III. Tarnamenti Pünközsdi Lovasnap

Az idő szépnek ígérkezett, a programok érdekesnek, a vendégek késtek. (De én ne szóljak, nem csak nekem lehet.) Mire kiértünk az egyéni bemutatók már a vége felé jártak, ám kicsit még gyönyörködhettünk bennük, miután megsimogattuk Kecskét, és csodáltuk Jankát.

A rönkhúzás számomra nem élvezetes rész, én sajnálom szegény lovakat. Bírják, de mi értelme? Inkább megnéztük a bazár sort. Örömünkre, akit kerestük kinn volt. Két éve szép láncokat fűztünk Erikáéknál féldrágakövekből, most is erre számítottunk és szerencsére újból  tehettük is.

Mire mi elkészültünk a többiek megéheztek. Az ebéd még kicsit odébb volt, de a frissen sült hurka illata csalogatott bennünket a sátor felé. Nem hagyhattuk, hogy kihűljön.

Terveztük, hogy ebéd után megnézzük a Kisnánai várat, mire kezdődik a fogathajtás pedig visszaérünk, és marad ki meddig akar, de mivel nem sokkal ebéd előtt behurkáztunk borult a terv. Kicsit hazamentünk kávézni, pisilni, hűsölni, majd féltve az ebédünket vissza. Annyira sokan voltak az elzárt területen karszalag nélkül, hogy nem mertük az ebédet 2 órával későbbre tolni, hiába volt rá jegyünk. Mivel ételesbe nem adtak muszáj volt majdnem teli gyomrunkba letuszakolni még egy kis ezt-azt. Nagy volt a választék: kecske pörkölt, sertés-, marha-, bab gulyás,és még valami káposztás is. Valamelyikőnk által mind megkóstolásra került, finomak voltak. Még a diós kifliből is jutott. Sőt, közben a zenés-táncos műsorba is be-be pislanthattunk, vagy ha épp csend lett volna cigány zenészek kezdetek rá. (Régen a parádi búcsúkor mindig jártak körbe és emlékszem papáék be is hívták őket 10-20 percre. Akkor nem voltam érte odáig, zavart, hogy én eszem, és felettem húzzák, de most az emlékek miatt jól esett.)

Ettünk is, ittunk is, folytatódhatott a parádé, végre a fogathajtással. Egyik másik pacin már látszott a   mai nap nehézsége, de a körök szépsége nagymértékben a hajtótól is függött, akik ugyancsak kitettek ma már magukért, és párszor nyilván a pohár fenekére is néztek.

A zsűri biztos más szemmel nézte, de én nem tudtam volna elsőt választani közülük. Persze voltak ügyesebbek, meg még tapasztalatlanabbak, de mindben volt valami szép, ami kárpótolt egy-egy lelökött labdáért, eldöntött bolyáért.

Végére az Animal Canibals maradt, de ezt már nem vártunk meg. Anno szerettem egy pár szöveget tőlük, de bármilyen jó is volt azóta már hallottam őket pár ezerszer, és ennyidszerre nem maradt kedvenc. A gyerekek és a szakácsok is elfáradtak,

ideje volt a pompás lovak vibráló izmaival az emlékezetemben  újból kicsit pihenni.

Dömös, Prédikálószék, és újra a Rab Rábi

Tegnap este 9-ig sütkéreztem, nem sok kedvem volt már takarítani, pakolni. Gondoltam, majd reggel, úgy is korán ébredek és meglesz minden, hogy 8-körül indulhassunk. Az ébredéssel nem is volt baj, de nem haladtam, és dolog is több lett, mint azt még este véltem. Csak 9 után tudtunk útra kelni, a szokásos veszekedéssel, higgasztólag a  kocsiban érkezésig manikűröztem egyet. A csúszó program miatt Pécelen nem sokat időztünk, éppen csak puszi-puszi, aztán gó tovább, nehogy elhordják azt a hegyet mire odaérünk. Dömösig nem volt rövid az út, de közben megálltunk eprezni is, így 11 után tudtunk csak belevágni a nap fő eseményébe, a túrázásba. Elvileg jött volna velünk még két csak net-ről ismert ismerős is, de ők a végén nem jelentkeztek. Vagy, nem vártak ennyit. Mindegy, ha ott voltak és külön mentek is jól érezhették magukat, ha meg eleve nem jöttek, ők jártak rosszabbul. Mi mentünk.

