Nem mind várt elsők

Igen, tegnap éjfélkor még az órát lestem.
Ma meg már 5 után csörgött a telefon.
Tudtam, de nem vártam.
Hogy el lehet ettől szokni.
Redőny. Ágyazás. Fürdő. Gyógyszer. Mi is legyen majd a reggeli? Adrinak a tízórai, uzsi? Újra fürdő. Ruha. Séta Hógolyóval. Málha. Indulás, ma még kocsival.
3/4 7-re értem be. (Ritka eset.)
Vártak.
Egy kis torta (nem lett az igazi), és indulhatott a nap.
Mint szokott sűrű volt, de nem lehet ebből 1 hónap alatt kiesni. Ment minden rendben, legfeljebb a nem helyére tett tárgyakat kellett keresgélni, de hagytam ilyenkor érvényesülni Violát, ha eltette, keresse is meg. Napközben hamar rájöttem, hogy az előjegyzési naptár el lett baszarintva, a lehető leghamarabb át kell nézzem, amíg nem késő helyesbíteni kell a beírásokat, a többi bibi majd úgy is akkor derül ki, mikor már akut lesz.
35 perc túlóra (fizetetlen).
Jó volt hazaérni, leülni, nyugodtan ebédelni. Vagyis, falni. Mint aki 1 hete nem evett.
Hastánc órára már biciklivel mentünk. Idén az első 3 km-em. Mit mondjak, gondolatban jobb volt a télen tekerni. Ezekkel a vékony kerekekkel meg olyan törékenynek tűnik a biciklim, és egyáltalán nem volt könnyebb vele haladni.
Eltelt ez a nap is.
Irány az ágy!

Utolsó-szabad-hét-vége

A család iskollában és dolgozni, de én még nem. No, nem mintha itthol nem ugyanezt tettem volna, mint ők. Hol van már a pihenős idő?   Persze, ha akkor nem vettem volna ennyire "komolyan" a pihenést most kevesebb dolgom lenne, ám én kiélveztem a táppénzt, a kiránduláson kívül nem erőltettem magam. De, ennek vége, hétfőn már munka, és addig még itthol is van mit tenni. A melóra ugyan nem nagyon kell készüleni, de előttte ittthol még jöhet egy kis szülinap, és hozzá főzés, takarítás, meg egyebek. Reggel gyorsan a pucoválással kezdtem, aztán Imréhez szaladtam a biciklikért, majd a szőnyegbolta, és még utánna egy kis kaja is beszerzendő volt. Siettősen haladtam mindennel, hogy az 5 körülre tervezett nyársalásig még a másnapi ebédet is előkészíthessem. A húsleves, majonézes krumpli, hús pácolás, és a torta sütés fele meg is lett, mehettünk múlatni kicsit a jó időt még a rétre. Nemrég jártam arra Hógolyóval, de nem is néztem szét, így jócskán meglepett milyen "jó" hatással volt rá a tél, vagy inkább az erejüket próbálgató gyerekek. A beton tűzgyújtó helyek öszedöntve, az odakészített tüzelő szanaszét dobálva, a padok és asztalok összetörve. A 4 kialakított bográcsozó hely közül 1 volt még így-úgy használható. Pedig jobb időben van hogy kevés is a 4, annyian használnánk, de már nem sokat fogjuk. Sajnos.
Mire sikerült tűzet gyújtani, és félig elfogyasztani a zsíros kenyereket eszünkbe is jutott,

hogy tűzgyújtási tilalom van, talán nem kellett volna, de eddigre már sötétedett és hűlt is a levegő, jól esett az a kis meleg a tűz mellet, nem siettünk eloltani.

Idehaza lehetett újraindítani a mosogatót, és a mosógépet, hajat mosni, fürdeni, és befejezni a tortát.(Blogtortának -tejszínes, rizses, gyümölcs- indul, de még finomítani kell rajta.)
Nem kellett altatni.
Reggel 7-kor ébredtem. Pattantam is ki az ágyból, azt gondolva, hogy már 8 van, csak az órát nem állítottam előre. Átszámolva sem nyugodhattam meg, mert így is késésben voltam. Betettem sülni a bőrös combot, és átszaladtam a kisboltba (Hógolyóval, hogy egyszerre kettővel haladjak), megvenni, amiről menet közben derült ki hiányzik, vagy mégis elfogyott. Kutyut beállítottam a fürdőkádba, gyorsan begyúrtam a sörkiflit, hogy míg a fürdetés, szárítás, fésülés lefoglal legalább a tészta keljen, és a comb után mehessen is be a helyére. A hús túl jól megsült, a kifli meg kiszáradt, de a tészta e nélkül sem volt teljesen oké. Még jó, hogy egy kis sóban sült csirkecomb is be volt tervezve, de begyúrtam még egy kis pizzát is. Rögtön kétszer. Nyilván a liszt nem volt a megszokott, mert sem a piskóta, sem a sörkifli, sem a pizza tésztája nem nézett ki jól már a kezdetekkor sem. (De, már sorozatban negyedjére járok úgy, hogy a frissen kibontott rétesliszt mojos, tehát felesben sem tudtam keverni.) Ez a nap jócskán szarul indult, a fojtatás sem volt szerencsésebb. A hús leves is megromlott mire melegítettem volna. Mindezekre rájött még Peti agymenése. Mire a torta az asztalra került ....
Ez az ünnep is a megszokott módon telt. Tartjuk a látszatot, de minek, ha annak sem tudunk örömet okozni aki miatt.

A rendrakás is megint rám maradt. Ugyan mit vártam? 

Bezzeg még éjfélkor az órát néztem, padig másnap, az már más nap volt. Munkával telt.

