Dobogókő

Egy hely, amit annyit nézegettem a térképen, de igazából sosem vettem volna rá magam, hogy oda elmenjek. Hegyek, fák, kövek, tuti szép gondoltam, de ilyesmi van közelebb is. Aztán tervbe vettük, mint egy randi lehetőséget és egyre jobban furdalni kezdte oldalam a kíváncsiság. Figyelmesen hallgattam a beszámolókat, és egyre jobban vártam az indulást. Már miután átkeltünk a Dunán egyre szebb lett a táj, jöttek az emelkedők, és a fák, aztán ott voltunk. Felkészültem, hogy nem csak egy kis séta lesz, kb. 20 km, vagy 6 óra, és jócskán hegymenet, de jó lesz. 9-kor már a teraszon voltunk, elkészült az első kép, Joe megtalálta a botját, és indult a stopper.

Az eleje kellemes séta volt, az út kicsit lejtett. Amikor még fél óra múlva is lefelé mentünk már tudtam a visszaút lesz a neheze, még frissen megyünk le, és fáradtan jövünk majd föl. De, ezt a gondolatot gyorsan el is hessegettem, nehogy már azzal törődjek, ami még itt sincs, miközben a körülöttem lévő szépet észre sem veszem. Szóval mentünk lefelé, még 1 óra elteltével is lefelé. Séta közben több nagy, még nagyobb, és óriás kő mellett haladtunk el, némelyik miatt az erdőbe is bemerészkedtünk. Többet megkerültünk, a köztük lévő üregbe bújtunk, tapogattuk, fényképeztük őket, és próbáltuk odaképzelni azt az időt, amikor itt még "élet" volt. Hogy visszatérjünk az útra meg is volt az első nadrágfékes ereszkedés. Az avarnak erős gomba illata volt. Nem csodálom, legfeljebb azt, hogy éreztem, ahogy a nap folyamán szinte végig a barátaim, a levegő, és a víz illatát.

A Thirring-szikláktól tovább ereszkedtünk lefelé egy Székelykapuig, ez mint egy határ állt az emelkedő előtt, mely még a Ferenczy-sziklától elválasztott bennünket. Hosszas gyönyörködés után átsétáltunk alatta és 5 percnyi mászás után megpillantottuk a szív-kő kistestvérét. Bevallom én azt hittem ezért jöttünk, és igencsak kicsinylettem, ugyanis minden beszámolóban nagy valamiről beszéltek. Halmozván az élvezeteket egy kis ládakeresésre is készültem, ezért az útmutatóm alapján rögtön a szikla alatt kezdtem a keresést. Gondoltam míg a többiek reggeliznek, én gyorsan megkeresem a kincset, és megyek hozzájuk. Kb. fél óra volt míg alulról megkerültem a sziklát és benéztem minden üregbe, megkocogtattam minden kiálló követ nem mozdul-e, de a második körrel sem lett meg a láda rejteke. Hoppon maradtam. :( Ha egyedül vagyok, biztos nem adom fel, de nem akartam mindenkit feltartani és kicsit én is lekívántam telepedni a szikla alá. Ott voltam, gyönyörű volt, az élmény az enyém, ha elhiszik annak majd örülök, de jóváhagyás nélkül is megtettem az utat. Bár, nem ez volt a lényeg.

A sziklától újra lefelé vezetett az út, de leginkább kétfelé. Mi pont a nem jón lépdeltünk. Terveink szerint a Ram-szakadék elejéhez igyekeztük volna, de mint kiderült a vége sem arra volt. Tudván, hogy  minden hónapban mentenek valakit mi is megkockáztattuk a médiába kerülés lehetőségét és nekivágtunk át az erdőn. Út már úgy sem volt a talpunk alatt (egyszer csak elfogyott), gondoltuk, ha egy irányba megyünk előbb-utóbb keresztezünk egy ösvényt. Volt nálunk 3 GPS, és 2 térkép is, tehát mi oda fogunk kilyukadni, ahová kell. A nadrágok lukadtak ám rendesen, pedig a gyökerek segítségünkre nőttek, mégsem volt mindenhol kapaszkodó. A gyerekek előtt tenyérrel támasztékot tartva másztunk, de főképp seggeltünk lefelé, mígnem egyszer kereszteztük a szakadékot. Innen a felső szélén mentünk lefelé az utolsó pár száz méterig, ott feladtuk a szabályokhoz való ragaszkodásunkat és egy újabb szakadék közeli ponton leereszkedtünk. A legtöbben szembe mentek a forgalommal, mi kockáztatva a testi épségünket (néhol annál többet is) a helyes irányban akartunk közlekedni, eddig. Még fél órát mentünk lefelé mi is a pihenőhelyig, ott megettünk maradék szendvicseinket, na és persze Steff kolbászát, ki bőrrel, ki a nélkül, majd egy kis szakaszon már megtapasztalva a szakadékot jóllakva elindultunk felfelé benne. Én itt is megkerestem egy láda első pontját és bíztam benne meglesz a második is.

