OKT 142-141, és fordítva, de még nem ordítva.

Annak ellenére, hogy milyen későn feküdtünk, nem okozott gondot a korán kelés. De, mi lett volna ha okozott volna, amikor így is 9.50 volt mikor útra keltünk, és még akkor sem a fő útvonalon.
Szóval sátorbontás, szárítás, bepakolás, reggeli vásárlás, reggeli elfogyasztása, és ketté válás. Majdán-nyeregből Peti fel a Kevély nyeregbe és vissza, míg én a piroson le

Berda József emlékműhöz,

hogy aztán a faluban újra találkozzunk. Neki hiányzott a pecsét, nekem útba esett egy láda, és ha vele megyek beletelt volna 2 órába csak a gyalogút. Így is 11,30-ra értünk a Szépvölgyi út legeslegvégére, kocsival. (Ja, menet közben változott a terv, de majd meglátjátok mire.) Kocsinkat hátrahagyva könnyített (jócskán könnyített) zsákkal indultuk a kék körúton fel a Hármashatár-hegyre.
Alig több, mint 1 km. volt a törmelékes, máskor nagy gondot nem okozó, de most meredeknek vélt, szép út,

míg az egyik torony kerítésére erősített pecsétet elértük. Megnéztünk valami bunker félét,

de igyekeztünk a Virágos-nyeregbe következő pecsétünkért.

Aha, igyekeztünk volna. Gondolatom szerint sokkal jobban néztem ki, mint ahogyan éreztem magam, és a GPS sokkal jobb eredményeket mutatott, mint amennyire véltem haladósnak a túrát. Igaz nem sietség volt a cél, csak Peti kipihent volt, én meg nem, és fele olyan jól sem tudtam menni, mint szerettem volna. A gép szerint pedig mentem úgy, mint tegnap, de én felének sem éreztem. Miközben viccekkel, mozgalmi- meg lakodalmas nótákkal, adomákkal szórakoztatott, ő tánclépésben haladt, nekem meg a nevetéssel is az erőm fogyott. A sárgán visszafelé néha már ütöttem volna a bottal, pláne mikor az egyik emelkedőm megkérdi mennyi a föld görbülete mittudommennyin? Értem a kérdés, de lehet a nevem sem tudtam volna megmondani, a választ meg egyébként sem, de a 10 cm.-es válasszal itt

komoly életveszélyben volt. És, erre még a vitorlások felszállóhelyén tartott pihenőn elkezd cukkolni a répával, miközben még a dobozomból is elfogyott, a nadrág kidörzsölte a combom, a merevítő feltörte a térdem, a hólyagjaimról már elfelejtkeztem, és melegem volt, meg mit tudom én még micsoda, de nem volt felhőtlen a boldogságom.

A rövid pihenő jót tett. Lehűltem, kikapcsoltam, újraprogramoztam magam és már majdnem vígan leértünk a kocsihoz, ahol a nadrágcsere után mintha kicseréltek volna. Irány a sárgán Határnyereg, hogy a kéken leérjünk Hűvösvölgybe.

A képen annyira nem látszik, de komolyan kellett edzeni a visszaútra, még ha csak 300 m. is lesz a kaptató. Az elágazásnál aztán b.-ra fordultunk, és egyre könnyedebben beszélgettünk egészen az Oroszlán-szikláig.

:) Aha, nem erre kellett volna jönni, de legalább hamar rájöttünk, és közben meglett a jelszó is.
Az idáig tartó enyhe lejtő után visszafelé rövid, alig emelkedés után a kereszteződésben most már jó felé fordulva újra süllyedtünk.
Katonasír,

talán bunker,

Mátyás király állatkertje,

Budapest város 1879-es emlékmű,

több kanyar, pihenők, érdekes fák,

és már lakott területen is voltunk. A gyermekvasút előtt eperfáról csemegéztem, de épp időben voltunk egy szerelvény megérkezéséhez. Persze, a menetrend alapján kicsit régebbit vártunk, és a másik vágányra, de így is öröm volt.