Útban hazafelé

Mivel a libegő 9-kor nyit, és az F1 is addig tart, nem intézhettük el közben  kiruccanásunkat, de még nem adtuk fel, hazafelé még van remény. Felkeltünk, szépen sorban lezuhanyoztunk, elpakoltunk, majd be, és kitakarítottunk.  A tulajnak elfelejtettünk ajándékot venni, de legalább írtunk neki pár kedves, köszönő sort, mely mellé tettünk egy üveg bort és kigurultunk a kapun. Sátoraljaújhelyen még megálltunk tankolni, itt terveztük az elköszönést is, de még kettő kivételével szerettünk volna libegővel felmenni  a kalandparkba, aztán a kilátóba, és megnézni mik még a lehetőségek. Persze volt odafenn láda is, de ez csak olaj volt a tűzre. A fiúk hajthatatlanok voltak, és a nagymértékben jogos fejmosás után haza indultunk.
Miskolc előtt megint elkezdett dadogni a kocsi. Mondhatnám a sors keze, sietni akartak, de ... De, nem vagyok boszi, és nem is kívántam ilyesmit! Mi fél kettő körül értünk anyuékhoz, akkor Joék Aszódon jártak, Gáborék pedig megálltak Gyöngyösön, tehát nemsokára mindenki haza érkezett, kisebb-nagyobb keserűséggel szájában.
Továbbra is azt mondom, mindent megértek, fogom az adást, én vagyok  a ludas, önző voltam, nem vettem figyelembe fontos dolgokat, de miért szívjanak a többiek is? Csak, hogy nekem se legyen jó?
Már mindegy. Nem mentünk fel.
Most biztos lelkiismeret furdalásomnak kellene lennie, vagy vesszőznöm kellene magam, hogy elégtételt agyjak, de ilyesmit nem érzek. Fáj, hogy nem úgy alakult a hétvége, ahogy terveztük, és megbántottam nekem fontos embereket. Nem hagytam, hogy ne érezzem magam jól, mindent élvezni akartam, minden téren. Bármi furcsán hangzik, a barátok társaságát is. Nem pótolja őket 11 geoláda, 100 sem, de miért ne mehetne együtt? (Persze kicsit visszafogottabban.)
Otthol ebéd, Peti kicsit lefeküdt, és 4 körül most már hármasban, vagyis Hógolyóval négyesben elindultunk Szolnokra.

Harmadik nap a Zempléni hegyek között

Tegnap este hamar ágyba bújtunk, de szerencsére azt még megbeszéltük 9-re a Fűzéri várban kell legyünk, mert aztán még sok a program, de rövid a nap, és Sárospatakon a vár valamint a könyvtár bele kell férjen, de addig még nekem be kell mennem Kőkapura, Józsi pedig leakarja pecsételtetni a jelentést Bózsván, meg Nagyhután, mondván neki így is jó lesz, ha kitelik a könyv. (Nekem nem, én ha végig járom végig lesz, ha nem, akkor sem csalok.)
Ma tartottuk a programot, 9 előtt már a vár alatti parkolóban viccelődtünk. A várhoz felmenetben mi megint leváltunk a csoporttól, akik már igen kivoltak, ha meghallották a geoláda szót, de megmondtuk, majd mi kevesebbet leszünk a várban, de nem megyünk el egy 100 m-re sem lévő léda mellett, pláne ilyen könnyű terepen. A rejtek hamar meglett, és persze ezt is Peti találta meg, gyorsan indultunk is a többiek után, akik két kanyarral odébb egy kőrakáson ücsörögtek, mert a vár csak 10-kor nyitott, hiába a tábla, amit előző este elolvastunk. A várakozás alatt meglett a .hu-s  jelszó is legalább minden zokszó nélkül. Kivártuk a nyitást, kértünk váras pecsétet is, benn elbolondoztunk, de egyébként nekem érdekes volt, különösen a kápolna, majd indultunk Bózsvára.

Ott rögtön a parkolóban a pecsét mellett álltunk meg, a többiek elmentek kávézni, mi meg irány fel a szikla, mire visszaértek a bezárt kocsmától, már mi is megvoltunk.

Nagyhután a pecsét a polgármesteri hivatal kerítésén volt, a többiek ott is igazoltak, és indultunk Kőkapura. Nekem itt a Gördögöknek kellett pár fényképet készítsek a nyári táborhelyről. Megbeszéltük, hogy amíg én fényképezek Gábor megkeresi a com-os fórumon is fennlévő ládát és megyünk tovább. Aztán én gyorsan elszaladtam, a többiek meg leálltak ámulni. Sajnálatomra a tábor zárva volt, sehol egy telefonszámot nem találtam, nem esett jól, hogy feladatom nem tudtam elvégezni, de nem húztam az időt mentem a többiekhez.

Akik szétszéledtek, ezért indultam Gáborhoz, őt legalább tudtam merre lehet. Kerestük a ládát együtt, majd egyedül, de nehezen meglett, pedig a leírás itt is egyértelmű volt, csak időben kellene gondolkodni.