Már éreztük a lábunk, de az érdemi részt én a sziklának véltem, ez a móka volt. Gondoltam mászunk, kapaszkodunk, vizesek leszünk, sokat nevetünk, majd kb. 2 óra múlva kiérünk és örömködünk egyet. Szépen sorban minden meg is történt. Voltak, főképp a gyerekeknek nehezebb szakaszok, de a látvány és az élmény megérte. Nem is tudom miről írjak, a kövek közül növő fákról, a ragasztottnak tűnő kövekről, a friss vízről, vagy a sok szembejövő "turistáról"? Jó volt, hogy mi szinte a végéig próbáltunk ragaszkodni a jó irányhoz. Ezt az utat lentől felfelé kell megtenni, így tárul szemed elé mindaz a látvány, ami miatt akár többször is érdemes megtenni ezt az utat. Nem is írom le részletesebben, vágjatok bele, járjátok magatok is erre.

 A szakadék tetejére érve egy kis pihenő után többen felmásztak az Attila várba, de sajna ez nekem kimaradt. Gyermekem már alig állt a lábán, mi a második koordináta megtalálása után, kihagyva a valós ládát elindultunk vissza a kocsihoz. Ahogy a túra elején gondoltam, innen már csak felfelé vezetett az út. Szerencsére nem túl meredeken, de folyamatosan. Adrit míg a többiek utól nem értek bennünket folyamatosan noszogatni kellett, aztán mint akit puskáéból kilőttek. A párkányról még visszatekintettünk mai nap túránk vonalára, ős Buda várának romit látva kitűztünk célul a következő nagyobb túránkhoz. Van ezen  a hegyen még pár látnivaló.

8 és fél óra volt a túra. 23,7 km, a szakadék kivételével. Nem volt meg szerintem 30, de igen közel jártunk hozzá. Kocsijainkhoz visszatérve gyomrunk vette át az irányítást. A nap gyönyöreivel emlékezetünkben Szentendre felé vettük az irányt, ahol a Rab Rábi-ban újabb örömökben volt részünk. Finom vacsora, séta a Duna parton, fagyi, és a hídról tűzijáték volt a korona e napra.

Azt hiszem ezt a 20.-át a lehető legjobb módon töltöttük el. Együtt voltunk, és bár voltak húzós szakaszok emberhez méltón viselkedtünk. Örültünk egymásnak, a látványnak, a végén teljesítményüknek és, hogy megtettük az egész utat, amit elterveztünk. Pécel felé szenderegve én még mindig  a szakadékban jártam, félálomban összekapcsoltam az élményt a jelennel, és riadtan ébredtem, hogy kocsival szlalomozunk a sziklák, szakadékok között, de azért vissza altatni nem kellett.