Megnéztük a kiállítást,

ettünk egy pizzát, vizet töltöttünk üvegeinkbe, és irány haza.
Mehettem volna tömegközlekedéssel is, de kemény vagyok, az utolsó 3 km. már nem fog ki rajtam. Igaz, végig gyenge emelkedő várt rám, de az már majdnem sík lesz, a végét meg kicsit megnyomom, és  kész.
4 órát voltunk oda a második körben. Fáradt voltam, de már jól. A világmegváltó kedvhez kellett volna még egy nap, de már önmagam voltam.
A Mozgás éjszakája előtt Petiéknél megvacsoráztunk, letusoltunk, és éppen beértünk a futásra, melyen Peti indult.


Úgy volt mindketten tekerünk is majd, de nekem nem sikerült biciklit szerezni, így csak nézelődtem. Nem mintha sokkal többre képes lettem volna. Hitegetem magam, hogy ha mozgásban maradok ment volna, de hagyjuk már, örültem, hogy nyitva tudom tartani a szemem, és mindig a jó lábammal lépek.
Jó volt látni a hömpölygő tömeget (futottak, bicikliztek, tollasoztak, zumbáztak, salsátak, spiningeltek, meg kitudja mit csináltak tömegesen),

de kimozogtam én magam nappal, akart a fene még hömpölyögni is. Biztattam Petit, menjen, ne fogja vissza magát, csinálja amihez kedve van, ha elfáradt itt leszek, költsön fel, és mehetünk haza, de nem ment, nem hagyott. Kicsit éreztem magam csak kellemetlenül.
Megpróbálkoztunk a sárkányhajóknál, de 2 óra múlva tudtunk volna csak beülni az egyikbe, ezt is kihagytuk. Az eldobált poharak rengetegében elvánszorogtunk, vagyis csak én vánszorogtam a kocsihoz, és már nem is emlékszem hogyan kerültem ágyba, de tuti a saját lábamon.

Peti, Újabb köszönet, de leginkább bocsánat a mai napért.

.
Hazafelé a vonaton két nap GPS adatait nézegetve próbáltam következtetéseket levonni, mit kell másként csinálom legközelebb. Amikor haladok jónak vélem a tempóm, csak amennyi időt megyek, ugyanannyit állok is, és ez így már nem annyira oké. Vagy tartanom kell a tempót, és fele ennyit sem megállni még ha csak 1-1 percre is, vagy jobban belehúzni, és ennél nem többet megállni. Az első lehetőséget tartom kivitelezhetőbbnek, csak akkor nem nagyon lesznek fényképek.
Pontosítva, lefelé nem kell gyorsulnom (nem is tudnék merevítőben), az már futás lenne, de emelkednem gyorsabban kellene, vagyis csak egyenletesebben.
Még nem tudom hogyan.

OKT 165-164-163-162, Visegrádtól majdnem Dobogókőig.