Amikor visszaértem fagyot volt a hangulat. Gondoltam, már megint én vagyok a hunyó, miközben ők asztalnál ültek, és már megrendelték az ebédet. Na, most szép, vagy nem szép, de amikor a fényképezésből visszaértem kérdeztem merre vannak, mutattak szerte szét, hogy ki erre, ki arra, hát én mentem Gábor felé. És engem nem találtak. Oké, aláírom, megállhattam volna a kocsi mellett, és várhattam volna a többieket, de nekem nem ez volt kézenfekvő. Mindegy, én hibáztam, meghallgattam a keresztelőt, rendeltem, ettem és mentünk (amíg kihozták az ebédet még érdeklődtem a tábor felől és szerencsésen meglettek a kulcsok, tudtam fényképezni is) terv szerint a Sárospataki könyvtárba, helyett a várba, mert azt találtuk meg. A csoport pechjére itt is van egy láda, vagyis kettő, de előbb a várfalon belül eső .hu-ért mentünk, szikrákat vető tekintetek kíséretében. Nekem ekkor már mindegy volt. Érdekelt persze a vár, de ne mondja nekem senki, hogy ha lemaradok a csoporttól 20 percre összedől a világ. A láda egyébként hamar meglett, nem voltunk el 20 percet sem, és mint kiderült nem sokkal később más is megtalálta, 2 óra múlva pedig olyanok, akikkel a tárlatvezetésen találkoznunk is kellett. (Sajna nincs fenn róluk kép, így nem tudom kikkel tapostunk egy utat, de jó érzés tudni volt ott rajtunk kívül más is. Csak mi annyira siettünk, hogy nyilván eléggé figyelmetlenek voltunk. Remélem legalább a rejteket nem fedtük fel.) Mint kiderült nem maradtunk le semmiről, sőt a tárlatvezetésre még fényképész jegyet is vettünk, ami nem tudom eszébe jutott e valakinek rajtunk kívül.

A várudvarban még megcsodáltuk a pávákat, a lányok elindultak a kertbe, a fiúk a kerítés mellett leültek a padra, és a fele csoport elment kávázni, miközben leszögezték, a mai napi program ennyi, már 6 óra és más nem fér bele. Nektek, gondoltuk Gáborral, amíg kávéztok, mi lemegyünk egy utcával lejjebb a com-os ládáér. Kaptunk rá 15 percet, ami nem volt elég. Mondjuk, mindegy lett volna maradunk e tovább. Hazafelé útbejtettük a Tescót, ahol végre volt lottózó, de sajna már erre a hétre nem adhattam fel a közös szelvényt, viszont megint nyertünk egy kis hozzájárulást a következő körhöz.
Odahaza vacsi, képnézegetés, ami közben én már jócskán bóbiskoltam és azt hiszem ma először mentem feküdni. Nem tudom mit beszéltek meg másnapra a többiek végül, de nagyon úgy nézett ki F1 után indulni akarnak haza. Legalábbis Joe, meg Peti. Én elhatároztam, ha már eddig is borotvaélen táncoltam, még bepróbálkozok egy libegővel, azt idefelé jövet mindenki akarta, ne menjünk úgy haza ilyen messziről, hogy egy napot elfecséreltünk.

Hollóháza - Nagy-Milic - Fűzér - Pusztafalu. 275-276-277 szakasz.

Elsődleges célunk Hollóháza volt, aztán irány a nagy kéken a hegynek.

A túraleírás majd  5 órás menetidőt jósolt, mi gondoltuk 6 biztos lesz, de ha 10-kor belekezdünk, még délután jut másra is időnk.  Ennek ellenére 10-kor még csak éppen megérkeztünk Hollóházára. A porcelángyár munkaszüneti nap lévén zárva volt, de az ajándékboltba betértünk, páran a múzeumba is, mi kinn maradók addig átrágtuk a program előre megismerhető részét. Joe sietett, nagyon lelkesen hamar átakart vágni a hegyen, hogy még a Fűzéri várba is ma betudjunk menni, ezért kicsit  a megbeszéltek ellenére (bár mindenki másképp emlékszik, mit beszéltünk meg) sürgette a múzeumlátogatókat és a túrába majdnem veszekedve kezdtünk. Két kocsival mentünk, hogy majd ottholról a harmadikkal visszatudjunk menni értük, most őket az emlékműnél hagytuk, mi megörökítettük az indulást és még mit sem sejtve indultunk be az erdőbe. 

Az elején 500 méterenként megkérdezte valaki mennyit mentünk már, de legalább ettől kicsit jobb kedvre derültünk, aztán már az emelkedő is segített feledni az indulás hangulatát. Az erdő nagyon szép, azt hiszem kőris, és itt még nincs vége a télnek, foltokban hó van, az úton az avar alatt szinte mindenhol jég, így kicsit nehezebben haladtunk, de elszántan mentünk egyre feljebb. Bár néhol, már a fű zöldellt virágokat nem láttam nyílni. Próbáltam figyelni az állatokat, de akkora hanggal voltunk, hogy madárfütyülésen kívül más nem utalt jelenlétükre, pedig biztosan ott voltak, hisz láttunk rengeteg állatnyomot és vaddisznó túrást is (röfögést is hallottam, de szerintem valaki közülünk viccelte meg a társaságot). 

Egy réten áthaladva fölöttünk valószínűleg egerészölyv keringett, 

valaki látott egy mókust is, de nagyjából ennyi élőlénnyel találkoztunk a meglepően sok túrázón kívül. 

A Bodó réten megszereztük második pecsétünket, volt aki maradni akart egy ebédre, de még alig 1 órája jöttünk, és a neheze hátra volt, lebeszéltük, mind az időhúzás miatt, mind, hogy ne teli hassal vágjon neki a hegynek, mindegy milyen jó illata van annak a gulyásnak, igyon egy kávét és haladjunk. Itt egyébként már bokáig érő hóban jártunk. Tegnap a foltokban megmaradó ujjongtunk, ma meg bokáig jártunk benne, ennyire nem gondoltuk, hogy itt még megmaradhatott, de szerencsére az út ki volt taposva, a nyári felszerelés bírta, így nem estünk kétségbe, mentünk tovább. Minél magasabban jártunk, én annál felszabadultabban, könnyebben, boldogabban. 

