Nagy tervek dőltek dugába.

- Az évadzárón 50, és 25 km.-es biciklis körök Egerbocs környékén.
- Évadzárás után csomagokat hagyva a táborban 2-3 napos túra a kéken Bánkúttól Aggtelekig.
- Még mindig a táborban maradva  séták a gyerekekkel.
Vagy, ha az idő miatt haza kell jönni:
- Biciklivel Várak a Mátrában-ból Verpeléti földvár, és a Siroki ikervárak.
- Szintén biciklivel Tarnaméra a Heves megyei vándorok sorozat miatt.
- Vagy a Mátrában 1-1 napok gyalog (van számos célpont tarsolyban).
De, punnyadás volt, ennyit nem pihentem mostanában, fáj is minden csontom a sok semmittevéstől.
Persze sütöttem diós kiflit, meg manikűröztem,

és egy kis takarítás is volt (véletlen sem nagy, akkor megharagszik a segítség), de nagyjából ennyi 5 napra.
Ja csütörtökön voltunk Gyöngyösön vásárolni, és ha már útba esett megkerestem 1 ládat. A rejtés értelmét adó múzeumot tavaly kora tavasszal megnéztük, de akkor még nem volt itt com-os rejtés, és most is másikról van szó, ezért a 2x-i keresés, de nagyobb kitérőt nem tettünk.
Pénteken meggyújtottuk a gyertyákat, szombaton hazaindulás előtt megfürdettem Hógolyót, de mivel a kocsim nem készült el, hazafelé nem keresgélhettem ládát sem.
Ennyit évek óta nem pihentem, nagyon fáradt leszek hétfőre.

A hét pillanata.

Vadász még az anyamacska volt, de a négy cica közül csak a legfürgébb lakott jól.

Táborbontás majdnem télben.

Csütörtökön volt az Orionidák csúcspontja. Mondanom sem kell az eget nem is láttuk olyan időnk volt, de én még pénteken is odasandítottam, hátha. Aztán szombaton végre csillagokkal telin ragyogott a sötétlő meszesség. Hívogatott a domboldal, de meleg plédem a fűtött szobában jobban. Nyaktegergetve forgolódtam kicsit az udvaron, hátha látok egy kóbor fénycsóvát, de tegnap erősebb volt a lustaság, lefeküdtem.
Ma a korábbi napokhoz képest ébredésemkor szokatlanul világos volt. Persze, tudom visszább vettük az órát, de még annál is világosabb volt. Vagy esett a hó, vagy sokáig aludtam, de még így is én voltam az első ébredő. Mi lehet odakinn?
Atya Úr Isten!
1 hete még az ősz is alig látszott a Bakonyban, tegnap a Bél-kőre menet már itt volt, és ma minden zúzmarától fehérlik. Nem hogy nem süpped a talaj, de egyenest ropognak lábam alatt a megdermedt fűszálak. Visszarohantam a telefonomér, cipőér, meg egy kabátér, és pizsiben irány a domboldal. Ez ellen nem hat a lustaság.
A tegnap szépelő virágok reggelre felékszereződtek, szirmaikon mint gyémánt csillogtak a kristályok,

a kövér nyuszifül levelek puha szőrei is merevre dermedtek a hidegben.

Még a rét sem számított ekkora változásra. Gyönyörű, élettel teli levelek, ágak, gombák mindenfelé,

és a pitypang is elfelejtette ernyőit szerte röptetni,

de még a máskor egyáltalán nem kedvelt pókháló is csodás.

A diófa felé haladva egy dallam kúszott fülembe: "Valami véget ért, valami fáj" Mostanában több minden véget ért, de nem mondanám, hogy fájt, csak ideje volt, ahogyan a nyárnak is elmúlni. Van aminek utolsó gyenge fonálkáját még gyengéden tartom (de már nem bánom, ha előbb elszakad, mint ahogyan odakötném az egyik kerítéshez). Maradtam kicsit még csodálni a kéményekből felszálló füstöt,

a völgyben gomolygó párát,

a diófáról lehulló leveleket,

belenyugodva a változásba megkóstoltam egy ezennel már érett  csipkebogyót,

és mielőtt hasonlóan jártam volna a vadmurokhoz, akire rádermedt saját maga ölelése visszatértem.

Reggeli, összepakolás, takarítás, hazamenetel.

A csapat kitartó fele. 

