvártuk míg megérti mire miért van szükség, de láttam rajta még most sem hiszi igaz amit otthon mondtam. Az osztályra fekvőkocsin vitték, maga feküdt fel rá, még csak nem is szédült, az ágyra is egyedül feküdt át, de az infúziós kezét már nem merte meg sem mozdítani, ha csak a szerelékhez értem földöntúli fájdalmat érzett, pedig szemmel láthatóan elégedett volt. Én ekkor döntöttem el, hogy minden anyai érzésem ellenére nem maradok vele éjszakára. Behívom Petit és hazamegyek neki ruháért, tisztálkodási felszerelésért, meg egy pár holmiét, amivel majd holnap elfoglalja magát, de este haza megyek, igya meg a levét, annak amit főzött.  Mikor visszaértem inni akart de azt reggelig még nem lehetett, viszont pisilni nem ártott volna, bilibe, nem csak úgy szabadon. Mondanom sem kell, hogy ez nem ment, de kártyázni már volt kedve. Gonosz én sem vagyok, persze hogy kártyáztunk pár kört, meg beszélgettünk. Elmondtam mi várhat még rá ha minden javulósan alakul, és mit fognak tenni, ha nem. Hogy milyen panaszt kórházban hogyan kezelnek, és minden előzmény nélkül jöhet egy orvos, aki megakarhatja vizsgálni, amiben érdemes közreműködőnek lenni. Senki nem akarja bántani, de senkinek nem az a dolga, hogy szeresse, és nincs túl sok idejük a hisztire. Viszont, ha baj van szóljon nyugodtan, nem hagyják magára, és segíteni fognak, nem lesz sötét, de nem tudják előre, hogy maga marad e a kórteremben, vagy éjjel még betesznek mellé valakit. Megkértem hívjon fel, ha bármi van akármennyi az idő, ha úgy látom jónak be is jövök, de 6-kor mindenképpen itt leszek, segítek majd letusolni, addig is még kicsit simogatom, hátha elalszik míg ott vagyok. Gondoltam én, hogy ez az elalvás nem fog menni, míg ott leszek egyre fog aggodalmaskodni, spanolni magát, fél 9-kor inkább elköszöntem. Én sem voltam nyugodt, féltetem is, de tanulnia kell, ha másén nem megy a saját kárán.
Éjjel nem telefonált. Reggel mikor odaértem pisilni volt, bekísértem a kórterembe, ahol az éppen lecsöpögő 3. palack infúziót lezárták és kimehettünk zuhanyozni. Jó kedve volt, jól is nézett ki. Azt mondta jól aludt, jól érzi magát, éjjel nem volt hányingere, és már éhes. Megnyugtattam, hogy ezek mind jó jelek, de enni csak akkor lehet, ha majd a vizit után a doktorok megengedik. Elmondtam még mi történhet a viziten és mire számíthat, ha netán újra hányingere, vagy fejfájása lenne, hogy apja bejön hozzá délelőtt, nagyvizitre pedig én is itt leszek, de 2 osztás után mennem kell dolgozni. Már nem esett tőle kétségbe. Mi meg miért ne pont most lettünk volna 3-an, plusz ebből még Kata is betegen jött be, munka meg szarásig. Mindegy, fél 11-re odaát voltam. Gyerekosztályon a nagyviziten be sem jönnek a kórterembe, csak a zárt ajtó mögül a folyosón megbeszélik, amit meg kell. Gondolom, mert én egy szót sem hallottam belőle. Utána a doktorunk jött be és elmondta, hogy jók a labor eredmények (ezt már én tudtam), ebédig még csak kekszet egyen, de ebédre a szűrt leves mellé a másodikból is kanalazhat, valamint ha minden így folytatódik elég lesz a 24 órás megfigyelés, délután hazaengedik Adrit. Juhééé. (Úgy láttam gyermekem is örül.) Addig már fél lábon is megleszünk. Apja kicsit még marad, én munka után visszajövök, és amíg itt kell lenni megnézzük az Egri csillagokat. Távozásom előtt azért elláttam tanácsokkal, hogy igyon sokszor, de csak kortyokat és inkább ropit egyen, ne kekszet, ha hányingert, vagy fejfájást érezne szóljon a nővéreknek, de legyen tisztában vele, hogy akkor nem fogják hazaengedni, előbb próbáljon meg hideg vízzel mosakodni, párat sóhajtani, csak ha nem szűnik és tényleg érzi akkor szóljon, de akkor hívjon fel engem is. Elköszönéskor már szinte viccelődött olyan jól volt. Megnyugodva mentem vissza dolgozni. 4 óra hamar eltel, és már csak 2 volt hátra, hogy haza mehessünk. Aha, persze. Nővérke azzal fogadott, hogy Adrinak megint hányingere volt, egyenlőre ne adjak neki inni se, mindjárt jön a doktornő, eldönti kössenek-e be infúziót. Hirtelen olyan kedvem lett volna felpofozni a gyerekem, aki mosolyogva ott feküdt az ágyban. Látszott, hogy semmi baja sincs, és ha volt is hányingere legfeljebb egy pillanatig tartott. De, én ezt a pillanatot is kétlem. Oké bébi magadnak keresed, megnézzük a filmet és én 8-kor itt hagylak. Tőle azért csak annyit kérdeztem mi is volt ez a hányinger? "Hát anyu, tudod a levesben volt karfiol is, és attól volt. Hogy láttam benne." Már nem felpofozni, megfojtani lett volna kedvem.
Doktornő átlátott a szitán. Teljes biztonsággal nem merte ugyan állítani, hogy már nem lehet baj, de elengedett bennünket. A branül biztonság kedvéért benn maradt, és zárót sem kaptunk, egy kis diétás tanáccsal ellátva azonban mehettünk haza.