Ez nem az én hetem

Péntek délután  mindent előakartam készíteni a másnapi vendégeskedésre, majd 10-kor kifeküdni a csillagos ég alá. 11-kor sikerült is kiérnem, de a munka fele még jócskán hiányzott, cserében láttam tömérdek hulló csillagot, és kellőképp kigyönyörködtem magam.
Szombaton hajnalban aztán húzhattam bele. Ez annyira sikerült, hogy a csülköt szépen oda égettem.
Vasárnapra bicuklitúrát terveztem. Helyette szombaton este anyahiányban szenvedő gyermekem mentünk meglátogatni. Na, azért ezt még nem élem meg  kudarcként, de a sornak része.
Otthon  pedig még egy jó hír is várt: holnap megyünk a Szalajka völgybe. Á, mondom, ez már kárpótlás, a káposzta is megmarad, és a kecske is jóllakhat. De, csak jól lakhat. Gyermekem az adrenalin túra és az ugrálóvár után feladta a "túrát". Mehetünk haza, mert ő innen már tapodtat sem megy feljebb. Mintha eddig mentünk is volna valamennyit felfelé. Ennek a túrának mégis annyi lett. Mire Szolnokra értünk már itthol sem tudtam mihez kezdeni.
Hétfő, amikor a fű sem nő, de munka van mint a tenger. Délben hívás: este ételkorzó. Szépen elkészültem, zuhany, smink, és jön a telefon: a barátoknak mégsem jó a mai nap. Hát én még életemben nem vacsoráztam kettesben a férjemmel, nem tán most fogom kezdeni. Ez a progi is ugrott.
A legfontosabbat meg ki is hagyom, ami vasárnap kedvem vette még az élettől is. Szolnok körül egy 100 km.-es biciklitúrára akartam benevezni. Meg is néztem szépen már mindent, csak a túrát kiíró szervezethez akartam még bemenni 1-2 kérdéssel, de szeptember 3-ra mindent elrendeztem. Lélekben már felkészültem, megcsinálom, bármerre kanyarog az az út. Príma lesz. Ez az út aztán annyira kanyargott, hogy már most szombaton mindenki végig tekert rajta, nem várták meg szept. 3-at. Mint kiderült én a 2007-es kiírást néztem, akkor volt szept. 3.-án, idén aug. 13.-a volt a túra ideje. A térkép megvan, 2 héttel a tervezett után végig is megyek rajta egyedül. Slussz, passz.
Holnap még pontosítanom kell a jövő pénteki szabit. Remélem, hogy a sor megszakad és minden oké lesz. Már megvolt a három, még a ráadás is. Sőt, a ráadás ráadása is. Ennyi több is volt, mint elég.


Azért történt velem szép is ebben a pár napban nem csak csupa megsemmisült tervet tudhatok magam mögött. Pl, szombaton éjjel még ébren találtuk gyermekem és vele is néztem a hulló csillagokat. Igaz egyet sem láttam, a gyerkőc annyira szóval tartott, de együtt feküdtünk a függőágyban és beszélgettünk, minden kontroll nélkül pletykálkodtunk, szeretőztünk.
Ez a nap az érzelmek napja volt. 11-re jöttek a Lovagtársak szülinapot köszönteni. Erre készültem volna a csülökkel. :$ Persze volt más is az asztalon, de amennyien voltunk nem ártott volna, ha a csülök sem szenesre sikeredik. Elfogyott, de hoztam a formámat. Ha nem a sütit b...om el, akkor a húst. De, ez a rész a pozitív érzelmeké, hagyjuk azt a csülköt. Pót születésnap. Kívánságomnak megfelelően idén nem csak egy jutott, és mindkettő boldogan telt.

Tudom az ajándékokkal nem illik kérkedni. Ezt az egyet mégis megmutatom. (A hajam nem sikerült megszárítanom a vendégek érkezése előtt, aztán pergetek az események.)

 Az ominózus csülök,

és a vendégek.

Beke Pál kincse

Egész héten nem ültem biciklin. Mivel még nem készültem el az ajándékokkal halogattam a kincskeresést. Ma úgy döntöttem nem hozok el semmit, így nem lesz baj, ha nem is viszek, de ma akkor is mehetnékem van.
Először a Repülőgép múzeumot néztem meg. Nem mintha ez olyan veszettül érdekelt volna, és már láttam is, de ha egyszer itt volt kincs elrejtve, hát itt kellett keresgéljek. Aránylag kis területen kellett sok koordinátát megtaláljak, de be kell valljam ügyes voltam, mind megtaláltam elsőre. A 4 virtuális célpont után a valós láda helyét megkeresve elolvastam a rejtek leírását: "a megadott ponton található objektum alatt".  Objektum? Az az épület? Húúú. Katonai területen kezdjek el egy épület tövében matatni? A besz...s határán álltam, de nehogy már egy ilyen "kis" akadály eltántorítson a kincsemtől! Körbejártam az objektumot, ami szerencsére egy konténer volt. A láda a konténer pihenő felőli oldalfala alatti kis üregben volt, eltakarva egy fa ajtóval, előtte egy pad állt. Nagyon ötletes rejtés. Egy laktanyában nem fogja senki emberfia megengedni gyerekének, hogy nagyon matasson, felnőtt meg nem nyúlkál ilyen helyekre, a padot meg pláne nem huzigálja. Kezemben a ládával elnevettem magam és fél órát vártam, hogy visszarejtsem, nehogy valaki meglássa. Ez még csak a harmadik ládám, de etalon lett.