A Fordot annyira sikerült megpakoljam, hogy már a minden teli szekérre fér még egy villával kategória határát súroltuk, de az ajtó még kis segítséggel becsukódott. Az első napos falunézésről lemaradtam, reggel a temetődombról beláttam a fél falut, de még a templom kimaradt. Arra kanyarodtam. Hiába, zárva volt.

A Lidl-ben besuvasztottam még egy láda salátát, meg egyéb gyümölcsöket, és most már imádkozhattam feltudjak menni az Egri partra.

3. nap. Végre jórafordult az idó, irány a Bél-kő teteje.

Hajnalban nem süppedt alattam a lefekvéskor még tocsogó saras talaj. Fagyott. Bizakodhattam, ma lesz valami aktív történés. Reggelre már a nap is kíváncsi volt merre megyünk, kisütött.
Eredeti terv szerint célunk Bélapátfalván apátság, legfeljebb az alsó barlang, majd Szilvásvárad egészen az ősemberbarlangig, de gondolom mivel mindenki volt már párszor az ősemberbarlangban, és ennek hangot is adott változott a terv. (Erről lemaradtam.)
Indulásig a 3. kocsiba ültem, de van ez így, ha telikocsi akcióban szeretnénk utazni. Aztán egy kis félreértés miatt az apátság alatti parkolóban vártunk a többiekre, akik már rég a templomban, vagy körülötte nézelődtek. Mire mi is odaértünk az ódon falak közé már nem tudtam újra bemenni,

csak a múltkor elmaradt forrást fényképeztem le (a fiatalság vízéből most sem ittam),

és a tanösvényen nekivágtunk a hegynek. A térképtanulmányozós megbeszélésnél rájöttem a hiányosságaimra, de már késő volt. Mivel Szilvásváradon a barlanghoz korlátos ösvény vezet nem hoztam se botot, se merevítőt, de még eldönthettem megyek, vagy kihagyom a Bél-kő tetejét. Lesz ami lesz, mentem.
Hamar kiderült könnyebb bottal, de feltaláltam magam és félig zsebre tett kezemmel "tolva magamról lefelé a nadrágot" helyettesítettem a botot (talán zsebem varrása kibírja a tetőig).
Az út apróbb letéresekkel mű volt, de legalább gyönyörű. Nem tudom 1 hét alatt hogy változott meg ennyire az erdő, de itt már ősz volt, színeiben pompázni kezdő igazi kora ősz. Lila, bordó, vörös, narancs, arany, sárga, rozsdásan barna, de még a zöldnek is minden árnyalata, tarkítva a kitartóbb virágok utolsó mosolygásával boldogított.

A kanyarokban előbukkanó sziklák látványától elfelejtkeztem az énekléstől, de igazából az utolsó szakasz kivételével, amikor már ösvényen mentünk nem is volt igazi emelkedő, csak lassan, egyenletesen sétáltunk egyre feljebb.

Már rég rájöttem megéri felmászni a csúcsra.

A naplementét megvárni is érdemes lett volna, de hol voltunk még ahhoz!? Majd legközelebb, de akkor a fennsíkot is bejárjuk. (És remélem fenn is alszunk.) Helyettük most megkerestük a ládát, és igyekeztem nem teljesen kinyújtani a térdem miközben elkezdtünk lefelé araszolni a csúszós ösvényen. Az műúton már könnyebb volt. Megúsztam.
Ritka, hogy ugyanazon az úton megyünk vissza, amin felfelé, de ebből a szögből is tudott újat mutatni a táj.

Óriássziklákon kristálykiválás,

elmatricálódott szalamandra (B1),

"titkos" jelzés a hegyoldalban,

és még itt is pár másodrügyező fácska.

Az apátságnál segíteni szerettünk volna egy beteg rejtés gyógyításában, de lassúak voltunk, mire leértünk megtörtént az orvoslás, mi csak reggeltünk. Vagyis Trisztán, nekem már ez megvolt. 
A tisztesség kedvéért még elkanyarodtunk Szilvásváradra, de inkább csak egy kis elővacsorára, mint akár jelentéktelen túrácskára. Jöttünk, láttunk, ettünk, hazamentünk, hogy jól is lakjunk a tegnapról maradt gulyással. Vetítésig szabadfoglalkozás, de leginkább sérüléseink gyógyítása volt napirenden,

hogy kellőképp ráhangolódjunk a Zuhanás a csendbe-nhez.
Hát. Hát. Emberfeletti, de szerencsére én nem akarok felmászni ilyen magaslatokra. Megelégszem a lábukig eljutni. Pl. Fuji. (Wooow.)