Családi hétvége 2.

Vasárnap reggel búcsúval kezdtünk. Á, dehogy azzal, lecsóval, csak eztán jött a móka. Dodzsem, körhinta, halászat, bóvlik, a gyerekek úgy mint mi anno nagyon élvezték. Nekem a dodzsemben szerzett lila foltok még megmaradnak pár napig, de így jár aki a fiatalabb generációnak engedi át a kormányt.

Aztán jött a Mátra. Erdély után más szemmel néztem a közeledő hegyeket. Természetes volt,  hogy ott vannak, kisebbek, ritkábban, mint odakinn, de már itthon is észrevettem a színeket, sajnos a rongálást, szemetelést is, mind az erdőben mind a patakokban. Valahogy már ez is a magyarság része lett. A búzát már sokfelé aratják, de a dinnyének még jócskán kell idő, hogy hazai szabadföldit ehessünk, viszont a faepernek most van itt az ideje. Nem is hagytuk ki a Tófalusi eprest. Nagypapám fája már rég kiszáradt, oltást se tudtunk róla vágni, de emlékül a nagy szocializmus selyemhernyó tenyésztő korszakának maradt ott még eperfa, amiről csemegézhettünk. Fehérben ez külön frankó volt.
Opsza, a nap fele kimaradt. A környezetszennyezés és a földművelés ingoványában átugortam a lényeget, amit ez a nap tartogatott nekünk. Apai és anyai ágon is nagy rokonsággal büszkélkedhetnék, de nem csak Ritával távolodtunk el egymástól. Mondhatni ez már hagyományos családi kötelékbontás volt. Mindkét oldalról sok olyan rokonom van, akiről nem tudok. Tudom, hogy a szüleiknek van gyereke, talán még a keresztnevüket is hallottam, de már a szüleim unokatestvérei közül is, a nagyszülőkéből pedig pláne sok levél üresen maradna a családfán. Minden esetre ma a Csortosok Faggyú ágának tagjai összejöttek. Mióta megszülettem volt pár esküvő és temetés, amikor örömmel, vagy kényszerből találkoztunk, de mégsem mindenkivel. Ma, mikor már a nagyszülők közül is csak egy él, szerencsére mindannyian úgy gondoltuk ideje menteni  a menthetőt és felvenni egymással  a kapcsolatot. A finom ebéd, és jó pár pohár ez + az után hallgatva Nándi bátyja történeteit, megerősítve az özvegyek emlékeivel és a fényképeket nézegetve  hasonlóságokat kerestünk eleink és gyermekeink között. Én remélem ez nem egyedi eset volt, és bízom benne, ha nem is minden hónapban, de legalább félévente összejövünk. Annyi minden van, amiről nem is tudunk, amire a dédszülők meséiből alig emlékszünk, de összerakva az emlék töredékeket kikerekedik egy élet tanulságos története, megelevenedik a történelem. Kezdetnek nagyon príma volt, de van még mit felfedni, és tán csak maradt abból az eperfán érlelt mosolygós batulból, nehogy bennünk ragadjon  a szó legközelebb.

 

Családi hétvége 1.

Tart a nyári szünet, ideje volt gyerkőcöt rábízni nagymamára. Ezért és még 2-3, vagy több okból is haza látogattunk. Már pénteken adtunk a diétának.  Gulyás leves, kakastöke pörkölt, nokedli, kovászos uborka, francia krémes. Mekkora lennék, ha otthon laknék?
Szombaton unokatestvérem esküvőjére voltunk hivatalosak. Szinte az egész gyerekkorunkat együtt töltöttük, én Ritát tartottam a legjobb barátnőmnek, aztán az élet távolabb sodort bennünket egymástól, de bevallom mi sem tettünk sokat érte, hogy ez ne így legyen. Mostanában havonta beszélünk telefonon, évente-2 évente találkozunk, amikor sikerül összehangolódni jót dumálunk, de már külön világban élünk. Ennek ellenére nem csak Ő, de Mi is nagyon vártuk már ezt a napot. Sőt, meglepetésemre még a testvérem is eljött.
Nagyon szép helyen, Inárcson keltek egybe. A kis kápolna olyan volt mint Rita, jobbat nem is találhattak volna, tiszta, natúr, egyszerű, már modernnek is mondható, pont megtöltöttük. A pap ugyan alig nézet az ifjú párra, de még rák sem nagyon, szerintem a freskót, és a karzatot figyelte egész idő alatt, ennek ellenére a mise szép volt, pláne az ifjú pár. A templomtól kb. 100 métert sétáltunk a polgármesteri hivatalhoz, amiről szintén csak szépeket tudok mondani. A szertartás után még egy kis beszélgetés, majd az ifjú párnak hosszú, boldog, közös életet kívánva haza indultunk.