Kristályösvényen

Régóta vonzanak a kövek. Gyerekként mamáéknál nyaranta a patakot túrtam a kristálygyárból belekerülő színes köveket keresve. Boldogan mutogattam, hogy nekem már piros, meg fekete és mennyi-mennyi kék van. Gyönyörű, csillogó, amorf kövek voltak, vagyis csak megszilárdult színes üvegek, de én kincsnek tekintettem őket. Aztán jött az a kor, amikor árusoktól kőzetet lehetett vásárolni, na én ebbe is nagyon benne lettem volna, ha lett volna pénzem, de maradt az úton-útfélen történő gyűjtögetés, és az ottholi összetörésük, kutatva vajon mit rejtenek. Nem volt szerencsém, de elszánt voltam, mindegyik kavics valamiért érdekes volt, és bármilyen csillogót rejthetett. Mostanában, a fenét mostanában, már legalább 15 éve, hogy csiszolt marokköveket, lapokat, ékszerhez előkészített darabokat is lehet vásárolni garmadával. Órákat tudom csodálni őket, de dönteni, hogy melyiket válasszam nem tudok, majdnem mind teszik, de mindegyiknél van egy még szebb is. Arra már rég rájöttem, nem minden árus, kiállító ért hozzájuk, a kérdéseimre válaszolnak, csak sokszor már elsőre is hihetetleneket, egymásnak ellentmondóakat, de a könyveknél, és a neten is ez a helyzet. A nyereség reményében mindenre képesek vagyunk, akár adunk, akár várunk valamire. Abban azonban biztos vagyok, hogy a sok ezer (millió) év alatt kialakult szépségeknek erejük van, hatnak ránk, ha hiszünk bennük még annál is jobban. Talán ezért is csak módjával vásárolok közülük amikor egyik-másik annyira megfog, hogy a szemem sem tudom levenni róla, aztán kerül belőlük nyakláncra, zsebbe, párna alá, vagy csak az asztalra. Néha megmosom őket, kicsit napoztatom is, kézbe veszem, figyelgetem árnyalataikat, törésvonalaikat, gyönyörködöm és persze bízva bennük hordom is őket. Minél többet olvasok róluk jövök rá mennyiről még csak nem is halottam, szinte kimondhatatlan nevekkel találkozom, alig észrevehető különbségekből adódóan újabb fajtákkal. Nem tudom akarok e velük kezdeni valamit, de érdekelnek, így jutottam el egy tanfolyamra. Vagyis ez nem igaz. Nem a kövek miatt mentem, jobban érdekelt a meditációs rész, a csakrák, a tesi-lelki egyensúly, de tetszett, hogy róluk is lesz majd szó. Izgalommal, kíváncsian, vártam a szombatot (mint általában mindent). És, ahogyan lenni szokott el is jött. Úgy beszéltük meg Pest szélén (ne menjek fel a gyorsforgalmira, hanem mellette jobbra le, és az első lámpánál balra, majd pont szemben lesz a benzinkút) találkozzunk Ágival, az egyik szervezővel, ő majd bevezet Kéráékhoz. Már legalább 10x voltam fenn egyedül Pesten, úgy gondoltam GPS nélkül is menni fog ez már nekem. Büszke is vagyok magamra, hogy csak Ági a biztonság kedvéért kapcsolta be, és végül mégsem arra mentünk, amerre az utasítások vezettek volna (egyébként a címet nem is találta volna meg, ha nem ír be egy szomszédos utcát). Szerencsés megérkezésünk után egy rövid ismerkedés következett, de ez is leginkább már para területen, majd dinamikus bevezető meditációt és egy kis beszélgetés a kövekről.
Miután mindenki kiválasztott egy neki tetszőt kristály meditáltunk. Ez egy érdekes dolog volt. Befogadó kézbe (nekem jobb, de általában bal) vettük a követ és követve a szokásos vezető hangot elképzeltük ahogyan megnő, megfigyeltük mivé növekszik, hová kerül, majd belebújtunk, szétnéztünk és képzeletben leültünk benne. A vezető szavaira két alak is belépet, az egyiküktől kaptunk valamit, és útmutatást is mit kezdjünk vele, majd kijöttünk, összezsugorítottuk és elmondtuk tapasztalatainkat. Én rodonitot választottam (ugyan mi mást?), egy kívülről takaros falusi házzá növekedett, valahol egy erdőben, benn voltak a falon repedések, a helység közepére egyszerű hokedli került, sarkával az ajtó felé fordulva, egy fekete és egy fehér leples alak lépett be, a nőtől egy sárgás fénylő valamit kaptam. Amikor meg kellett kérdezni mi vele a feladatunk én egy lombos fa fölött köröző ragadozó madarat láttam, és egy nagy agancsos szarvast. Mint megtudtam a fa engem jelképez, a madár a szellemvilággal köt össze, a szarvas pedig a legtöbb kultúrában a nőiesség jelképe, ha az a sárgás valami pedig kő, akkor gyógyítással kapcsolatos. Na ezzel kezdjek valamit.
