Már szinte az összes szüneti hétvége foglalt, nem nagyon lehet halogatni. Különben is, egy hete 60-at tekertem 4 óra alatt, formában vagyok, menni fog a 100 10-12 alatt. 6-kor indulok és hűvösben 10-ig meglesz a fele. Térkép, GPS, leírás van, nagyon venni nem kell semmit, csak indulni végre.
Aha. 9-kor sikerült is biciklire pattanni.
Már cseppet sem volt hűvös.
Így jártam, menni kell.
Akarom.
Első pont nekem a 11-es. Szt. István tér. Rittig összekevertem a Millennium-mal. Szerencsére utam jó felé vitt, és még időben rájöttem a hibára. (Kicsit zavaró, hogy ebben az utcában nincs egyetlen utcanév tábla sem.)
Tabán tájház. Nincs nyitva. A kérdésre felelő válasz sem nyilvános, de akadt aki tudta. (Hogy itt milyen hangulatos házak, utcácskák vannak.)
Eddig alig távolodtam el a lakástól, de már mehettem is ki az Alcsira. A 14-esnél jártam, mikor rájöttem az előzőről megfeledkeztem, még szerencse, hogy tudtam a választ.
Jöhet a gát, ahol a leírást idézve "a partvonal mentén próbálunk haladni a nyaralók felé" Erre a szakaszra volt egy megbízásom, a Gördögök-nek kellett lefényképeznem a terepet. Azt a hírt kapták változott a "úthálózat", kíváncsiak voltak mennyire járható. Az én térképem szerint a korábbi utak ugyanott vannak, csak egy rövid szakaszon egyet felszántottak. Szerintem olyan ez a rész, mint bármelyik határi út, ha célod van mész rajta.
A kritikus szakasz végén egy hangulatos kis öbölben letettem a biciklit hiszen a ládázást sem hagyhatom ki, és innen pár méterre van Kulisz egyik rejtése, ami ugyan a hu-n beteg, de a com-on kereshető. Mivel nála az ilyesmi nem ritka én mentem keresni. Persze a nemlétező úton. Ott voltam a holt Tiszától pár méterre és a búza majdnem beérett,
a napraforgó levelek kókadoztak,
de nem csikartak kevésbé, mint a sás. Rövidnadrágban kifejezetten élveztem. Ráadásul szandálban voltam, minden lépésnél még az is frusztrált milyen bogarak vannak a lábam körül, van-e erre kígyó, akiket kézzel megfogok, csak a lábamhoz ne érjenek. 10 perc dzsungel után már a bicikliért is izgultam, amit csak úgy ott hagytam a kanyarban táskástul mindenestül, és még mindig fél úton lehettem csak a kincsem felé, amit nem akartam kihagyni. Nagy dilemma ez kérem szépen, de leginkább felelőtlenség. (Ha mindent magamra aggatok róla bizalmatlanság, ami ugyan a mai világban nem alaptalan.) Mivel a szemem szinte feljebb sem vittem, mint a lábam észre vettem a fű között növő kendert, ez biztos nem vad, de azért egész úton emlegettem szedni kellett volna, ebben a melegben 1 óra alatt csonttá száradt volna (hogy aztán mit csináltam volna vele nem tudom).
A láda végül nem lett meg, vagyis csak a kihűlt helye, körülötte szétszórva a játékleírás és az egyéb tartozékok. Milyen emberek vannak?
A biciklihez visszaérve megnyugodtam, minden a helyén volt, mehettem tovább, az táv ötöde még nem az egész. A többi útba eső láda nekem már egyszer megvolt.
Szép szakasz következett, és kiderült végre mit is jelent a "próbálunk haladni". A nyomvonal ugyan látszott, de a sás szépen közé nőtt, behajlott, ahol nem a sás ott a szeder csikarta tovább a lábam.
A környék viszont gyönyörű, az öblök, a kanyargós Tisza, kedvem lett volna megállni, kifeküdni a partra és csak nézni magam köré.