Hogy ki nem maradjon, töltött csirkecomb, rizs, görög dinnye, főtt kukorica várt otthon.
Vagy sokat ettem, vagy a pezsgő ártott meg, de én az esti közös családi  távirányító keresésből kimaradtam. Pedig, nagy buli lehetett, még reggel is emlegették (és folyatták).

Én még mindig Erdély gyönyöreiben élek.

Izzadok, éhezem, szívatnak, de azok a fák!
Az utat még mindig nem pihentem ki, de újra belevágnék.  Nyilván csak a szorosig mennék, és ott lenék, amíg lehet. Nem tudom mi tetszett benne annyira, de annyira ...

Visszatekintve

Míg az előző bejegyzéseket írtam annyiféle megközelítésben terveztem a visszatekintést, de most egyik sem az igazi. Ömleszteni fogok.
A híresztelések ellenére mindenhol volt angol WC, ami sok esetben tisztább volt mint itthon!
A barlangi sztori kivételével mindenhol boldogultunk magyarul.
A közúti táblák egyértelműek, nincsenek kikövetkeztethetetlen jelek. Az utak minősége sem rosszabb, mint idehaza. A távolságot azonban csak a kő kilométerkövek mutatják jól, a táblákat ilyesmire nem érdemes figyelembe venni. Haladni is lehet, de rájöttem miért van az a sok román kamionos baleset.
A gumicsizma többet ér, mint a fürdőruha.
Sokkal kevesebből kijöttük, mint gondoltuk.
A városokban igénytelenség és kosz volt jellemző. A falvakban minden faji megkülönböztetés nélkül elkülönül két csoport: Az egyik aki putriban lakott. Lehetett fényes teteje, csicsás fala, de igénytelenség, és kosz uralta a sokszor befejezetlen épületeket (had ne jellemezzem tovább, látott már mindenki olyat). A másik, aki bár sokszor szűkös körülmények között, de tiszta környezetben élt. Lehet omladozott a fal, de tiszta ruhában jártak, gondozott veteményes volt a ház körül, virágok a kertben; ablakban, szénaboglyák az udvaron.
Az embereket nem zavarta az eső, minden útvonalon láttunk gyalog közlekedőket, akik aztán hirtelen stoppossá változtak. Láttunk nénikét bottal integetni, majd beszállni teherautóba, de fiatal csinibabákat is (5 prostit is észrevettünk, de egyértelműen elkülönült ki a stopos és ki a szolgáltató).
Nagyon szívesen beszélgetnek az emberek. Örülnek  a magyar szónak. Hallottam már a hazaszeretetükről, de megtapasztalni egészen más. Tisztában vagyok vele, hogy én sok mindent kihagyhattam, amit az iskolában próbáltak belém tölteni, de arra, hogy Trianon 100 évre szólt volna egyáltalán nem emlékszem, és még utána sem néztem. Minden esetre, nagyon sokan utalnak erre, és várják a 100 év végét. Figyelemmel kísérik  a napi politikát, és nekik sincs róla jó véleményük.
Feltűnt még a rengeteg kereszt, kereszteződésekben, virágoskertben, bárhol. A városokban egyértelmű, hogy több templom is lehet, de a falvakban is sok helyütt volt 2, 3. Nem mondom, hogy mind fényes, de mindben miséztek.
Odafelé is sok hídon hajtottunk keresztül, de mint megtudtuk, idén extra sok eső esett, ezért hazafelé már könnyebb volt őket számolni, mert jobb esetben csak félpályán mind beomlott. A gólyák viszont biztos nem a kivételesen nagy esőzés miatt voltak olyan sokan. Réteken csoportosan falatoztak, a villanypóznákon, kéményeken pedig sűrűn fészkeltek.
Tiszta, simogató a levegő. Olyan sima, egyenletes, állandó.
A táj nagyon szép. A hegyekben mindenhol óriási fák, az itthonitól kisebb irtásokat rögtön visszatelepítik, nincsenek csupasz hegyoldalak. Ahol nem szikla van, ott fa nő, vagy lentebb fű. Azt a rengeteg zöldet nem tarkítja a szétszórt szemét. Amerre a szem ellát zöld-zöld-barna-zöld-sárga-zöld, ezer árnyalatban,tisztán, gyönyörűen, élettel telin. Ha megállt volna az idő sem bántam volna.
Gyönyörű 4 nap volt.
Visszatérünk.

