Körbe-körbe

Peti születésnapját tartjuk ma, erre készült az éjjel részeges szelet, és reggel Adrinak egy balerina konty.

Tetszik, azt hiszem lesz ilyen nekem is.
Advent első vasárnapja is lévén a sokadalom elvonulta után este nekiálltam az ajtódísznek, és a koszorúnak is.
Mindig azt tervezem most aztán hú de egyszerű lesz. Minden megvan hozzá, csak össze kell rakni, és tényleg úgy néz ki az is, de azért mégis kellett rájuk egy kis idő.

Meggyújtottuk az első gyertyát, és még akkor nem olvastam a cikket, de megosztom, mert azt hiszem ezeket sosem késő megtenni.

Boldog várakozást.

Részeges szelet

Valami édeset és krémeset szerettem volna, az sem lett volna baj ha gyors, de ez most nem jött össze. Még a bölcsődében dolgoztam (1991-94), amikor először, és lehet eddig utoljára kóstoltam ezt a sütit. Ízlett, de macerásnak vélvén nem foglalkoztam az elkészítésével. Most nem tudom mi ütött belém, de eszembe jutott. Persze recept óne, viszont szerencsére azóta van nett, és a látható képek alapján végül a pontos útmutatást innen vettem.
Emlékeztem rá a fehér hab a süti sarkalatos pontja, arra kell vigyázni, de sikerült jól elkészítsem, és nem számítottam ekkora keletre, de mire ebédre került a sor már majdnem teljesen elfogyott.

A biztonság kedvéért:
Tészta: Készítünk egy kakaós piskótát. (Gáztepsi, 6 tojás)
Krém: 4 dl tej, 6 evőkanál liszt, 6 tojássárgája, 25 dkg porcukor, 25 dkg margarin
Hab: 6 tojás fehérje, 30 dkg porcukor
Krémhez a tojássárgáját a liszttel és kevés tejjel kikeverjük,hozzáöntjük a többi tejet és sűrűre főzzük. Ha kihűlt hozzáadjuk a margarin és porcukor keverékét. Ezt rákenjük a tésztánkra. A tojásfehérjéből kemény habot készítünk, hozzáadjuk a cukrot és gőz fölött sűrű,fényes habbá főzzük.
Ezt a habot a krémre rákenjük, csokidarával megszórjuk.

Kis érdeklődés, nagy tanulság

Újra a városi kollégiumban jártunk, ahol most az Arany János Tehetséggondozó Programban tanulóknak városismeretet bővítettünk egy tájékozási verseny keretén belül.
Hétfőn megkaptam a térképet, hozzá a gyerekekre váró feladatokat is, és végre nem a térkép okozott gondot. Reméltem a fiatalok képben vannak, mert bizony nekem a megoldókulccsal együtt is minden kérdésnek utána kellett járjak, míg vártam a csütörtök estét.
Éjszakákba nyúlóan, de utána jártam a dolgoknak és a kollégium aulájában várva az indulásra reméltem segítségére leszek csapatomnak.
Hamar kiderült a várt 16 fő helyett 10-el kell megelégedjünk, de legalább több jutott csokiból a vállalkozó szelleműeknek.
Engem egy két lányból álló csoport választott, Mi indultunk el először, de tudtam befelé nem így lesz, csak élvezzék.
Nagyon jól haladtunk a feladatokkal, de nem tudom mi lesz ezekkel a gyerekekkel, amikor elfelejtgetik az iskolában tanultakat, mikor meg sem tanulják. Bár mit várok, amikor  a megfigyeléssel is bajok vannak. Nem is beszélve a KRESZ-ről. De, nyugtattak nekik csak 2 év múlva lesz jogsijuk, addig ráérnek megtanulni.
Én nem így gondolom.
Nem vagyok egy nagy KRESZ tudor, de gyalogos, biciklis, motoros, autós szemmel látom a hibákat. Minden rétegnek vannak, és én is vétek, de nagyon veszélyes a társadalomra általánosan jellemző nagyfokú nemtörődömség. Pláne ha törvény is előírja hogy pl. neki elsőbbsége van.
A törvény azt mondja ha a gyalogos a zebrához ér elsőbbsége van. Én azt is tanultam, és mondom: elsőbbsége annak van, akinek megadják. Igen, be kell tartani a törvényt, de mit érek vele, ha matrica lettem a zebrán, mert féktávon belül leléptem, vagy a sofőr éppen bekapcsolta a rádiót és nem vett észre időben, esetleg párás az ablaka, vagy csúszik az út? Persze a vétkest majd megbüntetik, fizet, leüli, vagy valami, de nekem az kell legyen a fontos, hogy hazaérjek. Nézzek szét, és inkább álljak meg, veszítsek 2 másodpercet, de ne az életem. Ilyen alapvető szabályt pedig már a szülőnek meg kell tanítania még akkor amikor kézen fogva az utcára viszi gyermekét.
Az előzőeken túl is a program alapelvét jónak találom. Kapjon lehetőséget a szociálisan rossz körülmények között nevelkedő gyermek is a továbbtanulásra, de a felvételi kritérium ne a szociális rászorultság legyen, hanem az akarás is. Akarjon tanulni, tenni, ne bukdácsolva lébecolni, miközben színházba viszik, jogsit kap, és még sok egyéb plusz, amiért az AJTP nélkül keményen csengethet a szülő, neki meg igénye sincs rá. Mert képessége lenne!
Szóval, nekem tanulságos buli volt. Kicsit sétáltunk, segítettem, mindenki győzött, és bár a két zebrán történő áthaladás kiakasztott az aula egyik sarkában kialakított kalitka állatkái felvidítottak.