Ahonnét az ország legészakibb pontjának keresztelt rejtekhez le kellett volna kanyarodni már térdig süppedtünk a jóban, és még csak a fele emelkedésen voltunk túl, itt már nem számítottunk rá, hogy a hóvastagság csökkenni fog, bár senki sem fázott rájöttünk nem megfelelően öltöztünk, legalábbis a cipő nem ide való volt, de másztunk tovább, most már mindenki legalább egy bottal segítve a haladást. A kőris számomra hirtelen fenyőre váltott, az utunkat nehezítette, hogy sok keresztben az útra volt kidőlve, és a hó alatti jégen meg-megcsúszott lábunk miközben próbáltunk a hegyes gajakkal sűrűn spékelt derekukon átlépni, mászni. De, nekünk még így is könnyebb dolgunk volt, legalább volt egy csapás, ahol láttuk milyen mély a hó, nem  mint aki először taposta az ösvényt. Mielőtt a Nagy –Milicre felértünk volna még egy-két meredekebb emelkedőt is meg kellett másznunk, már átázott cipőben. 

Odafenn szerencsére volt egy napos placc, ahol a köveken a csapat nagyja megpihenhetett. 

Mi Gáborral nekivágtunk a Szlovák oldalnak láda után kutatni. Odafen kb. 15 cm-es volt a hó. A képek jól mutatták merre kell menjünk, csak sajnos a hó sokat takart a kövekből, ami nem csak veszélyesé, de felismerhetetlenné is tette a terepet. Egy kőtengerben kerestük a 80 cm-es lapos követ, persze a hó alól annyi nem látszott ki. Nem néztem az időt, de biztos több mint fél órán át kerestük a ládát, és mikor már feladtuk, megint Peti nézet pont jó felé. 

Szerencsére. Nagyon fájt volna, ha ennyi keresés után, egy ilyen helyen lévőt hagyunk ott, amikor egyáltalán nem biztos, hogy ide mégegyszer eljutok. Mire visszaértünk az emlékműhöz, a többiek már jócskán felpaprikázódtak. Megértem őket, csak nekem nem úgy telt az idő keresés közben, nem is egy helyben álltam, így nem fáztam, és a cipőm kivételével meg is száradtam, valamint hajtott a kincskeresők nem is tudom mije  (a .com-os ládát így is ott kellet hagyni keresetlen). Akkor ugyan nem éreztem, de igen önző mód nem gondoltam senki másra. 

A hegyről lefelé sem volt leányálom az út. A műtét miatt gondoltam azt jobb ha hosszabb úton, de enyhébb emelkedéssel megyünk felfelé, és lefelé jövünk a talán rövidebb, de meredekebben. Így nem kellett felfelé  görnyednem, és lefelé a botok szintén segítenek. Most, hogy már a második felénél jártunk, és azt hittük a könnyebb rész jön, beláttuk tudatlanul is jó választás volt, mert felfelé ezen a csúszós kaptatón nem biztos, hogy felértünk volna 6 óra alatt sem. Volt akinek a térde ment ki, volt akinek a bokája, sokan már nagyon gépiesen lépdeltek, néhol gatyaféket is igénybe véve, de szerencsésen túljutottunk a nehezén. 

Lentebb már szárazabb volt a föld, és kevésbé meredek jobban is haladtunk, de még hosszú út állt előttünk. 

A Fűzéri várhoz 6 köröl értünk ki, a vár 3-kor zárt, gondoltuk helyette majd lennt a faluban egy fogadóban megvacsorázunk, nem készültünk 8 órás útra, alig volt nálunk ennivaló, már kopogott a szemünk. 

Ezzel is szerencsénk volt, a vendéglő 6-kor zárt. Igen furcsállottuk, hát még azt, hogy a következő busz is csak majd reggel indul, de nem volt más választás mentünk haza gyalog, éhesen még 3 km-t. Mikor elindultunk már erősen sötétedett így a műutat választottuk, az legalább kivilágított –a végén- A fiúk visszamentek a kocsikért, mi meg nekikészültünk a vacsorának, jól jött a tegnap előre megfőzött birka pörkölt. Én még lesétáltam a kocsmáig, gondolva ne vesszen el a tegnapi túra sem, kértem a jelentésre pár pecsétet. Én nem szoktam kocsmába járni, de ott sem lehetett megszokott a dolog, az utcán kicsit ámulva mindenki köszönt és mikor meglátták hová megyek, jöttek utánam. 

Pusztafalu

Végre márc. 15.-e, 4 nap szabadon.
Tegnap anyuékig megtettük az út harmadát, hosszas előkészületek, pakolás és pót kulcs keresés után. Persze virágot és pót pót pót aksit elfelejtettem venni, meg még majd kiderül mit és a botom sem érkezett meg. Anyuéknál terveztem, hogy kinyomtatok meg pár oldalt a túrákhoz, valamint a bogárhoz, amit aztán meg fóliázni is szeretnek, meg kifúratom Tom-ot, hogy végre egyiküket útnak indíthassam, aztán egy manikűrt is, és teregetést (ami majdnem kimaradt). A 2 órás indulási késés (Stef elaludt) pont jól jött nekem is, hogy kész legyek, csak a lakk maradt el -mint szokott-, de majd este, csak induljunk már! Bátrak 9-en maradtunk, a többiek le vannak ..., köztük a gyermekem is. Útközben az erdélyi látványt vártam, magasságot, fényt, zöldeket. De, még nincs tavasz, a természet csak közelről éled, kocsiból még tél van (hó és befagyott patakok), ugyan a tavaszi munkálatok már megkezdődtek, de a táj leginkább szürke, kivétel a fagyöngyök.

