Ugyan még az OKT-t sem fejeztem be, de hol van az megírva addig a DDK-ba bele sem foghatok?
Hát így esett, hogy megesett, és a mai reggel Szekszárd vasútállomásán köszöntött.
Az első pecsét begyűjtése után nem hagytam ki a
com-os rejtést, de mivel féltünk a még nem eldönthetően esős, vagy havas időtől igyekeztünk minél előbb visszafordíthatatlanul, és meggondolhatatlanul, lényegében eltántoríthatatlanul gyalogszerre váltani. Annyira hogy a Rockenbauer kopjafát kifelejtettük meglátogatni, hiába beszéltünk róla idefelé legalább 5x.
A Remete kápolna zárva. Nem csak mert korán érkeztünk, úgy általában mindig zárva van.
Láda megvan,
kettő az egyben, így legalább nem telik az idő, de azért mégis szomorú.
A lakott terület széli kápolnától rögtön (talán) gránit és beton keverékével fedett jelen állapotában majdnem bokáig vízmosta, de már mosolyogtatóan havas löszmélyúton haladtunk gondolom mondanom sem kell, felfelé.
Az alábbi pár sorban próbálom leírni miként telik útjaim neheze, az első 1-5 km., míg bemelegszem, és végre kezdődik a java (Sajnálni nem kell!): Melegem van. Hú, de hideg a bot. Folyik az orrom. Ott egy giliszta fürdik. Na, ez se tudta mire ébred. Ó de gyönyörű havas ágak-bogak. Még mindig emelkedik. "Pál, Kata, Péter, jó reggelt..." Izzadok. Ott egy csapás, vajon milyen állat járt előttem? Kibaszottul izzadok. "Süss fel nap..." Következő orrfújásnál lehúzom a szellőzést. Eddig nagyon jól jöttem. Ott egy madárfészek, meg még egy, és a többi is. Kellett nekem eddig várni a szellőztetéssel, már köhécselek. Még nem emelkedtünk kb. 100-at. Olyan frankó és én mindjárt megfulladok. A kanyar után már biztos sima lesz. Tévedtem. Bepisilek, inkább kiköpöm a tüdőm, nem válogatunk, mindkettő meglesz egyszerre. "Én el mentem a vásárba..." Egyre nagyobb pelyhekben esik. Gyönyörű. Friss. Pont jó, pont túrára való. Már nincs is melegem. Na gyerünk, mindjárt meg lesz a kereszt. "Süss fel nap..." Nem, még mindig nem a kereszt jön, GPS szerint fél távnál sem tartok, és addig emelkedik. De szép a táj, így ködösen is. Még mindig emelkedő. Haladtam 10 lépést. "Kis kacsa fürdik..." Csak ne forduljon vissza Anikó. Még 2-t szusszanok. Újabb 10 lépés. Visszafordult. Akkor most legalább 20. "Lovat vettem a vásárba fél pénzen" Rögtön lovat? Jól van, elindult. Kiköpöm a tüdőm, és aztán nincs több megállás. Csak 10 lépés múlva. Újabb kanyar. Kicsit biztos sík szakasz jön, a térkép nem azt mutatja, de a kedvemért lesz egy kicsi, csak legalább 10 m. "Így ketyeg az óra..." Majd a következő kanyar után. Húh, bejött. 100 m-en nincs emelkedés. Na itt összeszedem magam. Még a szél is segít, belém fújja a levegőt, igaz a jobb fülemen át akarja. Legalább nem emelkedik. Nem ragad. Már könnyebb. Jobb kéz-bal láb, bal kéz-jobb láb, megy ez. Ügyes vagyok. Sokkal könnyebb. Mindjárt beérem Anikót. De, előbb emelkedjünk még egy kicsit. Múlik, innen oké lesz. Most nem is tartott olyan sokáig. Enyém a világ. Már ezért megérte, és még havazik is. Gyönyörű. Vajon mi lett azokkal az év eleji fészes Hunyorokkal? Még egy utolsó megkönnyítő köhécselés, de már egészen más az érzés, ez már nem hat meg, itt vagyok. Nincs messze a Mecsek, ha nem lepi be őket a hó, akkor meglesznek. Ha meg nem, akkor is gyönyörű. De jól esett ez az első km. Fantasztikus ez a nap. Kár lett volna kihagyni.