Erdély IV.

Utolsó reggel köszöntött ránk e gyönyörű helyen.
Még előttünk volt a hazavezető út majd 500 km-e, és mi nagyon lassan haladtunk a készülődéssel. Híreket kaptunk, hogy az autópályát elmosta a víz, csak kerülővel tudunk menni, pluszban nekünk a kocsi is akaratoskodott kicsit, ami miatt külön főtt a fejünk.
De, ne szaladjunk annyira előre. Utolsó éjszaka Tusnádfürdőn szálltunk meg. Sajnos a kialakult helyzet miatt sokat nem láttunk az itteni nevezetességekből, de az Anna tavat nem akartuk kihagyni. Odafelé megálltunk két forrásnál gyógyvizet venni, majd jó pár kanyar után belevesztünk a ködbe.

Mondhatnám, hogy festői környezetben töltöttük el az utolsó órát, de akkor lealacsonyítanám az eddig meglátogatott helyeket. Szóval, nem tudom lehet e überelni az eddig látottakat, ám itt is csodás volt. Szintén eset az eső, már hiányzott volna, ha nem ázunk el ma is. A tó vize langyos volt, jó lett volna benne fürdeni is, de visszafogtam magam és csak a kézzel pancsoltam a tiszta vízben. Elsétáltunk még a kápolnához, készítettünk pár képet és elindultunk haza felé.

Na, most gondoljon ki-mit akar, nekem akkor is megtetszettek ezek a fák. Nem is én lennék, ha nem lenne valami kétértelmű benne. ;)

Visszafelé mint a durcás kisgyerek, akinek elvették a játékát már nem volt kedvem új élmennyekkel gazdagodni, inkább csak az eget néztem.

Sötétedés után azt sem. Szóláncot játszottunk, majd versenyalvás következett. Igyekeztem volna én ébren maradni, de már nem ment. A Király hágó előtt még megvacsoráztunk, megünnepeltük, hogy négy hengeres, injektoros motorok Istene meghallgatta imánkat és autónk megjavult. A határon innen hazatelefonáltunk, aztán képszakadás. Délután 2-kor indultunk, 30-60 km-enként megálltunk, majd hajnal 5 előtt nem sokkal szerencsésen hazaértünk. Míg lefőtt a kávé Adrit 2 órára lefektettem, és könnyes búcsút vettünk egymástól.

Erdély III.