Volt viszont, ami mégis érdekes volt. Apró, de széles törzsű fák holdakon át, KP szerint mi lehetne más, mint szőlő, de ezek szerintem tőkének túl vastagak, mintha Hobbit-falván lennénk, én leginkább gömb akácnak mondanám őket, de tuti nem azok. A szállásunk elfoglalása után kiderült fűzfákat láttam, a tulajnak is volt egy a kertben, így már azt is tudom a kosár fonáshoz termesztik a veszőt, nemcsak a vadon növőt vágják le. A szállásunk egyébként frankó, régi paraszt ház felújítva, nem túl nagy, de sok jó ember ... alapon pont elférünk. 2 szoba (fiú és lány szakasz), fürdő, aránylag tágas, jól felszerelt konyha, kandallók, 2 tévé (nem mintha terveznem nézni), terasz, macskák, vendég váró süti, bor, mi kell még? Frankó, de mi kirándulni jöttünk, teli pakoltuk a hűtőt hát együnk gyorsan valamit aztán irány az Irza tó. Határon túl, kb 5 km, de gyalog, akkor ne menjünk szárazon se, különben is, itt visszafelé még biztos mínusz lesz, a sötét mellett, bátorodjunk, zsupsz be egy kis pálinka. Amitől sikerült annyira belelkesedjünk, hogy a GPS-ek élesítése már menet közben történt, Gáborral nagy örömünkre rögtön észre is vettük, hogy útközben is lesz 2 láda, nagy örömünkre, mert így ma már meglehet 3. Az út szerintem jó volt, különben is, aki egy kis sár miatt siránkozik, az maradjon otthon. Mi mentünk, dombon föl, völgyön át, aztán neki a hegynek (elnézve a többit inkább csak hegyecskének), csoport kép a határkőnél, de hol van már az első láda?

A legkisebb, Reni, izgult a legjobban, az okosabb gép is nála volt, de a láda rejtekére mégis már messziről Peti mutatott rá. A csoporttal már kerestem ládát, de ez az első, amit meg is találtunk, mindenki akart belőle valamit, csak mégsem, végül Gábor nyerte meg a bogarat. Visszarejtés és gyerünk tovább, mert mindjárt sötétedik. A második rejteknél hosszasan keresgéltünk, pedig érthetően leírták, a nagy kő alatt, csak mi még másodszorra sem akartuk elhinni, kivéve Petit.

Ezt is ő találta meg, mikor mi már indultunk volna tovább. Nekünk tetsző ajándékot ebben sem találtunk, de elég nagy volt, hogy Gabi ebbe tegye a Svájcból hozott TB-t. A csapat ekkor már kezdett idegeskedni, többen inkább visszafordultak volna, merthogy nem érünk a tóhoz se világosban nemhogy vissza, de mi ketten erősködtünk, van lámpánk és a következő domb mögött ott a tó. Szerencsére tényleg, csak hosszan kellet kerülni.

A partra érve a többiek engedélyeztek maguknak 10 perc pihenőt, ám mi mentünk inkább a 3. pontra. Felelőtlenül, mert lámpát nem vittünk, a többiek pedig vissza indultak volna nélkülünk (legalábbis ezzel fenyegetőztek). A láda meglett, de szomorúan láttuk, beázott, a füzet haszna vehetetlen, remélem jelszó nélkül is elfogadják majd a találatot. 15 perc alatt értünk vissza a többiek maradékához, majd fél útig hallgattuk a lebaszásokat, amíg utól nem értük az előőrsöt. Bevallom nekem mégis az járt a fejemben, hogy a tónál külön van a .hu-s és a .com-os láda, mi meg egyet ott hagytunk keresetlen, mikor dehogy van még sötét, épp csak szürkül. A falu felett kellet csak lámpát gyújtani, alig 200 m-re. Mondjuk szerintem még akkor sem, de legyen, csak nyugodjanak már meg. Rögtön ki is derült, hogy a fejlámpám szart se ér. 300 lumen nincs még gyertya láng se (vagy átb...ak), de megcsodálhattuk a Jupiter és Vénusz együttállást.

Pálinka, whiski (már nem is ízlik), unikum mellet jöhetett a netes bejelentés. Na, most, vagy én ittam sokat, vagy nem tudom, de 2 órán át tartott. Majdnem előbb megjártuk, a birka pörkölt is félig megfőtt alatta.

(képek még hiányoznak)

12 - Ennyi szál gyertya volt tegnap a szülinapi tortán.

A korábban érkezők az asztalt körülülve falatoztak, beszélgettek, mire az utolsó befutóval én is odaértem már ki is tervelték a legnagyobb ötletüket, a buli tartson legalább 9-ig. Na persze, ma meg suli, miközben volt akinek még a házija sem volt készen. Mielőtt nagyon lehangolódtak volna, megegyeztünk 6 órában (tudván, legalább 1 óra kell mire még mindenki haza is indul) és kezdődhetett a banzáj.
Mivel mindenki túl volt a szendvicsen, sörkiflin jöhetett a köszöntés, és az ízre finom, kinézetre meggyötört túrórudi-torta fagyival.

A megfelelő helyek összecsokizása, fagyizása, lekólázása után közkívánatra a kedvelt vetélkedőnek is eljött az ideje.
Először szívószálas asztali fociztak,

majd a ventiláció helyreállítására hokira váltottunk,

 melyet a célba fújás, és egy kis malackodás követett.

 A Mit rejt a zsák? után már csak az újságtánc volt a tarsolyunkban.