Rőt vörös avaron a Karancs-Medves csúcsaihoz.

Nagyon vártam, hogy végre megint menjünk, de amilyen lassan készültem el a bejegyzéssel, olyan kínlódós volt maga a túra is. Pedig aludtam eleget, és reggel csak 7-kor indultunk, odafelé keresgéltünk is, és nem voltak nagy szintek sem, sőt a szokottnál jóval kisebb volt a csomagom, meg akartam is, ám valahogy mégis hátráltattam a csapatot, de kezdem az elején.
Hogy Évi néni, meg Józsi is ismerkedjen a GPS-el már Alattyán templománál megálltunk geoládázni.

A rejtek hamar meglett, viszont én nem igazán vele foglalkoztam, inkább  templomba próbáltam bejutni, de sajna még a kulcslyuk is újfajta volt, kukucskálni sem tudtam. Kárpótlásul viszont ott volt nekem Nepomuki Szt. János szobra. A mohás ruházat ellenére szép az arc, finom a kéz, de a palást szőrme csomói voltak a vétkesek, éppen csak elfelejtették őket fehérre festeni, de engem megfogtak.

Következő megállónk Jobágyiban a mesés falfirkákhoz esett. Nem véletlen. Ez is olyan dry in találat, de megérte. Ötletes reklám valami helyi fémüzemnek.

Megálltunk még Bátonyterenye első leágazásánál is a régi kotrógép ládáját megkeresni, de ez nekem már megvolt korábban most csak kontárkodtam, meg elkuncogtam rajta, hogy a magasabbaknak sem könnyebb oda feljutni.
A sok megállással, meg Bárna kocsmájában is jócskán elidőzve szépen múlattuk a napot így mire nekivágtunk fél 12-re csodálkoztunk. Olyan 8 km.-re saccoltunk a penzumot, de tudván, hogy 4 után az erdőben már sötét lesz, nem volt ez olyan helyde sok idő. A Fenyves út leágazásától (nem a kék háromszög) kicsit enyhébb emelkedővel könnyítettünk, és próbáltunk igyekezni, de ez velem nem ment. A háztáji pulykáival (a feneküket persze nem sikerült lekapni, pedig forgolódtak rendesen),

meg minden érdekes aprósággal próbáltam átállni,

de minden emelkedős szakasz megdolgoztatott. Hiába vásároltam el sok-sok félpénzt sűrűn álltam. A Szér-kő tetején aztán fordult a kocka.

A képen még nincs valami biztató ábrázatom, de már élveztem. Tovább haladva a láda felé a szép kilátásokat, meg a fel-felbukkanó hegyoldalt pláne.