Hát, így megy ez, meg néha még ígyebbül, de azt hiszem egyre jobban.
Szóval, egy kis tocsogás, és ez, meg az után felértem, majd némi szőlőtőkék melletti szintben séta után meglett a Bati-kereszt is.
És? Ha felmentünk le is kell jönni. Szarvas-szurdik.
Egyáltalán nem volt saras, vízmosásos, mint számítottuk, sőt majdnem szárazon araszoltunk a lehullott avaron. A hihetetlenül narancssárga gyökerek között néha megcsalt a szemem, és komoly elektromos hosszabbítók labirintusában éreztem magam. Egyszer annyira nagy volt a hasonlóság, hogy meg kellett fogjam a vezetéknek vélt gyökeret, de nem veszélyeztetett bennünket áramütés, tényleg élő volt.
A szurdikból kiérve 3 km.-t rövidítettünk, kék+-on Ny-nak vettük az iránt, hogy némi időt spóroljunk az ifjúsági tábor megszemléléshez. A szőlőtőkék közül kiérve hamar újra szélvédett erdőbe értünk, ahol azért várt némi kihívás is rák, cserébe a csalásért. Enyhén lejtett, és nagyon csúszott a medresre kitaposott keskeny csapás, ami helyett inkább a gazos erdőszélt választottunk. Nem haladtunk valami gyorsan, de inkább épségben akartunk megérkezni.
Megérkezni? Ugyan már! Mik ezek az apró zödikék? Szerencsétlenekre havazik, ezek meg kelnek. De, mik lehetnek? Nagy sötétzöld, diószerű, öreg levél, a tövéből, fénytelen helyre jellemző világos hajtás fakad.
Ott is egy. Ott is. Rengeteg van.
HUNYOR!
Azt a csodálatos hétszentségit neki!
Ezek itt mind Hunyorok.
Megtaláltak!
A boldogságnak nincs is ekkora magas foka. Ilyen a szex sincs. 5 perc az élet, a felhők között lebegek.
Még talán az új év se köszöntött, mikor már voltak fen fészen képek kora tavaszi virágokról, de korábbi években is vágyakozva néztem főkép a Mecsek környéki blogírók bejegyzéseit. Tudom nem a helyválasztásban, hanem a gyakoriságban hibázom, és ezért maradok le hasonló gyönyörökről, de azt képzelem, hogy ezen a vidéken koncentráltabb a dolog, így én is nagyobb szerencsével járhatok, azt viszont reméli sem mertem szinte az első órától páromul szegődik.
Gyönyörű.
Eddig is sasoltam, madarat, vadat, gombát, virágot, érdekes képződményeket kutatva, és persze mindig találtam is gyönyörködni valót, amiért nem az aznapi gyaloglás éri meg, hanem amivel kibírható a következőig eltelő idő, hát most is gyűjtögettem, raktároztam az élményeket, és a következő szakaszokon megpillantva egy-egy újabb tövet gyakran szökkentem boldogságomban.
A gyermektáborban lepakoltunk, szemerkélő esőben pár szem mag elmajszolása közben felmértük a terepet, bekukucskáltunk a lezárt ajtókon, ablakokon, és úgy döntöttünk tettszik ez a hely nekünk egy nyári táborozásra.
A kéken tovább haladva nem tudtuk kihagyni a játszótér óriási uzsonnázópavilonját sem. Ha itt még egy tó is van valahol minden tökéletes lesz a jövőévi táborhoz.
Boldogságom folytatódott, a Sötétvölgyi tanösvényen sem hagytak magunkra bennünket a Hunyorok. Némelyik szégyenlősen csak a hátát mutatta, de sokuk büszkén, kacérkodott velünk, mosolyogtak, kacsingattak, bólogattak felénk (én pedig vissza), biztattak bennünket, de szintben egyébként is tempósan haladtunk, szinte észre sem vettük és a felváltva eső hó és gríz elegyben már a Fazekas-völgy D-i ösvényén oldalaztunk.