Az út első 2 km-ét műúton. Összesen 10 km-re terveztünk, így már azt hittük sosem lesz olyan, hogy bemenjünk a fák közé, és valami jó kis ösvényen libasorban lépkedünk.

Igencsak türelmetlenek voltunk, a társaság fele mondta is, hogy inkább menjünk a RAM felé, az tuti. Ez majdnem sikerült is, de 200 m után rájöttem, hogy valahol elvétettünk egy kereszteződést, mert ugyan átjöttünk a patak túloldalára, de nem mellette kellene haladnunk, hanem már rég felfelé a hegyre. Bizony Stefnek volt igaza, amikor a Szent Fa Kápolnánál ő bement volna már a sűrűbe.

Eljött hát az idő, mikor nekivághattunk a felnek, de rendesen. Szűk ösvényen, fák között, hűvösben, mindenki megkapta, amire vágyott.

Annyira meg, hogy volt aki nem is tartott a csúcsok csúcsára is velünk, nem tudva mit hagynak ki Adri és Szilvi Hógolyóval a Csaba kőnél maradtak.

Láttuk, hogy meredek lesz a terep, de érdekesnek ígérkezett, és hiába mondtam, hogy nem nem lesz ez még olyan rövid, ahogy ők azt gondolják, csak azt hajtották max. 1 km. és fenn vagyunk. Igen ám, de van még 250 m emelkedés is közben! Nem is tévedtem, volt, ahol szerintem 60%-os emelkedőn csúszkáltunk hol előre, hol vissza.

Az első kicsi sziklacsoportoknál öröm könnyet is ejthettünk volna, annyira boldogok voltunk, hogy ezt is megértük.

Pedig, a csúcs még messze volt, addig egyre nagyobb, pompásabb vadállókövekkel gyönyörködtetve bennünket.

A fiúk mindre fel is másztak, megkerülték őket, jobbnál jobb beállásokban pózoltak, a megfelelő fénykép kedvéért.

De, volt ott más látni való is, pl. a panoráma.

A sziklák közötti virágok, mohák, kövirózsa családok, madarak, gyíkok is jó fototémának bizonyúltak.            

Nem beszélve, az amorf alakzatban nőtt fákról.

Villogtak a vakuk, merült az aksi rendesen a technikában és bennünk is. A fiúk 600-nál el is döntötték itt a vége, innen fordulunk vissza 15 perc múlva. Forduljanak, de nekem még van 30 m emelkedőm, a láda nélkül én nem megyek haza. Negyed óra alatt ha megtalálom pihenő nélkül megyek utánuk, de én bemegyek az erdőbe. Mint aki megtáltosodott, szedtem a lábam, nekem a Prédikáló széket, bármi legyen is az el kell érjem, mellette a kő alól kivenni a ládát, és biztos van ott valami lapos, ahol 2 percre egy kis meditálásra, feltöltődésre hanyat vághatom magam. A csúcson aztán fenséges látvány tárult elém, ezt a többieknek sem lehet kihagyni, felhívtam őket, és biztattam jöjjenek utánam, 1 km., de megéri és már alig emelkedik.

Amíg felértek én ráleltem a nagy kőre, logbook, fénykép, dugi vissza, és irány a párkány, már alig lihegve fogadtam őket.

Felhívtuk a hátramaradókat is, nyugtatva őket, kb. 1 óra és visszaérünk, kis nasi és elindultunk lefelé.

Az út ezen fele sem volt könnyebb, mint az előző, de vidáman, szinte csak a pocakunkra gondolva megtettük. Az utat is kellett ugyan figyelni rendesen, de mindenféle húsokról álmodozva, igásló szagúan vígan telt az idő.
A Rab Rábiba csodálkoztam, de még Hógolyót is beengedték. Ott ült mellettem végig a vacsi alatt, persze ő is ábrándozott, no nem hiába, a legjobb falatokból jutott az ő táljára is.

 11 km volt, 500 emelkedéssel, jól eső beszélgetéssekkel, és egy fini vacsival a végén. Kellően elfáradtunk, mire 11 után ágyba kerültünk, de mehetnénk újra.