Azt nem mondhatom hogy teljesen viszontagságmentes volt még a csúcstól az odajutás, szépen bukdácsoltunk a szeder indákban, és a ládát sem lett volna muszáj annyira levinni a gerincről, de meglett.
Visszafelé persze ereszkedtünk, aminek tudtam lesz böjtje, de ezt a csak néhol emelkedős szakaszt legalább jól vettem.

Gyönyörű őszi (alig volt néhol kisebb sár), már jócskán kopaszodó fák között, de annál színesebb avaron, járt, két nyomos erdei úton gyalogoltunk, de Imréék emlékezetből vezettek, mert sem a gépben, sem a térképeken nem szerepeltek ezek az utak egészen az enyészetnek átengedett Vadicsai kulcsosházig.

Itt aztán hiába a fák szépsége, a csörgedező patak, a pusztulás lehangoló volt. Imréék eddig mesélt történeteiből csak a zöldmohás fürdő volt a régi.  Alig hihető, hogy ők itt szilveszteri bulikat, meg túravezető vizsgákat tartottak.
Kis-kő volt a következő célunk, de hogy ne legyen olyan unalmas az odavezető út meg már nem volt meg. Imréék tudták, és persze mi is sejtettük hová kell feljutnunk a hegyoldalban ahonnan már újra könnyebb lesz a dolgunk, de nehezen érthető azt a 100 m.-t anno miért kellett eltorlaszolni. Vadcsapáson, meg néha anélkül botladoztunk a hegyoldalban, míg odafönn autókkal lopták, vagy sem, de vitték a fát. Aztán persze mi is felértünk, de a Kis-követ kihagytuk. Oda-vissza 1 km. lett volna, majdnem szintben, de már 3 óra volt, nem akartunk távolodni, egyszerűen mentünk a Nagy-kő-höz.
A többiek egyszerűen, én szakaszosan. Észak felől a csúcsra lett volna egy rövidebb, de meredekebb út, ám rám való tekintettel a kicsit hosszabb ám enyhébb keletit választották, amiről én inkább Istenmezeje felé kanyarodtam volna,

de egy elkapkodott csoportkép után araszoltam tovább a többiek után. Tudtam gyönyörű helyre megyünk, megéri még fújtatva is, de ez nagyon zavart. Nem a heggyel volt a baj, nyilván én nem jól közelítettem meg a feladatot, foglalkozni sem kellett volna vele ennyit, egyszerűen csak menni, nézelődni és odaérni, nem is volt olyan meredek, de kínlódtam. Már szinte dobáltam-rúgtam tovább a lábaimat, csak haladjak.

Fél percenként néztem mennyi van még a csúcsig, ami persze szintén nem segített, de felértem. És a kezdődő szürkületben is csodás volt. Időnk nem volt beazonosítani a szomszéd csúcsokat, de a jelenlegi világ tetején végre lekapcsolni elég volt egy pillanat.

Mire 40 perc alatt a Béke utcára leértünk teljesen besötétedett.

A fénykép nem adja vissza, de velünk szemben a közvilágítás fölé magasodó fehér tornyú templom megnyugtatóan mutatta az irányt. Pedig, ekkor még nem is tudtuk milyen szerencsénk volt.
A falu szélén polgárőrök fogadtak, Ők mesélték a Kis-kő-i barlangba medve költözött, aki éjjelente gyakran lelátogat a környező falvak szélére, ahonnan tünedeznek a birkák, és kisebb állatkák. Ezt megúsztuk, de jövünk még erre, ha nem medve lesre, legalább a Karancs-Medves pontokért.

Inteligens krémes

Intelligens?
Azt mondják mert magát süti meg, de ez így hülyeség, csak nem kel külön maszatolni tésztával, krémmel, habbal. Egyszerűen keverés, tepsibe töltés, sütés, türelem (várva-remélve), és fogyasztás.
Avagy lusta háziasszony sütije (van ebből több féle).
Nyáron egyik kolléganőm hozta névnapi köszöntőjére ezt a finomságot. Az övé kissé lisztesre sikeredett, de gondoltam, ha már annyira egyszerű megér nekem is egy próbát. Majd.
Ennek majdnak most pont elérkezett az ideje. Sajna a receptet elfelejtettem, de mire való a net?
A millió receptúra közül én ezt vettem alapul, de a vaníliarúd szemcséi helyett 6 csomag cukrot használtam, és még a sütésen is változtattam. (Nagy méretű tepsiben hideg sütőbe téve 20 percet hagytam teljeslángon átmelegedni, majd 40 percen át fél és kisláng között sütöttem, és míg én aludtam reggelig hagytam zárt ajtó mellett kihűlni.)
Nem lett lisztes, és jól elkülönült a 3 réteg. :)