A nyaralók közé érve visszasírtam a magam mögött hagyott utat, ott legalább nem volt kátyú. Most meg nézném én milyen szép itt is, csak felváltva sorakozik kő meg gödör, egyik jobb, mint a másik. Haladni sem haladok, de még jól sem esik. Sőt, a szépen nyírt pázsit, és gondozott virágoskertek között valaki nem átallott bogáncsot termeszteni, ekkorákat én még nem láttam.
A 15-ösnél kiderült idén én vagyok az első, aki megteszi a túrát, legalábbis pecsétet gyűjtve.
A 16-oshoz már én sem mentem be érte.
Még reggel megnéztem, hol lehet kicsiket, pláne nagyokat rövidíteni és most egy olyan szakasz következett. Az Alcsi túlpartján meg kellett volna kerüljem a MOL telephelyet,
de volt ott egy út, aminek hiányzott a vége, gondoltam szántás lesz, de megnézem én azt magamnak és ha lehet levágok egy 3 km-es kanyart. A hiányzó rész kb. 10 m volt, csakhogy előttem meg egy csatorna, a túloldalán kerítéssel, még ha át is viszem rajta a biciklit a kerítés megállít. Csak azt nem értem, miért nincs ez a csatorna rajta a térképen? Végül a -3ból +2 lett mire a szabadidő központhoz értem.
A horgászpályán épp verseny volt, de mivel itt végre árnyék is megálltam ebédelni, és közben figyeltem a versenyzőket, akik sorra kapkodták ki a kisebbnél pirinyóbb halacskákat. Én eddig azt gondoltam ennek az a lényege ki fogja a legnagyobb halat, de itt némelyik még egyben sütni is kicsi volt, igaz sok, de kicsi azoknak az óriásbotoknak a végén.
A 18-asnál újabb rongálással szembesültem. Annyi ízléstelen, giccses, valahová csak odabiggyesztett emlékhelyet láttam már, de miért kell azt is tönkretenni, ami szépen, diszkréten próbál nyomot hagyni, múltat idézni?
A repülőmúzeumból szerettem volna pecsétet, csak katona nem volt sehol, aki adott volna, mentem hát tovább Rákóczi felé. A tábla egyértelmű volt, jöhetett a mezőgazdasági telep, ahol megint elmaradt a pecsét. Hiába, vasárnap van.
A gátra érve megkaptam részem a porból is, 4 autó jött velem szemben. Emlékszem, amikor gyerek voltam még több földút volt, de ha biciklis körül jártunk apu mindig lassított, hogy ne verje fel a port annyira, hát velem nem voltak ilyen kíméletesek. Sőt, volt amelyik úgy gondolta, húzódjak én le a térdig érő fűbe. A gátról letérve egy gazdasági alagúton keresztül kellett volna átmenjek a 4-es alatt, és utána vissza a gátra, majd a Tisza-ligeten keresztül ki a Cukorgyárhoz. Még szerencse, hogy nem kis hátsó szándékkal megnéztem a térképet, hisz a cukorgyár nincs 2 km-re innen és addig ellenőrző pont sincs, minek kerülni egy 10-est? Mentem inkább balra, át a Szt. István hídon. Már így is 2 óra volt, és még csak a táv fele.
A cukorgyárnál már meg sem kíséreltem pecsétet kérni, vizet vettem a méhektől hemzsegő kútnál és haladjunk.
Az 1-es ponthoz jó hosszú szakaszon putri mellett haladt az út. Találóan a kezdetén félig leeresztett vasúti sorompó alatt kellett átmenni, mintha figyelmeztetni akarna, jól gondoljam meg továbbmegyek-e.
Rövid szakaszra társam is akadt, egy bácsika személyében, de innen egész más volt a táj.
A rengeteg szeméten kívül másra figyelni sem tudtam míg ki nem értem a 32-esre. (Én azt hittem ezen az úton nem lehet biciklizni, de most kiderült tévedtem, tehát akár Kompoltig is el lehetne menni kerülő nélkül.) Felkészülendő az előttem álló hosszú, határon átvezető útra az 1-esnél elfogyasztottam még 1 szendvicset.