Ebéd után volt valami a csakrákkal, a megnevezésre már nem emlékszem, de háton fekve a csakrapontokra kristályok kerültek, majd Kéra tett valamit, én úgy éreztem fejtől lefelé összeköti őket (amikor már nem én feküdtem ott láttam, hogy tényleg azt teszi, ezzel segítve a pontok közötti energia áramlást), a kb 10 perces fekvés alatt és utána is jól éreztem magam, pihentető volt.
Kaptam szelenites masszázst is. Ehez ugyancsak le kellett feküdni, majd szinte hozzám sem érve a két szelenit szappannal lassan körözött fölöttem Szöszi (aki mint kiderült fény gyógyító). Érdekes érzés volt, hullámokat éreztem, sűrűbb anyag mozgott körülöttem mint a víz, néha mintha odébb is mozdított volna. Felkelve egésznek éreztem magam, és sokkal nagyobbnak. Ági szerint fél szobányivá vastagodott az aurám, és piroslott.
Egymáson kipróbáltuk a moqui köveket. Ezek a kövek az energiamező kiegyenlítésére alkalmasak. Jobb oldalra kell állni, majd (úgy emlékszem) jobb kézbe a fiú követ, balba a lányt fogva fentről lefelé körbe kell vezetni őket a test mellett, amennyire a kő engedi a testhez közel víve, 3x ismételve, majd ugyanígy hátulról is. Amikor az én energiamezőmet egyenlítették inogtam, és a kezem el-el emelkedett a testemtől, azt mondták, mintha ott lenne egy nagy labda, de úgy is éreztem, mintha gurulna felfelé egy jól felfújt óriás strandlabda. Mikor nálam voltak a kövek persze hozzá tudtam volna érinteni Szöszihez, nem kellett volna hozzá nagy erő, de tényleg  lehetett érezni azt a pontot ahol kicsit megnő az ellenállás, máshol meg mintha húzta volna őket befelé valami.
A nap végén még beszélgettünk és elköszönés előtt kaptunk ajándékot. Én úgy döntöttem maradok éjszakára is had folytassuk kicsit a beszélgetést. Steffel rég dumálni, Kérát meg az esküvőn láttam először, de beszélgetni nem is volt időnk. Azt tudtam, hogy külsőre összeillenek, és a sok különbség ellenére nagyon hasonlítanak belülről is, de kellett egy kis megerősítés, hogy megnyugodjak.
Este lefekvés előtt megkérdeztem mit tegyek a meditációs képekkel. Kéra azt tanácsolta kérjek útmutatást, és próbáljak meg emlékezni az álmomra. A kristályok mellé lefeküdve én kértem is, meg oda készítettem papírt, ceruzát, ha felébrednék legalább pár szót leírjak, mielőtt elfelejtem őket. Na, erre nem volt szükség, ugyan sokszor felébredtem, és álmodtam is, de leírni nem kellett, inkább felejteni akartam volna. Még így is dolgoztam, megírtam egy csomó utiköltség utalványt, kötöttem be pár infúziót, és tettem a mindennapi dolgom. Minden felébredéskor újra kértem az útmutatást, de csak ez folytatódott. Kúrvára fáradtan ébredtem. És, ha ez az állom azt jelentené, hogy pont a megfelelő helyen vagyok, akkor én ezt le akarom szarni magasról, hogy jó nagyot placcsanjon, biztosan az egészet beterítse, még csak ne is lássam.
Ha már pont itt voltam szerettem volna kimenni az Ásványbörzére, de Adri megbetegedett és anyuék telefonáltak hazahozzák, indulni kellett.
Pestről azért GPS-el mentem ki. El is tévedtem. Nem értem, bárhogyan állítom be, mindenképpen az 5-ösön akar hazavinni. Lehet, hogy gyorsabb, de se nem rövidebb, sem nem olcsóbb. Mikor nagy nehezen kiértem Vecsésre le is kapcsoltam, ne vezessen engem félre, innen jobban ismerem az utat.