Innen Beke Pál halmát mentem megkeresni. A térképleírás szerint valahol szántóföld és erdő között, Szolnok mellett. Na, persze kicsit azért pontosabban, megvan az út is ami oda visz, de most mit vagdalkozzak koordinátákkal, nekem sem mondanak sokat. A lényeg, nem messze a katonaságtól, de azért lesz még lehetőségem egy kis tekerésre. Kezdetben bicikli út, majd még aszfaltos bekötőút és aztán egy út a határban. Szántás idején. Két traktoros mellett mentem el, néztek nem kicsit, de lehet csak a hiányos öltözékem miatt, és nyilván sokat járnak arra felé biciklis nőcik. Szóval kerülgettem balról, majd jobbról is egy erdőt, mire rájöttem a közepén lesz a cél, mindegy hányszor kerülöm meg akkor is be kell menjek a sűrűbe, fel a dombra, be a bozótosba. Az első gaznál sűrű szitkozódás közepette kerítettem egy botot, még mielőtt valami pók rám mászna, és sűrűn hadonásztam is vele. Ha ekkor láttak volna a traktorosok lett volna egy nevető görcsös napjuk. De még ez mind semmi, a földben apró lukak voltak, még lépni sem mertem ám akárhová. Hiába tudtam én hogy nem lakik errefelé semmiféle óriás pók, vagy emberevő anakonda, esetleg  mérges kígyó és azokban a lukakban olyan lények laknak, akik nem árthatnak nekem, és különben is jobban félnek tőlem, mint én tőlük, mégis libabőrös voltam, és sűrűn néztem volna hátrafelé, ha nem kellett volna előre is nagyon figyelnem. Fenn a domb tetején volt egy határkő, mellette két kereszt. Itt biztos nem volt sír, csak emlék keresztekről lehet szó, volt ott letaposott fa szegély és pár elégett mécses is, mutatván élt ez a hely szebb napokat, de nem sűrűn látogatják. További kis keresgélés után meglett a láda is. A bejegyzésből kiderült előttem 80 perccel volt az előző találás. Még hogy nem sűrűn látogatják? 80 perc! Ha nem szarakodok a kerülgetéssel élőben találkozhattam volna más kincs keresőkkel is. Bár lehet szerencse nem voltak tanúi a képzeletbeli szörnyekkel vívott harcomnak. Visszarejtettem a ládát és elindultam hazafelé.

A visszaút már sokkal gyorsabb volt. Szanda utolsó pár kilométerén 24 döglött egeret számoltam meg a bicikli úton. Itt hatásos az egér irtás. Csak az a baj, hogy ebből számomra az derül ki a többi szakaszon  az egér populáció vígan él, vagy takarítják az utat. Utóbbi lenne a szerencsés. 
Most nem felejtettem el nullázni a GPS adatait, így itthon kiderült a mai napon 31 km-t tettem meg.
Utána kell nézzek mekkorán születik egy gyík. Rengeteg pici gyíkszerű valami szaladgált a fűben, de szerintem gyíknak pirinyók.
Megtanultam, hogy kincset nem szandálban kell keresni, még ha sportos is az a szandál és ha egy út jónak látszik, azon kell menni, nem még jobbat keresni.
Pókok pedig voltak, vannak és sajnos lesznek is.

Születésnap

Megint volt egy.
Eddig azt mondtam, szerencse, hogy ilyen nap csak egy van az évben. Ma örülnék, ha minden nap ilyen lenne.

Előző este buliba mentem, ottalvósba. ;)  2 éve nem volt részem ilyesmiben, nem is volt egyszerű felvenni a ritmust, de igyekeztem és a gyakorlott házigazdának köszönhetően jól éreztem magam. Reggel nem is nagyon akarózott eljönni, de tudom semmi nem tarthat örökké. Délelőtt hazaérve lányom már várt az ajándékával, sokat készült, és maga fűzött nekem egy fülbevalót. Persze anyutól kaptam pár kedves szót is, de ilyenek az anyák, a kedvem nem tudta szegni. Aztán jött a sok sms, hívás, és fészes üzenet. Még nyársaltunk is, egyszerű, ritka, nekem kedves este volt.