Persze mindenki győztes volt, és választhatott ajándékot az összegyűjtött pontoknak megfelelő sorrendben.

Jól kitöltöttük az időt, és a gyerekek -főképp Adri- élvezték a bulit.
Még egyszer boldog szülinapot kicsim.

Kresz vetélkedőt nyertem. Bibibiiiiii

Délután a Gördögök közgyűlésén vettem részt.
Ilyesmin sem voltam eddig, habár nagyon hasonlít egy SzMK értekezlethez, vagy MLM meatinghez (lehet nem így kell írni). Mi volt, mi lesz, kérünk, gyertek, 1 %, tagdíj, kitüntetések, szavazás, stb, stb, stb.
Pár taggal már a mikulás keresésen találkoztam, de igazából Anikón és Imrén kívül csak Gyurit, meg felségét Katát ismerem, no nem kell félteni, nem vagyok az az egyhelyben gubbasztós típus, aki barátnő nélkül a WC-re sem megy ki. Szóval, a buli nem volt merev, elsőre élveztem is. Majd mikor a jegyzőkönyvet gépelem kiderül mi marad az élvezetből, annyi mindent elmondtak. A végén pedig KRESZ vetélkedő volt. Tudtam. Gondoltam is, hogy átnézem a jelenlegi szabályokat, de mikor megláttam milyen hosszú, hát bele se fogtam, lesz ahogy lesz, nem pedálozunk. 20 éve vezetek, igaz azóta sok szabály változott, de csak összehozom hogy ne az utolsó legyek. Ha meg mégsem, bízok benne nem sorolják fel a hátul kullogókat. Eredényhírdetéskor meg is döbbentem, amikor elsőnek engem szólítottak. Jeeee.
Ennek a semmitmondó eredménynek örültem a legjobban, pedig megkaptam az egyesület egyik GPS készülékét, a kéktúra füzetem, az igazolványom, sőt még nőnapi virágot is.

Itthol Adrival elkészítettük a fagyikat, citrom, vanília, és csokoládé ízben.  Ügyesen segített, hozott, reszelt, kavart, hűtött. Tényleg együtt készítettük, dicsekedhet vele a barátnőknek. (Sajna a fényképezést elfelejtettem, de legközelebb megmutatjuk hogyan készül a házi-fagyi.)

Szülinapi kívánság: Sörkifli

Ehhez a bejegyzéshez még az este hozzáfogtam, de a címnél tovább nem jutottam, olyan fáradt voltam. Pedig nem sok minden volt a napban, de úgy elfáradtam, hogy még izomlázam is lett. Elszoktam az álldogálástól is, nem hogy a munkától, még ha az csak egy kis sütögetés, és vásárlás is.
De, kezdjem a nap elején. Szülinapi bulira készülünk, és a tini vendégcsapatnak Adri sörkiflit és túrórudi-tortát rendelt. Mivel nem akartam egy napba sűríteni a teendőket, ma délelőttre a sörkiflit terveztem, majd estére a tortát. A számítássom áthúzta, hogy Adri közben rátalált egy fagyi receptre, amit a tortához meg szándékozott csinálni. Amikor pedig egy gyerek meg akar csinálni valamit, abból legtöbb esetben az sül ki, hogy a szülő csinálja, hát így maradt holnapra a torta, a sörkifli meg már szépen fogy.
Így készült:
Szokás szerint, minden ki az asztalra...

... majd a megfelelő edénybe.
A tejet melegen megcukroztam, bele az élesztő, mire felfutott már a kelesztőtálban volt a liszt, só, olaj; egy másikban tálban kikeverve a pizzakrém, tejföl, vaj, tojás, só; újabban edénykében a kenésre szánt tojás. A tésztával én nem bíbelődöm sokat, szeretettel, de haladósan összekeverem. Ebben az arányban készítve egy lágy, puha, de nem ragadós massza lesz az eredmény, amit kicsit meglisztezve, konyharuhával letakarva a konvektorra tettem.
Hogy meddig? Pont addig, míg kb. a háromszorosára dagadt. Nem néztem az órát, de közben lereszeltem a sajtot, és kirakóztam kicsit.
A megkelt tésztát lisztezett gyúrótáblára borítva kicsit még megszeretgettem, majd négyfelé vágtam, kerekre nyújtottam (amilyen vékonyra lehet, a kép  becsapós, ez egy kisebb méretű gyúrótábla), megkentem a pizzakrémes majzint negyedével, 16 cikkre vágtam, és felsodortam.

A kifliket zsírpapírral bélelt tepsibe helyeztem, és megismételtem a folyamatot még 3x. Nekem 2 rész fér a tepsimbe, így 2x-re sül ki a 64 ízletes kiflicske. De, előtte a tetejüket tojással még érdemes megkenni, és reszelt sajttal megszórni.

Hoppá, a sütő. Én akkor gyújtottam be, amikor megkelt a tészta, amikor pedig a tepsi betettem a sütőbe vettem le felesre a lángot. Percet ugyancsak nem tudok mondani, de mire a második tepsibe való finomság feltekergetésével (egy tálcára pakoltam őket), és az elpakolással végeztem kisült az első adag.

 Én nem szoktam várni a hűlésre, gyorsan-frissen  szétválasztom őket, és irány a tál, na meg a legéhesebb segédkukta szája.

Hozzávalók:
Tészta: 1kg. finom liszt, 1teáskanál só, 2 dl. olaj, 1/2 l. tej, 1 teáskanál cukor, 1,5 cs. élesztő.

Krém: 1tubus pizzakrém, 1 db. tojás, 2 evőkanál tejföl, 5 dkg. ráma, 1 evőkanál só.