Jaj, ki ne hagyjam: Fürdés előtt érdekes dolog történt, a bugyimból kiesett 2 kő. Nevetve vitem ki Kérának, mutatva, hogy a csakrás akármiből ott maradt a shiva lingam pár. Szép, már azt sem érzem, ha valami van a bugyimban (pedig közben vezettem is 30 km.-t, és vacsoráztunk és különféle nyakatekert pózokban ültem).

II. Tarnamenti kettes fogatok akadályhajtása

Még nem mondható hagyományosnak, de remélem az lesz belőle, és bár gondolom egyre több munkával, de még sokáig otthol lehetek a fogathajtáson (talán kicsit -nagyon- jobban is). 

Ő volt a legszebb paci, de csak egyedüli nevező volt az egyesfogat hajtásban. 

Ugyancsak a legszebb

Sajnos a négyesfogatok hajtásából csak az elsőt láthattam, pedig erre is neveztek 11-en.

Kenyérszentelés. Nem jöttem rá melyik felekezet szokásai szerint, de a fazon nagyon sietett megelőzni a katolikus papot. 

Aztán vissza az üstökhöz. Egyébként finomakat főzött (toros káposzta, bab gulyás, krumpli gulyás, őz pörkölt).

Egyre nagyobb Janka...

büszkén Babán, ...

boldogan Villámon.

Trisztánnak nem volt elég a séta. Megkocogtatta papát, és a Babát is.

A legfiatalabb hajtő, még papája öléből fogta a gyeplőt.

Ő már egyedül hajtott

Ha jól számolom 4 nő hajtó is megméretettet, ő volt a legcsinosabb. (Ügyesek voltak mind.)

A segédhajtó szintén nő, Bocskai viseletben, ami a segédhajtók hagyományos viselete, de nem csak hátul próbálta ki magát. 

45 éve a pályán

A hajtók között volt egy kocsikészítő is. Ő másfél év alatt rak össze egy kocsit, arról nem nyilatkozott menyiért, de nem olcsó a lósport. Gyönyörű.

A nap zárásaként 10-kor tábortűz lett volna, de nem csak a többi vendég, mi is siettünk vissza Szolnokra. Szerencsére legalább az itteni tűzijátékot cserébe elértem. Én az eddigieket sem fitymáltam, de ezt szerintem más sem tehette, érdekes, új elemek is voltak, felváltva hol a túlpartról, hol a hídról fellőve. Izzadtan, koszosan a Tisza parton fekve én élveztem.

Egy jól sikerült szombat

23 évet éltem a szomszédjában, legalább havonta 1x elmentem mellette, úgy hogy tudtam mi van ott, több rokonom esküvői képei itt készültek, azokon láttam, de többen mondták is milyen szép, mégsem voltam mostanáig a kerítésen belül. Szégyen, de most is csak azért, hogy megkeresek egy ládát. Vagyis, ezért indultam, de a kapun beérve már a gyönyörködés vette át a főszerepet. Olyan hely ez, ahol egész nap elsétálgattam volna, néha neki dőltem volna  egy-egy fatörzsnek alulról csodálva az ágak között beszűrődő napfényt, vagy csak simogattam volna a leveleiket, kérgüket. Kis terület, és már a gondozása sem tökéletes, több növényen látszik, hogy nem érzi jól magát (a klíma miatt), és egyedül vannak, a csoda köré falat is emeltek, mégis megnyugtató látványuk.
A legtöbb növénynek nem jegyeztem meg a nevét, de ezt láttam az erdőtelki arborétumban:

A bejáratnál Gesztenye Gusztika fogadott, árnyékában a pénztár épületével. 