Ha netán eltűnne az eredeti bejegyzés:
8 tojás
20 dkg kristálycukor
10 dkg porcukor
Fél rúd vanília kikapart belseje
15 dkg vaj
9 evőkanál liszt
1 liter tej
A tojásokat szétválasztjuk. A sárgákat a 20 dkg cukorral habosra verjük, hozzáadjuk a vanília kikapart belsejét, hozzáadjuk a felolvasztott vajat és a lisztet, és apránként hozzáadjuk a tejet. A tojásfehérjét a porcukorral keményre verjük, majd a habot a tejes masszába forgatjuk. Vajjal kikent tepsibe öntjük, és 175 fokos sütőben 1 órát sütjük.

Nem is tudom kire ütött?

Ha nem is vagyunk mint két tojás, de nagyon hasonlóak a gesztusaink. Kéztartás, alvási pozíció, és még a koncentrálós fintoraink is.
Imádom, és már tudom miért szokott kuncogni miközben a körmét festem.

Avar Kupa 2014

Úgy nézett ki családi túranap lesz felturbózva Trisztánnal, de megmakacsolódás miatt 3 fővel maradtunk a normál sebességnél.
Mátrafüredre éppen pontosan érkeztünk a 9 órára megbeszélt találkozóra, és az indulásig még jócskán időztünk az erdészet hangulatos udvarán,

hogy míg a jövő nemzedéke terepszemlét tart a túravezető képzésre jelentkezőkkel is ismertessük a tanfolyam, de főképp már csak ennek a napnak lényegét. Mire elindultunk (9.45 helyett 10.15) jócskán lefaragtuk a hivatalos lehetőségeinket, de oktatás előtti ismeretbővítés volt a cél, főképp a Parádfürdői nagyobbrészt szűz csapatnak. Én kettős érzelmekkel állok a tanfolyam előtt, mondván nélküle is eltúrázgatok, de érdekel, sőt szeretném, ennek ellenére vannak félelmeim is, de jó hogy végre muszáj lesz megtanulnom az alapvetőnél jóval nagyobb tananyagot, és örülnék, ha nem csak nézegetném a térképet, és a most jobbra, itt meg balra kanyarodunk, vagy ez meredekebb emelkedő lesz, mint az előzőn kívül mást is leolvasnék róla. Laikusan egyszerűnek tűnt ez, de minden túrán egyre több hiányosságomra jövök rá, beleböngészve az ajánlott szakirodalomba meg egyenest elbátortalanít tudatlanságom, de gyakorlat teszi a mestert, hát rajta, egyébként is mindenki így kezdte. (Azt azonban pláne nem tudom ki lesz aki az én tempómban akar kirándulni.)
Kiírás szerint ez a túra nem lesz nagyon szintes, nyilván tudunk együtt haladni, és figyelni a magyarázatokat, (Nagyjából így is történt, kivéve, hogy a fele csapat rögtön az elején levált, és nem is láttuk őket többet.), megtudjuk vitatni a véleményeket, és gyakorolhatjuk a tájékozódást, de tudtuk az idővel nem fogunk törődni, mi eleve versenyen kívüliek leszünk.
Az Osival együtt maradt csapat kelet felé kezdtük a körünket, mondván férjen bele minél több feladat, és pár közeli lukasztós bója. Így is lett. Érdekes, de a formalitáson kívül egyáltalán nem teljesítménytúrás élmény lett a vége. Azonosítottuk a jeleket (Legnagyobb fejtörést egy Wifi jelre hasonlító okozott. Mint kiderült Erdei Ökumenikus Istentiszteleti hely volt, aminek már meg sem lévő padjai adták a furcsaságot.),

íveket, irányokat, szintkülönbségeket, gombát, növényt határoztunk,

és a Sportreptéren még egy motoros siklóernyőst is megfigyelhettünk,

a kissé párás, de így is csodás panoráma mellett.