A Mária emlékműig sokszor emlegettem Görpapát. Amíg traktorgumi volt a kerekeken nem úszott el egyszer sem se az eleje, sem a háta a biciklinek, de így bizony rendesen csúszkáltam, azon felül, hogy tekerni sem volt túl könnyű és műúton meg alig veszem észre a javulást, de figyelnem kell az üvegszilánkokra. Szóval, nem is tudom jó csere volt-e a karcsú kerék.
Vizem meleg, és újra fogyóban, az idő is egyre kevesebb, de még hátra van 8 állomás, nem időztem sokat, a kút úgy is útba esett, egy újabb szakasz úszkálás után, amit még egy vörös lámpa is megszakított.
A juhász csodálkozott, hogy kivárom a fényjelzést, de legalább pár perces beszélgetésben elmondta a kutat odébb vitték, menjek erre, meg arra, főleg visszafelé, amihez nekem már nem volt kedvem. Inkább előre, és iszom a meleget.
A transzformátor állomás mellett egy óriás nyuszi is társamul szegődött, szép adag pörkölt lehetett volna belőle, de itt a kukorica is nagyobbra nőtt az eddig látottaknál. Lehet mégis jó hatása van a magasfeszültségnek.
A Zagyva hídon ugyan nem kellett átkelni, de én kíváncsi voltam. Nem is bántam meg kitérőmet a Gazdák hídjához, bár traktorral veszélyes lehet, de gondolom itt csak állatokat terelnek. Egyébként gyönyörű ligetes rész.
Kíváncsi lettem volna mekkora a legnagyobb sebesség, amivel haladok, de biztos nem mérte, amikor leszáguldottam a gátról, mert 25-nél jóval többnek kellett lenni, csak rövid szakaszon.
Még jó, hogy tegnap itt főzőcskéztünk, és tudtam van kút a Nefag játszótéren, mielőtt megnéztem volna az itteni jelszót, fel is frissítettem magam, majd a túloldalon visszatértem a gátra. Itt volt az a pont, ahonnan megint távolodtam Szolnoktól, meggondolhattam, megkeresem-e még a felmaradó 4 állomást, vagy hazamegyek.
6 óra volt, estére ballagási vacsorára voltunk hivatalosak, ahol már a többiek ott is voltak, de még 2 óra legalább mire a végére érek. Viszont semmit sem ér, ha nem csinálom végig. Szép volt, ez tagadhatatlan, de nem teljes, érvénytelen.
Belehúzok és megcsinálom.
A villanyoszlop mellett egyébként is el kell mennem, de kanyar akkor balra, irány a jelölt fák.
Amiket mint megtudtam időközben kivágtak és én nagyon fölöslegesnek éreztem ezt a kitérőt.
A Millére vezető utat ismertem már, csak most az előzőhöz képest visszafelé haladtam rajta. Nemcsak én. Újabb autó, aki nem hogy kímélt volna, de még meg is várta, hogy elmenjek mellette, és akkor indult el, jó nagy gázzal, had porozzon. Ha neki ez okoz örömet, hát legyen is boldog tőle, de mástól se!
A jelzőtáblák számlálása után újra hazafelé kellett haladjak. Megnyugtató volt, hogy már nem kések olyan sokat, és a múzeum kéményei is messziről látszanak, erre sem kell külön időt töltsek.
Sőt, a vasúti átjáró sem kitérő.
Már csak 1 van hátra, 2 km. kitérővel. Kitérem. Legyen teljes, ezen a 10 percen már nem múlik.
Fél 9-re értem haza. 95.2 km-t tettem meg (Mi lett volna, ha nem spórolok 10-et?), a 9 órás szintidőt én 2.5-tel megtoldottam, de legalább nem csak a tekerés próbatételét élveztem.
Volt amikor jó úton haladtam, ...
volt, amikor rosszabbon, ...
amit azért még lehet fokozni, ...
volt, ahol úsztam, ...
volt, ahol porzott, ...
csikart, ...
hűsített, ...
vagy nem is volt.
Volt, amikor fáradtnak éreztem magam, de igazából a végére már nem voltam az, elégedett voltam. Megérte.