Errefelé már a csillagfürt szerű ... is hajt, és leltem valami ibolyához hasonló, de teljesen más virágzatú apróságot is, aminek kéklő szirmaival egészen a Haramia-forrásig találkoztam. (Májvirág)
A forrásnál újabb pihenőt tartottunk. Nem mintha szükség lett volna rá, de ha már útba esett megnéztük kicsit közelebbről is.
Aztán persze hiába tájoltunk elindultuk ellentétesen, amire csak a
geoláda keresés közben jöttünk rá. És, persze a láda sem a helyén leledzett. Itt már volt némi hó a talajon, a fák törzse is átnedvesedett, hogy a segítséget használni tudjuk, ezért jócskán időztünk mire megleltük a ládikát, amit kicsit ki is takarítottunk, de az újabb emelkedő előtt lehet jól jött ez a plusz bemelegítő izgalom.
Errefelé a kék jelzés nagyon változatosan van felfestve. Van, hogy egyenes szakaszon egymás után 5-6 fán is ott már-már éktelenkednek a sávok, van hogy kereszteződésben is csak az átfestett szürkeséget látjuk minden irányból, és csak egy kanyar után tűnik fel az első jel, előfordul, hogy vastagabb út közeli törzs helyett vékonyabb bentebb lévőre festettek, néha pluszban nehezítve a dolgot cserjeszint alá, de ha csoportos a jelzés sem elég egyet megnézni, mert lehet a másikat toldották meg iránymutató füleccsel.
A forrás alatt és fölött épp egy sűrűn festett szakasz van, de aztán jón a kerítés melletti kereszteződés amiben már nincs iránymutatás, csak az emelkedő tetejére felérve (két kanyar múlva) látjuk meg az első jelet. Szoktam mondani ez nem Alaszka, bármerre megyünk lakott terület jön, és egyébként is van térkép, tájoló, GPS, de 2 éve szinte másról se hallani, csak a kék pontos feltérképezéséről (drága készülékekkel), a jelölés újrafestéséről (jelzésfestőket, őket ellenőrző ellenőröket is kiképeztek) az út karbantartásáról, és a rá költött sok nullákról, akkor kicsit jobbat várok.
Mindezeken túltéve magunkat fenn a sárgával együtt futó rövid szakaszon újra a havat taposva engesztelődtünk. A Grábóci vadászház (kisebb) mellett elhaladva megjegyeztük milyen jó állapotban van, de sajnos az erdészházról ez már nem mondható el.
Szomorúan fordítottunk neki hátat hogy nekiveselkedjünk egy újabb muris emelkedőnek, és megint megküzdjünk a gravitációval.
Egy lépés előre, kettő csúszva vissza, aztán egy eredményesebb rugaszkodás és nemsokára fenn is voltunk. Egyszer azért sikerült elcsúsznom, de azt is megérte, mert megint találtam azt a tavaly is látott ismeretlen növényt, ami biztos nem Hunyor lesz, mint akkor gondoltam.
Odafenn szinten haladva még jó darabon figyelhettük a völgyekből felszálló párát,
de hamar kiértünk a villanypásztorral felosztott Gyurkó-völgybe (kb. 1 kilin át nem volt jelzés), ami után a Grábóci tehenészetet apró borjait vehettük pártfogásunk alá. Először azt hittük a kis butusok kibújtak a karámból, de szökésről szó sem volt, nyitva találtuk az egészet. Miközben mi azt kerestük hogyan vezethetjük vissza őket anyukájukhoz (átgázolva a térdig érő sáron) szerencsénk volt hogy ők nem jöttek ki borjaikhoz. Akik egyébként gyakorlott villanypásztor járók voltak, mellső lábaikkal rogyasztottak, fejüket is lehajtották átbújáskor, de a popsi megakadt, és a jutalom csípés nem maradt el. Pár vidító rodeó ugrás legalább nekünk is jutott jó szándékunkért cserébe.