Nagyon jó időt sikerült kifognunk, mármint meteorológiailag, de (ahogy szinte terveztük) kapuzárás előtti utolsó pillanatban értünk célba, ahol megkaptuk a jelvényeinket.

Össz. 7 km.-t mentünk, hogy hivatalosan milyen eredménnyel arról had ne essen szó, pedig azt jócskán (de csakis oktatólag) szaporítottuk.
Hazafelé csak úgy kocsiból kipattanva (és persze sajnálva, hogy a többi kimaradt) begyűjtöttem a Heves megyei 16-os ládát, és a teli tányérra gondolva iszkiri.

Ilyen sem volt még, avagy lányom szerint az el/megtévedt nő esete

Nem, nem tévedtem el, sőt direkt mentem, de ez az a nap volt, amelyen valami olyat csináltam, mit még sosem.
Nóta esten voltam.
Magam sem tudom miért mondtam igent a meghívásra, de a végére nem bántam meg. Furi volt, nem szokott terep, de találtam érdekeset, még a tv felvétel ellenére is, vagy éppen azért. Először muris volt bújni a kamera elől, nem is sikerült, aztán már nem érdekelt mennyit látom magam a kivetítőn, annál inkább hogyan történik egy tévés közvetítés. Szerencsére nem szakították meg a műsort, és a félidős szüneti epizódon kívül, amikor különböző reakciókat (érdeklődő tekintet, vastaps) vettek fel nem kellett mímelni, és a bírák meg a műsorvezetők, pláne a versenyzők is ügyesek voltak, minden ment mint a karikacsapás, nem ahogyan elképzeltem: "gyerekek ezt vegyük újra" beszólásokkal sűrűn spékelve.
Szóval a versenyzők versenyeztek (volt egy 22 éves srác is), némelyik lagziban gázosabb énekest láttam, nem mondhatom hogy nézzenek magukba és csináljanak mást, bár van mit tanulniuk, de nem volt kabaré (mondja ezt egy botfülű, repedtfazékhangú). A bírók jóindulatúak, konkrétak voltak. A zenekarra nem lehet panasz, rajtuk látszott, hogy nem ma kezdték, szépen tudtak váltani ha a versenyzőnél elcsúszott a ritmus, vagy a hang, és magukban is jó műsort adhattak volna (néha sajnáltam is őket). Hogy a tévések milyenek voltak azt nem tudom, a felvételt még nem láttam, de úgy csináltak, mint akik értik a dolguk. Vacsora meg nem kellett volna, de finom volt, ha már pirosra festettem a körmöm.

Ezerszín avarszőnyegen a fehér sziklák között. (Tardos) Bányahegy- Péliföldszentkereszt. OKT 114, 115, 116.

Mire a Tardosi indulóponthoz értünk megkerestük Szárliget egyik felhagyott vasúti hídjánál,

és a kisvasút emlékműnél elhelyezett ládákat,

majd az erdőszélen hagyva a kocsit zöldön felbotorkáltunk

a Vörösmárvány bánya melletti erdészház pecsételőhelyéhez.

Mint a képből következtethető is, én tényleg botorkáltam. Nem volt rám jó hatással a kb. 2 órás alvás. Ha már csak 1 napra jöhettem élvezni akartam, nagyon akartam, de a majdnem sík terepen is veszettül kínlódtam. Felöltöztem, levetkőztem, énekeltem, minden csináltam, de nem volt egyszerű, és a neheze még eztán jött. De felértem, és mivel voltam olyan ügyes, hogy nem találom az OKT-s igazoló füzetem kénytelen kelletlen szerepelnem kell a fényképeken.
Amíg a zölddel párhuzamos enyhe lejtőn haladtunk a volt Hercegprímási kastély felé sikerült egyedül maradjak, és végre jobban ráhangolódtam a helyzetre, melyet már a minden lépésre jelentkező fejhasogatás is tarkított. Meggondoltam vegyek-e be valamit rá, de maradtam a bőséges folyadék fogyasztásnál, és az ezerszínű erdő csodálásánál.