Az megint úgy kezdődött, hogy már csütörtök reggel elakartam indulni, de hiába jeleztem jó előre a szabadság igényemet, kedden már tudtam csak péntektől  hiányozhatok. Mindezek tetejére foglalt volt a teljes szerda este, és még ráhúztunk egy újabb csütörtöki onkoteam-mel, ami most csak 17-ig tartott. Zabszemmel a fenekemben nem könnyen telt az utolsó nap, és odahaza sem volt még semmi előkészítve, így sorra húzogattam ki a listámról amiken már nem fogom törni magam. Lehet szőrös a lábam, lenőtt a körmöm, az sem baj ha nem lesz ládalista, csupa csupa sok időt igénylő dolog huss, csak legyen már reggel.
Igyekeztem azért aludni is, de hamar elérkezett.
5.05-kor vonat indulás, átszállás a keletiben, Nagymaroson 8 perc a kompig. Futva, de elértem. Eddig minden klappolt.
Eredeti terveimben pénteken Pilisszentkeresztről indultam volna, estére értem volna Visegrádra, valahol a hegyoldalon sátor, és ébredés a hegyek alatt. Szombat reggel átjutás a Rozália téglagyárhoz, el Hűvösvölgybe, vissza a kocsihoz, éjjel Hősök tere. Vasárnap alvás, dél körül indulás haza. Aztán ez a terv napról napra módosult az alapján éppen hol volt valami szállás kinézőben. Végül Csobánkán egy kertben táborverés maradt a megoldás ezért ráedzettem a nehezebb útra és visszafelé indultam neki a hegynek. Nem szokásom szívatni magam, de annyira jól sikerült  a mentális ráhangolódás, hogy eddigre már minden porcikámmal ezt akartam, és a kompon majdnem bukdácsolva, pillangókkal a gyomoromban néztem mai napom első nagy kihívását a Visegrádi várat.

(A pillangókat jócskán elhessegette a kompos srác. Megkérdezte hová megyek. Válaszomra, hogy Dobogókőre, visszakérdezett: Busszal? Érzésem szerint pillantásommal gyilkolni lehetett, de nem is mert rám sem nézni eztán.)
Pecsételés, és irány a kék.
Felfelé bandukolva az ébredező utcán ismerős helyek mellett sétáltam, itt küllőt cseréltünk a Duna túrán, itt finom volt a barack, és itt az a templom, amit festettek föntről.

Ma már nem minden templom ajtó van napközben nyitva, szívesen bekukucskálok én a kulcslyukon is, de ha már nyitva van nem hagyhatom ki a lehetőséget, ide be kell térni, áldással induljon a nap.
Odabenn gyönyörű virágszőnyeg ejtett ámulatba,

aztán a kilincs,

kinn megtaláltam Szt. Margit szobrát (végre tudtam hol járok),

és egy magasságjegyet. (N 47°47,145 E 18°58,220)
Sokat nem időztem, haladni kellett fel a hegyre, végig a kálvárián, egészen a várig, és ha még belefér útba ejteni a Viktorin keresztet.
Szerencsére nem hagytam magam félrevezetni és nem tértem le a Viktorin körútra. Csúnya idővesztés lett volna az a kerülő, amikor így sem haladtam valami gyorsan. Ugyan már 9-kor is melegem volt, de a zsákot nem éreztem nehéznek, nem fulladtam, de mégis alig haladtam. Nem csak mert még lusták voltak a lepkék,

magvasodtak a pásztortáskák,

és a kálvária végén még egy sziklakápolna is utamba került,

meg a kilátás. Arról sem feledkezhetem meg, szóval sokat megkellet álljak (minden ok nélkül is, szusszanni két pillanatot).
Még a vonaton beosztottam az időt, mikor hová kell megérkezzek, ehhez képest jól álltam nem hagytam hát ki a keresztet sem. Ugyan az okozott egy kis fejtörést, hogy letegyem e az elágazásnál zsákom, és vissza is erre jöjjek, vagy vállaljak be valami lépcsőt, ami a térképemen nincs rajta, de GPS szerint járt már ember arra. Bíztam benne nem 100 m.-re feljebb lesz az  a lépcső és vittem a zsákom.
A kereszt hamar meglett,

a padon jól esett letenni a zsákot, és már csak a ládát kellett meglelni.
Nos, ez a rejtek egy nagy kibaszás. Nem értem miért kell valakit omló, meredek hegyoldalon levezetni az ösvényről. Fentebb is van jó pár hármastörzsű bokor aminek a tövéhez össze lehet rakni 7 követ, azok alá pedig bedugni a palackot. Nem tudom mi a helyzet itt eső után, vagy télen, amikor még nyáron is necces a terep, ez egy felelőtlen döntés volt részemről. A helyet megkeresni érdemes volt, de lemászni a ládához ....
Legalább láttam egy szép virágot.