+ 1 db. tojás a tetejét megkenni, és kb. 20 dkg. reszelt sajt a legtetejére.

Tegnap megint Robinál jártam.
Továbbra sem tudom megmondani ki Ő. Igen, persze tudom a nevét, meg a telefonszámát és egyebeket, de ilyenkor az ember a másik foglalkozását szokta kiemelni. Hát ezt én nem tudom. De, mindegy is. Azt gondolom, egy aranyos srác, aki belülről él, Én pedig próbálom ezt megtanulni tőle.
Amikor két hete nála jártam a műtét miatt mentem, hogy a légzésem addigra rendben legyen. Akkor a saját ritmusomban lélegzést tanultam. Egyszerűen csak beszélgettünk, lélegeztünk, együtt, aztán mindketten önállóan, próbálva minden léghólyagot használni. Azt mondta a műtétig minden nap többször, csak pár percre figyeljek oda erre. Hatott. Én magam is nyugodt voltam, és a légzésemmel sem volt gubanc.
Műtét után nem gondoltam, hogy ebből ennyi elég volt. Sok dolgot mondott, olyasmikről amikről nagy vonalakban tudtam, tudok, csak időközben a külső elvárásoknak való megfelelés lett fontosabb és nem törődtem ilyesmikkel. A betegeinknek is azt mondom, az agyunk mindenre képes, és amit igazán akarunk azt elérjük. De, én még akarni is félek, ezért úgy érzem kell a segítség, és így kötöttem ki Robinál. 
Tegnap, főképp az én kérdéseim okán kutattuk a miérteket. Nem volt jó hallani, amiket mondott, de sajnos esetemben is igazak, én sem vagyok kivétel. Ideje másképp gondolkodni, másképp gondolni magamra, odafigyelni rám is. A gyakorlatok folytatásául, vagy inkább kezdetnek meditálni tanultam, érezni a határaim, figyelni a reakcióim.
Érdekes volt, és ahogy neki is mondtam lassú. Olyan, mintha csak laponként olvashatnék el egy könyvet, pedig képes lenék egyszerre is, de nincs nálam az egész könyv.

Basszus. Most, hogy leírom jövök rá, nem is lehet másként egy könyv végére érni! A betűkből szavak, mondatok, fejezetek lesznek, és aztán kész a könyv. De, amíg nem ismerem a betűket, nem értem a szavak jelentését, mi hasznát veszem a könyvnek! Miért kellene átlapoznom értelem nélkül?
Pedig így élek. Adott a testem, használom is, csak ... Szinte folyamatosan túlpörgök. Nem azért, hogy ne maradjak le valamiről, egyszerűen csak teljesíteni akarok, versenyzem az idővel. Amikor nem sikerül megcsinálnom amit elterveztem, azt érzem a testem lemaradt mögöttem. De, nélküle nem tudok cselekedni, az agyam ennek ellenére pörög tovább, és még akkor is további teendőket szúrok be a szoros programba, amikor már lehetetlen kivitelezni őket. Szerencse, vagy sem, nem kudarcként fogom fel, amikor lejár az idő, és nem vagyok készen. Fontossági sorrendben haladok, és ami tényleg kész kell legyen az megvan, a többi csak jó lenne, ha beleférne, és meg is teszek mindent, hogy beleférjen, de nem halok bele, ha mégsem, csak legközelebb igyekszem sikeresebb lenni a feladat végrehajtásában. Szóval, ösztönöz, hogy tovább hajszoljam magam.
Értelmetlenül.
Mint, amikor a könyv bekerül az asztal lába alá, hogy az ne billegjen, hiszen erre is lehet használni


Amíg kicsit lehiggadok még évezem is, csak aztán jövök rá, hogy kimaradtak fontos részek.  Apróságok, hogy meg kellett volna dicsérni valakit, vagy megölelni, vagy csak pár percen át nézni is ami a kezemben van, gyönyörködni benne, örülni neki, vagy kicsit lassabban együtt csinálni valakivel, tanítani, rávezetni közben őt is az összefüggésekre. Tulajdonképpen olyasmiket hagyok ki siettemben, amik sokkal fontosabbak, mint az hogy készen legyen a feladat.
Hoppá. Versenyzem az idővel, ami nem is az enyém, de másét is elveszem.


Csak én vagyok ilyen hülye?

Fekete-erdő tora, ahogy én készítettem

Annyiszor írtam már, hogy ezt főztem, meg azt, vagyis bocsánat, annyiszor írtam már, hogy megint odaégettem valamit, hát most mutatok olyat is, ami sikerült. Még egy helyesbítésre van szükség, mert ugyebár a tortát sütni szokás, és ettől én sem tértem el. Ránézésre sikerült, remélem ízre is, mert csak külön külön kóstolhattam a részeket, de a végeredményt holnap Adri beviszi az iskolába és minden kiderül. Minden esetre, sütit ritkán rontok el, nem mondom, hogy még nem sikeredett valami nyersre, vagy kicsit szenesebbre a kelleténél, esetleg savanyúbbra  a meggyes helyett ribizlis rétes, de a sütést szeretem, és nyilván ezért sikeresebb is vagyok benne, mint a főzésben.
A torta Adri ötlete volt. Tegnap amikor Limaránál olvastam a legfrissebb bejegyzést itt feküdt mellettem és kitalálta, süssek neki olyat a sulis szülinapjára. Hát legyen, egye fene sütök, ahogy én tudok. Talán ovis korában sütöttem neki utoljára tortát, azóta lehet másnak sem (de, nyáron az enyémre sütöttem egy piskótatekercseset, és gyümölcstortát szoktam készíteni). Szóval, nem mindennapos dolog azért az ilyesmi nálam.
Én igyekszek mindent kirakni az asztalra mielőtt nekifogok a kevergetésnek. Ismerem már magam, és tudom, így megelőzhetem, hogy közben kelljen boltba szaladgálni 1-2 hozzávalóért, amíg odaég a tészta, vagy túldermed a zselé.