A falu első házai további érdekességgel szolgáltak: ördögök
törpéket többféle variációban,
és az ott kérem szépen nem máló vakolat, hanem különféle állatmotívumok téglából kirakva, de szinte minden udvaron láttunk kézi pumpás kutat is.
A számomra furcsán dekorált udvarú, de ettől eltekintve nagyon szép és hangulatos tornácos házak közül először a római katolikus templom tűnt ki. Telhetetlenségemben rávettem Anikót egy kitérőre, de csak kívülről nézelődhettünk, sajnos a kulcslyukon át sem tudtunk betekinteni az öreg falak mögé.
És, még pecsétünk sem volt. Bolt-kocsma komplexum-nak pedig se híre, se hamva. Ez egy olyan falu ahol kocsma már nincs, és bolt is ritkán van nyitva, de még a pecsétet sem tették ki az ablakba. Sebaj, gondoltuk majd az
ortodox templom gondnokától kérünk, de róla is lemaradtunk. 3 után nem voltunk szívesen látott vendégek. Utóbb kiderült saras ruhánkban a
templomot egyébként sem nézhettük volna meg, pedig de szerettük volna közelebbről is.
Rögtönöztünk, és tovább mentünk. Egészen a falu utolsó romos házáig, ahol engedtünk néhány sürgető szükségnek, de kitartottunk eredeti tervünk mellett és az ajtófélfán felejtett művirág kompozíciótól elköszönve gyalog vágtunk neki a Szálkáig tartó nyilván már sötétben befejezendő 3 km.-nek.
Ekkor még nem is gondoltuk, hogy a nap legtaktikásabb részéhez értünk. Csúsztunk, már majdnem másztunk, de alig haladtunk. A sár nem volt olyan vastag, de emelkedővel kombinálva pont akkora hogy legalább duplán keljen megtenni minden lépést. Élmény volt feljutni a Kálvária-hegy oldalába de ha már fenn voltunk meglátva a következő, beszántott vagy választhatóan térdig vájt szekérutat nem fordulhattunk vissza. Pedig, a Magyar zarándokút jelzőoszlopa is visszafelé irányított volna.
Megmakacsoltunk magunkat. Akarom mondani én, de Anikót sem kellett nagyon győzködni és átjutva a kanyar próbatételén már nem is volt olyan vészes a terep. Különben is, eddig csak agyagos sárban volt részünk, hiányzott ez a kis feketeség a bakancsunkról. Egyébként olyan ripsz-ropsz kiértünk a vízműhöz (ahonnan már köves az út), hogy ott felvettem a fejlámpát tartva tőle nem érünk be a faluba sötétedés előtt. Pedig a kanyar után már a Petőfi út első házainak Mikulása köszöntött bennünket. Igaz, már sötétben.
Bár nem láttunk belőle annyit mint Grábócból, de Szálkán is szépek, sőt gondozottságuk miatt még szebbek is a házak. Én egyébként is szeretem a régi hosszúkás, tornácos házakat, és itt a tó miatt nagyobb az idegenforgalom, több a bevétel, nagyobb a ráfordítás, kellemesebb a látvány. Igaz közelebb is van Szekszárdhoz, több a lakos, jobb a kilátás, nagyobb az élet, mint azt a Trófea Sörözőben meg is tapasztaltuk. Szerencsére mi előbb megnéztük az emlékművet és aztán mentünk pecsételi így a vidám fiúk csapata csak hazáig követett bennünket de a díjnyertes vad másáról nem maradtunk le.
23 km. fért a mai napba. Kellemesen elfáradtunk, jól esett a vacsi, és az ágy is, de előbb Évi nénivel még átnéztük a zsákom. Tudtam én, hogy sok fölöslegeset cipelek, de ennyire nem gondoltam kiszámítani a dolgokat. Tablettákon, deciken, centiken faragott nekem a végére kilókat. Még van mit kihagyni, de makacskodom kicsit, aztán majd belátom, hogy fölösleges megnehezítenem a dolgom.