A Gerecsét északról megkerülő szakasz enyhe puklijai már nem okoztak akkora gondot. Nem beszélve róla, hogy térkép szerint mindig volt mit várni, jellegzetes fa,

forrás,

és persze a bárhol felbukkanó gombák, virágok terelték el a figyelmem magamról.

A kastély után

kitértünk a Tűzköves barlanghoz,

de hogy ott voltunk-e vagy csak egy víznyelőnél kétséges számomra, mert a térképem kicsit másképp jelöli az utakat, mint arra emlékszem. Ami tuti, hogy a kékről letérő út, ami elvileg a Jura-zsombolyhoz vitt nyugati oldalán volt az akna, nem pedig a kék északi felénél, hiába esik mindkettő bal kéz felé. Szóval láttunk valamit, de a geoládáig nem mentünk fel (én sem akartam).
A Kis-Gerecse oldalánál utolértük a lányokat, ám a fehér kőtömbök csodálásában újra jócskán lemaradtunk tőlük.

Nem igazán értem ezek a temérdek sziklák miért nincsenek a térképen jelölve, az előző 1-2 meg miért igen, de a meglepetés nagyon jól esett. A korábbi színek vegyítése a mostani szürkéből fénylő fehér formákkal fantasztikus volt. Minden korábbi szépség eltörpült mellettük, meg persze mi is. Sajnos a korábbi időzések miatt sokáig nem csodálhattuk őket, éppen csak egy-egy fénykép, simogatás, és már mentünk is a következőhöz, de ha csak ennyi jó lett volna a mai napban akkor is megérte volna.
Számomra hirtelen váltással a Pusztamaróti emlékhelyig műúton mentünk egy jó darabon, de persze itt is volt mit élvezni. Az út mellett öles (vagy inkább 2 öles) fák ontották magukból azt a nagyon szeretem asztalosműhely szagot, amiből egy kis szeletet sikerült magammal hozzak.

Amikor megláttam, hogy itt a korhadó  rönkök is leltárban vannak kicsit meglepődtem,

de véletlen sem tettem vissza szeletemet egyik rakás mellé sem, inkább még sűrűbben szagolgatva próbáltam sietni az ebédhez kijelölt emlékhelyig.
Majdnem 2 óra volt mire a tisztásra értünk, de hiába volt fél órám az ebédre nem ültem neki, annyi látnivaló volt a közelben hogy inkább kihűlt pizzaszeletemet fogva mentem előbb pecsételni,

onnan a 100 éves sírok mellett

el a rejtéshez, majd az emlékművet is megcsodáltam.

Addig-addig nézelődtem hogy megint lemaradva indultunk a Maróti-hegy megkerülésének. Pedig az enyhe emelkedő nem az a terep, ahol én majd behozom a hátrányt, és a Vaskapuig tartó újabb lüktetés sem nekem kedvezett, de onnantól már legalább néha láttuk a lányok hátát.

A villanyvezetéknek vágott széles irtáson lefelé aztán újra összeszedtem magam, és hiába a végére hagyott hosszú, nyílt, de nem túl meredek emelkedő alig pár perccel lemaradva megérkeztünk a találkozópontra.
Péliföldszentkereszt méltó befejezése a napnak. Előbb pecsételtünk,

majd a kálvária dombon elhelyezett ládát kerestük meg,

és a fatornyos, modernizált templomot sem hagytuk ki.

Ha van eszem a végpontot is részletesen megnézem térképemen, és ráveszem a többieket szentkút, meg a katonasírok megkeresésére, de csak a szálláson jöttem rá megérte volna jobban szétnézni a ciszterci faluban. Ez így már legközelebbre marad, most ünneplés van soron.
Túratársaim a kék végére értek. Az ő füzetük teli pecséttel (enyém meg kitudja hol fázik), a megtett kilométerekért cserébe pedig (és persze hogy olyan elnézőek, támogatóak velem szemben köszönetképpen is) megérdemelnek egy kis finomságot.

Kedves Anikó, Évi néni, Imre!
Ez úton is gratulálok és köszönöm a sok élményt.