Tehát mindent kipakoltam, felolvasztottam; 3 részre osztottam a csokit, felfőztem a meggyet a zselatinnal, levágtam a 3 zsírpapírt és begyújtottam a sütőt.

 

Szétválasztottam a tojásokat, amikor kemény a fehérje, jöhet a sárgája is, cukorral, vaníliával és az olvasztott csokival. Aztán már fakanállal a kettő mehet egybe, hozzá a sütőpor, kétszerre a liszt, és egy kicsi olaj, majd irány a forma és a sütő.
Az elektromos, légkeveréses sütők világát éljük, nyilván ezekhez célszerű tudni a beállításokat, de én ilyesmivel nem szolgálok. Én, csak mint még a mamám begyújtom a sütőt, összekeverem a sütnivalót, majd beteszem és leveszem felesre a lángot.
Az idő is jó kérdés. Csak akkor tudom tartani magam hozzá, ha felhúzom a telefonom és jelez az óra, hogy na akkor most itt van valaminek az ideje. De, általában ilyenkor még koránt sincs itt a várva várt sütési idő vége. Visszateszem a tepsit, megint óra állítás, jelzés, és még mindig nincs kész, persze harmadszorra már nem állítok órát, és szépen odaégetem a sütőben lévő akármit. Esetemben az a legjobb, ha míg nincs kész a kaja kinn vagyok a konyhában, mert akkor rá-ránézek, de ha kiteszem a lábam máris más világban élek és csak mikor csípi szemem a füst jut eszembe mit is kellett volna csináljak. Szóval, mivel 3 külön lapot sütök (én is úgy szeretem, mint Limara), hamar átsül a tészta. Annyi idő pont elég volt neki, míg a következő laphoz elmostam az edényeket és kitaláltam mi legyen az ebéd (chilisbab). Amíg a kész lap kicsit hűlt nekikezdtem a következő adag tésztának, majd a készet konyharuhára borítottam, és mehetett is a második adag tészta sülni. Aztán ismétlés még egyszer.

Pont mikor a 3. lap is kisült csengettek. Kevés lakót ismerek a házból, de akit igen, azt nem lehet lelőni fél órán belül, így volt ideje a lapoknak hűlni kenegetés előtt.

A "krém" tejszínhab. A felvert habot megfeleztem, a felébe újabb adag olvasztott csokit kevertem, hogy a szelet csíkos legyen körkörösen rétegeztem őket felváltva a meggyzselével az alsó 2 lapra. A tetejére csak fehéret tettem. Én 6 dl tejszínt használtam fel, de jobb lett volna 8-al készítenem, akkor az oldala és a teteje is krémesebb lett volna. Így a díszítő megy kör alá sem jutott már hab halom.
Még egy kis "egérkaki" és büszkélkedhettem is benne.

Remélem, a gyerekeknek ízleni fog.

Hozzávalók, 25 cm-es formába, 3x:
3 db tojás, 3 csapott evőkanál kristálycukor, 1 cs. vaníliás cukor, 10 dkg. olvasztott csokoládé harmada (én 70 akárhány %-osat használtam), 1/2 cs. sütőpor, 3 púpozott evőkanál liszt (süteménylisztet szoktam, de most csak finom volt itthol), kb. 1/2 evőkanál olaj.

Krém:
6 dl. tejszín (általában nem kell cukrozni, de most az enyémet kellett), 3 cs. habfixáló.
A fele habhoz 10 dkg. olvasztott csoki.
Kb. 1/2 l. meggylében felfőzött meggy, ízlés szerint cukrozva, 3 cs. zselatin.

Díszítéshez: 
Csokidara, de lehet táblás-csoki-reszelék, vagy kakaópor is helyette.

Iskolapadban

Nyílt nap volt. Ha már itthol vagyok, nem hagyhattam ki. A sok ülés nem esett jól, de érdemes volt. Megtudtam, hogy a macska azért lát jól a sötétben mert világít a szeme, a madarak azért nem emlősök, mert a kicsiknek fel kell törniük a tojást mielőtt megszületnek, de attól, hogy a macska csontvázát nem tudta előkeresni a tanárnő pont jó lesz egy madáré is, hiszen neki is van gerince, és ugyan négylábú kedvenceink az óra címe ez is jó lesz. Ja, és 4 metszőfogunk van, nekünk és a kutyáknak, macskáknak is.  Hógolyóét még nem számoltam meg, de nekem tutira 8 van. Vagy átírták az anatómia könyveket? A tanárnő tanítási szokásairól már ne is beszéljek, de a látottak után nem csoda, hogy nincs odáig érte a gyermekem. Azt hiszem a természettan óráról épp elég lesz enni, mert már ettől is a plafonon vagyok. Az ének, angol, matek és tesi órák jók voltak, lehet csak nekünk szóltak, és a normál napokon kicsit másképp zajlik az iskola mindennapja, de legalább megtudhattuk tudják jól csinálni, még ha néha ők sincsenek toppon. Viszont, minden tanár túllépte az óra végét legalább 3 perccel. Nem nagy idő, de amikor 10 perc alatt kell 2x vándorolni és még tízóraizni is, akkor már rengeteg. Nem beszélve róla, hogy szó sincs nagyszünetben udvarra kimenetelről, pedig már az idő is jó.
Sokat változott az iskola, nem csak az én korom óta, de tavaly óta is.