Zsákom visszavéve úgy éreztem mintha a pihenő közben valaki beletett volna vagy 2 téglát, de közelről beszédet halva biztos voltam benne a lépcső felől fogom megközelíteni a várat. Csak erre egy visszafordító, meg ott még egy és már ott is voltam a várfaltövében. (Közben azért volt némi szint is.) Nem másztam át a korláton, inkább leoldalaztam a zászlóhoz és úgy kerültem be a várudvarba. Odabenn kicsit nézelődtem, de szétnézni úgy sem volt időm, inkább igyekeztem a pénztárhoz pecsételtetni a pontgyűjtőfüzetekbe.
A parkolóban észrevettem egy bácsit, amint a várkaput rajzolta, őt kicsit figyeltem,

de igyekeztem vissza az erdőbe,

hogy a Nagyvillám vendéglőben minél hamarabb tudjak pecsételni. Nem esett jól a kitérő, de megpillantva az éttermet rögtön lenyugodtam,

szép helyen jártam, szép volt a kilátás,

és lett egy közeli képem a várról is.

Az időbeosztásom nem sok pihenést engedett, és már éhes is voltam, ezért igyekeztem tovább át a réten,

aminek a végén az első pihenőben megálltam falatozni. Mire továbbindultam már 1 óra késésben voltam. Borjúfő-ig nem is nagyon pihentem, tényleg csak 1-1 fénykép kedvéért álltam meg.

Szerencsére az emelkedők sem voltak odáig vészesek, csak a kilátópont előtt volt egy kaptató, ahol ugyancsak meggondoltam mitévő legyek, hol hagyjam a zsákom? Végül itt is magammal vittem a fenti elágazáshoz, ott tettem le egy fa tövébe, hogy kitérjek a kőhöz (ládához).

A kilátás innen is pazar, ezért megérte,

de a láda ugyancsak fölöslegesen sodorja veszélybe a keresőjét. Ugyanaz a málló, meredek talaj, amin erősen kapaszkodva araszoltam lefelé, és majdnem négykézláb jöttem vissza. Nem dry in találat lett, és továbbhaladva is inkább emelkedett a terep, tehát behozni nem semmit sem tudtam a lemaradásból.
Moli-pihenőnél helyet cseréltem egy párral.

Ők már befejezték a pihenőt, nekem pedig jól esett egy uzsonna. Eddig nem haladtam valami fényesen, de aránylag sima szakasz következett, így Dobogókő még nem volt veszve.

Az Ötszögű rétig kicsit fel-kicsit le, de aránylag jó tempóban haladtam.

Madas László emlékére állított kőnél azonban megtévedtem, és újabb fél órámba került, mire a frissen kaszált réten rájöttem merre megy az út.

A Balázs-kő-nél szinte csak letettem a zsákom, a rejtek hamar meg is lett. (Ez a rejtés viszont nagyon tetszik. Amilyen egyszerű, annyira jó.)

Közel volt a Pap-rét-i pecsételőhely, ahol terveztem egy újabb 10 perces megállót.

A megálló megvolt, csak a pecséten nem volt nyomólap,

és még el is tévedtem. Annyira néztem a lovakat, hogy a jelzést nem figyeltem, csak mentem egy úton, ami ugyan a Laci nevű rejtéshez jófelé vitt, de már nem akartam azt a ládát megkeresni. Igaz láttam szép virágokat,

de a ládáért nem mentem be. Közel lett volna, de ez az út nekem nem út,

az idő viszont idő. Mikor visszatértem a kékre, nem messze a ko-tól az út mellett közvetlenül mégis találtam egy kőrakást, leellenőriztem nem rosszul írtam-e be a koordinátát, átnéztem a réseket is, de ez nem az a rakás volt.