Sokat megélt fa törzsén fiatal taplóval.

Törpe valami, nagy levelekkel.

Törpe szil, ...

kis levelekkel, ...

és micsoda csókos szájjal.

Még egy törpe valami.

Lombhullató ezüst fenyő.

Varázs erdő.

Egyébként éger, és a láda rejteke, ahol találtam, egy bogarat, és meghatódottságomban úgy döntöttem itt hagyom Tom-ot. A Balatonnál szerettem volna őt útnak indítani, de itt olyan jó, hogy nem tartogatom tovább magamnál.

Tanulmánykép egy Tölgyfáról. Tövében K.P.

Alulról egy másik, ez épp kis makkú, ...

... és a törzse.

De, volt nagy makkú is :))

szintén tiszteletet követelő törzzsel.

Ez a két kép is a készülő ajándékhoz kattant.

Ő ugyancsak törpe, fűz szerű, de annyi, annyi kanyarral valami.

Májva dupla virággal,

kicsit szimplábban, de óriásan,

és vakító kontrasztban.

Tulipánfa. Kora tavasszal virágzik, mikor a szirmok lehullanak hozza leveleit. Az ott az ág végén gondolom a termése, amit én még eddig nem láttam, kemény.

Ez a bordó virág puhának látszott, mint a hibiszkusz kipattanó bimbója, mégis a látszat ellenére szinte kő kemény volt. 

Láttunk mocsári hibiszkuszt is normál méretű virággal,

és óriással is. A kép alsó szélén a csuklóm látható viszonyításképpen. 

Aztán itt egy piros virág, kék tüske nélkül. 

Helyette, fehér bogyó, sárga tüskével. Shreck-nek nem lett volna szerencséje. 

Aztán bogyók sokasága, kezdve a narancs színűvel (az igazi neve: szőrös levelű ...)

folytatva bordóssal,

pirossal, 

lilással, 

sárgással,

még sárgásabbal,

halvány zölddel,

világos zölddel, 

sötét zölddel (vagy fordítva) -amúgy Hópehely a nevük-,

kékkel, 

feketével. És hol van még az ősz?

Ő itt egy ágas-bogas Tiszafa. Én azt hittem csak egyenesen felfelé törekvők vannak. 

De, újabb csoda, van platán törzsű,

és óriás magvú is.

A kedvenceim:

Nagyon hosszú levelű luc fenyő, aminek a toboza is hosszú, de legnagyobb gyönyörűsége, a puha, selymes, egyáltalán nem tüskéje.

Tuja. A levelei úgy omlottak alá, ahogyan a víz egy kőfalról lecsurog,...

végükön a magvak mint jégcsepp csüngtek. 

A leg-leg: Japán fenyő. A teljes, kicsit távolabbi kép nem sikerült. Csak kicsit bánom, mert ez a fa sem érzi itt jól magát, épen csak van pár ága, az is féloldalasan, de a törzse, az fantasztikus. 

Odáig és vissza vagyok a platánokért, annyira simák, egységesek, tömörek, ahogyan a kérgük leválik már emberi. Ugyan itt egyet sem találtam, de ez a fenyő! 

Ezek a színes rétegek! Bebújtam volna alájuk. 

Érdekesség még a Gumifa is. A nyúlós nedvet nem volt könnyű megörökítenem, még ilyen félresikeredetten sem, de remélem kivehetőek a szálak.

A kis szigetre vezető hídon átkelve a földet valami páfrányszerű borította.

Odébb találkoztunk normál méretű, dús levelűekkel is.

Ha a tóban netalán horgászni támadna kedvünk, volt bambusz is. 

Meg a békák között vízililiom.

És a parton fűz levelű körte.

Aztán jöttek a különféle tuják, egyedi termésekkel. 

Peti szerint volt taposóakna is, de tudjuk jól, ez a doboz a locsoló berendezés része. 

Van itt még valami. Én tudom mi, de legyen találós kérdés. 

Mi ez?

Nem ez! Az előző. Őt már elköszönésnek szántam, egy kis mezei jókedv. 

Odahaza várt a hűs víz, finom ebéd, és egy kis hímzés, hogy haladjon az az ajándék is. Este pedig a tegnap elmaradt nyársalás bepótlása.

Néztem voln az eget is, ha nem sütötte volna ki szemem a sok felkapcsolt lámpa. Minden nem sikerülhet.