A mai napi penzum Parajd - Sóbarlang, Gyilkos tó, Békás szoros.
Azt hiszem ezt vártam a legjobban.
Az első program, amiről nem késtünk. A bányába busz vitt le. Odalenn nem úgy érzékeli az ember a sebességet, mint közúton, de a sofőr nem cicózott. A szűk tárnában mint  a golyó száguldottunk lefelé, aztán valahol leszállítottak. Érdekes, odafenn még tudtak magyarul, de lenn ugyanaz a sofőr nem tudta volna mondani, hogy akik tovább utaznak dolgozók, tessékelt lefelé, aztán elment és mi ott álltunk a vak sötétben még akkor is amikor a hátsó helyzetjelzőt sem láttuk tovább. Csak azt tudtam a busz felét leszállították, de maradtak fenn is és mentek tovább. Hová? Velünk itt mi lesz? A buszból megítélve 2 autónyi volt a leszállóhely, és az út mellett végig fal. A táskában volt elemlámpa, de fénye nem érte a falat, vagy csak az is fekete volt. Szorítottam lányom kezét, de majdnem besz...tam. Bár késtünk volna, és ne velünk nyitottak volna. Aztán egyszer csak valaki kegyeskedett feloltani a lámpát. Nem gondoltam róla szépeket.
Az odalenn látottak nem nagyon hatottak meg. Én szeretem a napot, méretem ellenére nem vagyok törpe, és bár épp a Gyűrűk urát olvasom törp sem lettem. Simára mart csupasz falak, majdnem félhomály, érthető módon kosz, de a levegő tiszta volt. Inkább másztam volna meg két hegyet. Az útikönyvek képein szép só képződmények voltak, valami ilyesmit vártam én is, de abban sem vagyok biztos, hogy a balneoterápia nem-e csak humbug.

Mire a felszínre értünk megint esett, így a külszíni rész kimaradt.
Csodálatos hegyeken keresztül vezetett  tovább utunk felváltva esőben és vakító napsütésben (szivárványt egyszer sem láttunk). Számolatlanul vettük a kanyarokat, emelkedőket, lejtőket, néztem hol egyik - hol másik oldalról szakadékba. A zöld szín ezer árnyalatát fedeztem fel a messzeséget figyelve, és valahogy itthon nem tűnnek olyan magasnak a fák. Kedvem lett volna mind megérinteni. A Gyilkos tó körüli séta után újból autóval kapaszkodtunk tovább azt hiszem a pokol kapujához, de szerencsére innentől gyalogtúra következett. Ha az első nap eláztam akkor az ittenire már szavak sem lennének. Fölösleges volt az esőkabátot felvenni, és bár ragaszkodtam hozzá nem sokat védet, még a bugyimból is folyt az esővíz. De, azt hiszem olyan ez, mint a szülés, még ez is szép volt benne. Ahol csak lehetett érintettem a falat, vonzotta a kezem és mintha lüktetett volna. Fülig ért a szám, rágondolva még most is borzongok annyira gyönyörű volt.

Erdély II.

2 órás hegyi út Csíksomlyóra, az eső végig szemetelt. Induláskor ez még kicsit aggasztott, de rájöttem hogy az út mellett látott csoportok nem egyszerű turisták, hanem zarándokok, igencsak kicsinyesnek éreztem magam. Pláne mikor ránéztem  a kilométerórára és tudtam még a kocsival megteendő táv felénél ha járunk, ők meg ázottan több napja gyalogolnak és kitudja mikor érnek oda. Én ekkor úgy tudtam 10 órakor lesz a mise, ha itt vagyunk arra oda kell érni. A kocsiból kiszállva nem tudom menyit gyalogoltunk, de bármiért is voltam ott az én áldozatom semmiség volt, még magamhoz mérten is. Igyekeztem a csapatot tartani az időbeosztáshoz, nem is hallottak tőlem mást: lépjünk ki, haladjunk, tempó, mindjárt ott vagyunk, ne maradj le, majd visszafelé megnézzük. Átérve a hegyen elszégyelltem magam, és még most is szégyellem. Igaz engem inkább a kíváncsiság hajtott, mintsem a hit, de úgy érzem megfeledkeztem róla, hogy az is számít hogyan jutunk el a célunkhoz.