Irány előre. 6 óra volt mire Pilisszentlászlóra értem. A templomban épp misére készültek,

de ezt nem vártam meg, csak mosakodtam, friss vizet vettem, és a padon ülve térkép és szintrajz tanulmányozás közben figyeltem a misére sétáló mamákat, papákat.
A térképemen kicsit odébbra jelöltem be a következő, Sikárosi vadászház pecsételőhelyet, így nekem 5 km.-nek tűnt az addig megteendő út. Osztva szorozva rájöttem 8 körül lennék ott, tehát már nem fogom bevenni Dobogókőt, ami még onnan legalább 3 óra lenne. Van lámpám, és nem félek, de fölösleges erőlködés lenne, hogy éjfélre felaraszoljak. Úgy döntöttem az erdészháznál kimegyek az útra, és haladok szembe a majd értem jövő Rácz Petivel, amit gyorsan meg is beszéltem vele. Összepakoltam, és indultam pecsétér, aminek a kocsmában kellett volna lennie, de azt idén nem nyitották ki, a templomban nem akartam zavarogni, de szerencsére az óvodában takarítottak, hogy minél előbb tovább indulhassak tőlük kértem pecsétet.
Már fáradt voltam, de valahogy minden a kedvemre történt. Mindig jött valami szép. 1 virág, híd, róka luk, újabb virág, szamóca, szakadék, gyökerek, terített asztal, pihenő, megint érdekes virág, kis medence, újabb híd,

és jééé a Kárpát forrás. Néztem, hogy itt kellene lennie, de nem reméltem, hogy útba fog esni. Megörültem neki.

Lenkó emlékmű,

mögötte ház. Végig jöttek mellettem a műúton biciklisek, de mit keres egy ház itt az erdő közepén? Viszont, jól haladtam. A téves jelölésemhez képest az út kétharmada megvolt, a maradék sík terepen lesz, már csak térerő kellene, de meglesz az is mire kell. Gyerünk tovább.
A nap legnagyobb meglepetése a mögöttem lévő ház volt,  tiszta, ápolt, háztájival, gépekkel, és az már az erdészház volt. (Itt jöttem rá a tévesztésemre.)

Juhé. Még 1 órán át világos van, elérnék a rét végéig a mai utolsó rejtésig, de nem kockáztatok meg egy elkerülést, inkább kimentem az útra a nemrég megbeszéltek szerint.

Fantasztikus nap volt. A színek, az illatok, végül a terep sem volt nehéz (igaz a java kimaradt), és mindjárt autó, tente.
Valahol nemsokkal az útra kitérés után térerőm is akadt, hívtam Petit merre tart, és úgy gondoltam megbeszéltük azt is én hol vagyok, kb. 20 perc míg találkozunk.
Csak, nem ugyanazt a térképet néztük. Az övén nyoma sem volt annak az útnak, amit én megadtam.
Most nevetek, de akkor nem volt ez olyan mulatságos. Amikor rátértem az aszfaltosra vagy 11.6, vagy 16.1 km. volt kiírva Pilisszentkeresztig, és autó egy szál sem jött (csak bicikli míg az erdőben voltam) azóta erre. Ha nincs más választásom megyek míg oda nem érek, de kibaszott lassan fogytak a kilométerek.
Végül 9,46-kor Petinek sikerült meglelnie, amikor már majdnem a Király-kúti nyeregben voltam. (Ha maradok a kéken sokkal előrébb lettem volna.) Nem mondom, hogy embernek nem örültem még ennyire, de nagyon örültem neki.
Éjfél volt mire Csobánkán a teraszon felállítottuk sátrunk, és lefeküdtünk.
De, előtte volt még egy meglepi: Mobil zuhany a terasz mellett, árnyékos lugas alatt, a közvilágítás fényben, meleg vízzel. (Mozdulhat a fantázia. ;) ) Hiába no, mégis nő vagyok, jól esett.

Köszönöm Peti, hogy ennyit gondoltál rám, gondoskodtál rólam.