Kedves Ismerősök, és Ismeretlen ismerni vélők!
Örülök, hogy életemnek részei voltatok/vagytok akár percekre, órákra, hetekre, évekre, vagy mindörökre. Köszönöm, a  jókívánságokat, szívhez szóló soraitokat. Kívánom legyenek a ti napjaitok is olyan szépek, mint az enyém volt ezen a napon.

Geoceching, de nekem maradjon geoláda

Nagyon belejöttem ebbe a biciklizésbe. Nem tudom milyen drogozni, de ez nagyon jó érzés.
Nagy kedvemben egy újabb régi tervemet vettem elő. 4 éve találtam rá először egy oldalra, akkor úgy gondoltam mindent egyben veszek egy telefont és elindulok én is kincset keresni. Nem annyira a "kincs" hajtott, mint rohanó világunkban a minden érték melletti elszaladásból adódó kikapcsolás utáni éhség. Gondoltam így kiélhetem minden vonatkozásban magam, a gép előtt kereshetem a helyet, tervezhetem a napot, majd indulhatok útra, és még meglepi is lesz, de mégis ellenőrzött formában teszem, szinte versenyszerűen, kötelezően kell szép helyen lennem, ott már csak rajtam áll mit veszek észre. Aztán kiderült a telefon nem alkalmas erre a feladatra, a kölcsönzés pedig nem az én műfajom, így letettem a láda keresésről. Azóta másik telefonom van, de szerintem ez sem lesz alkalmas a pontos keresésre, ezért olyan helyet látogatok meg először, ami a közelemben van, szinte minden nap látom, GPS nélkül is megtalálnám, csak ismerkedésként mégis próbálom használni, vele célba érni, aztán az ismeretlen helyek felkeresése előtt majd meglátom nekiindulok-e így, vagy mégis kölcsönzök egy készüléket.
Tegnap este kikerestem 2 közeli helyet, amik mellett ugyan minden hónapban legalább egyszer elmegyek mégsem láttam még egyszer sem őket közelről.  Kinyomtattam a leírást, és gondoltam reggel 7 körül elindulok. A bicikli itt áll a fal mellett, a táskában úgyis benne van minden, csere kincset meg majd veszek útközben.
Na reggel aztán kiderült a biciklinek kicsit lapos a kereke, a gyerek ülést sem fog ártani, ha leszereljük, és nem árt neki egy kis pucolás sem. Aztán gyermekem is kedvet kapott velem tartani, ezzel lett még egy bicikli, amin az előzőeket végre kellett hajtani indulás előtt. A 7-ből 11 lett, de lassan haladva csak megérkeztünk a verpeléti vár romhoz. Gyermekem már ekkor feladta, hívhattam neki a haza fuvart, a ládát már magam kerestem meg. Jól elrejtették, de a telefonom alapján is pontosan odataláltam. A dobozban csupa lom volt, kinder játék, kártya lap formájában, így én nem cseréltem, de az élmény megvolt. Végre bejártam a helyet, és a második részeként a Tarnaszentmárián található templomot is megnéztem. Ugyan a feladat nem kötötte ki, hogy be is kell menni, de ha már ott voltam és nyitva volt, miért ne tettem volna. Odabenn meghalgattam a történetet, lementem az altemplomba, és örültem, hogy így döntöttem, annak ellenére, hogy a kölcsön bicikli szépen feltörte a fenekem.  Hazafelé vezető utat már nem olyan nagy kedvel tettem meg, de azért csak megálltam a Feldebrői Altemplom előtt is, újabb ládát keresni. Itt a gondnok nő kevésbé volt szívélyes, de a történetet csak elmondta. Mikor kijöttem a templomból már javában esett az eső de nem maradhattunk ám benn még pár percet, hogy elcsendesedjen. Ez van amikor Isten háza már nem menedékhely. Irány haza az esőben. Most azt mondom fele királyságom annak adnám, aki megmasszírozza a fenekem.
Kölcsön bringára pedig nem ülök még egyszer.
Viszont egyedi ajándék készítésbe fogok holnap. Tetszik ez  a ládakeresés.