A nyeregben megpihentünk, lejelentkeztünk, megvártuk míg a Szabad Lovagok-tól 16 főt köszöntenek, elkészítettük emlékeinket, majd az újabb eső előtt vissza indultunk autóinkhoz.
A délutánt vásárlásra szántuk melyhez már a hegyről lefelé jövet hozzáfogtunk, majd Korondon folytattuk. Volt ott minden, kis Miskától géppuskáig. Az előbbi igen szemtelenül kéregetett, az utóbbi nem akart elsülni. Én hegyet járni mentem, de azért volt nálam némi költeni való, amiből apróságokkal kedveskedtem szeretteimnek.
Jaj. Ki ne hagyjam! Vettem boróka pálinkát. Én a borókára bokorként emlékszem, de azt mondják fenyő. Úgy legyen, a leve finomra sikeredett. A színe opálos zöld, leginkább a kivi zöldjéhez hasonlít, samponnak néztem. :) A többiek fitymálják. Szerintük áfonyát kellett volna venni, de bezzeg nem vettek, csak a szájuk nagy.

Erdély I.

Bevásárlás, sütés, főzés, mosás, vasalás, pakolás, az autó telituszakolása után csütörtök éjjel útnak indultunk. Sötét volt, és hideg, de mi izgalommal teli várakozással szálltunk be az autókba. A határig olyan gyorsan elértük, hogy szinte észre se vettük, a felhők miatt hegyek mögül előbúvó napfelkeltében nem volt részünk,  de igazából nézelődni így is csak innentől tudtunk. Elsőre azt láttam, amit még gyerekként a vonat ablakából; kosz, szegénység, giccs, hasonló minőségű utak mint itthon. Ahogy távolodtunk a határtól sem nagyon változott ez a kép, de sokat tisztult. Ahogy elhagytuk Nagyváradot lett egyre szebb a táj, és éreztem menyire idegenek vagyunk, menyire nem oda valók, menyire elrugaszkodottak. Egyensúlyt láttam a természet adta élet és az emberi lét lehetőségei között, hogy együtt élnek a természettel. Ahol a szikláknak vége szakadt lépcsős domboldalakon fű nőtt, magas boglyákba rakva gyűjtötték a szénát, vagy legeltették juhaikat. A kertekben, utak mellett tiszta veteményes, fal mellett magasan felrakott tüzelő, a házak mögött virágoskert. Sok ház előtt lóca, rajta bácsik, nénik várták az arra sétáló szomszédokat, nézelődtek mi történik a faluban.
Délután 2 óra körül érkeztünk meg Szováta-ra. Szinte egész úton esett az eső, laposra ültem a fenekem, de ha putriban kellet volna megszálljak az sem zavart volna, annyira ott akartam lenni. Amikor "bevásárlóturista"-ként léptem át a határt is láttam szép épületeket, tárgyakat, akkor is vártak, szívesen láttak, de minden a pénz körül forgott; gyorsan adjuk el, vegyük meg, dugjuk el, legyünk résen és érjünk haza szerencsésen. Most nem ilyen céllal érkeztünk, de tartva a régi "hírektől" nem reméltem, hogy tiszta, tágas házat fogunk kapni, hogy szeretettel fognak várni és ilyen barátsággal fordulnak majd felénk.
Délutánra a parajdi Sóbarlang volt tervbe véve, de a 3 órás késés miatt inkább elnapoltuk, helyette a Medve-tavat és környékét néztük meg. GPS szerint a tó tőlünk 2 km-re volt. Az eső esett, de ugyan már, 2 km, itt vagyunk, menjünk, az otthon csak 2 utca, bemelegítésnek pont jó lesz. Az utcák ugyan rövidek voltak, de km-ben meg volt az 5 is, hegynek felfelé. Az esőkabát alatt az izzadság áztatott el, térdtől lefelé az eső. Szárítkozni betértünk a tó melletti vendéglőbe, ahol rögtön plédekkel láttak el bennünket és megtudtuk rossz idő miatt a tavat fürdőzésre még nem nyitották meg, de sétájuk körbe nyugodtan, a látvány is szép.

Nem is hagytuk ki, és ha már így jártunk legalább ujjainkat belemártva nyalogattuk, nehogy már csak úgy elhiggyük milyen sós is a vize, ha már nem lebeghetünk benne. Hazaérve igen jól esett a meleg fürdő, és a vacsora. Teregetés után nem is nagyon akarózott tovább ébren maradni.