Az igazi verseny 1 hete volt, de én akkor a
kerékpáros ügyességin voltam, és bevallom erről meg is feledkeztem, pedig már tavaly is szerettem volna teljesíteni.
Még nem tudom, hogy a versenyen kívüli teljesítésem elfogadják-e, de kihasználva az utolsónak ígért idei jó hétvégét tervbe vetem gát helyett az
50-es kört. Tegnap próbáltam hozzá treket is keríteni, de végül térkép után is későn kapálóztam, így csak a
kiírásbán szereplő elnagyolt útvonal alapján állítottam fel a sajátom, persze Imre segítségével. Nem lett volna ez az útvonaltervezés gond, ha 2 éve nem változtattak volna rajta, de így volt egy szakasz amit még Imre sem tudott tutira merre is húzódik, ezért csak a célszerűség alapján jelölgettünk, mint utólag kiderült kicsit félre, de a km. meglett. Jócskán. Mire hazaértem 60-at mutatott az óra, de nem bántam.
Azonban kezdjük az elején.
6 órási indulást terveztem. Ki is néztem 5.40-kor az ablakon, de a sötétben nem láttam semmit. Megy a fene, ilyen korán, a látvány is fontos. Visszabújtam a paplan alá.
7-kor újra kinéztem az ablakon. Derengett, esni nem fog, a szél meg ahogy sikeredik, de felkeltem, elvégre egyszer el kell indulni. Kedvem volt, de ekkor még inkább a takaró alá kívánkoztam vissza (mondjuk
Skatt hf-ával :$), csak bennem volt a nagy kihagyás (Duna-túra óta nem tekertem) miatti hiány, megbízatást is kaptam ( nincs még térképen az útvonal egy rövid szakasza ezt kellett GPS-re rögzítenem), és azok a fránya pontok is gyarapodhatnának. De, mindez csak a kezdeteken kellett átsegítsen, mert mint mondtam kedvem az volt, csak halogattam volna, hogy majd kicsit később indulok. Hiába tudtam, hogy nincs később, a mai a legjobb, a túra meg legalább 6 óra, és nem délben kell belevágni. Készülődtem hát, de azért megadtam a módját.
Megreggeliztem. Volna. A 3. napos kenyér egyáltalán nem tetszett, a szendvics felét sem bírtam megenni, inkább éhes maradtam.
A kicsiket rendbe tettem, Hógolyót is kivittem sétálni, és érezve a kinti didergős derengést átöltöztem hosszúba.
A táskába bepakoltam innivalót, müzlit, pótgumit, pumpát, lámpát, igazolványt, pzs-t, pótelemet, térképet, meg egy csomó apróságot, hogy ne legyen olyan könnyű a csomag. Majd sapka, szemüveg, felszereltem a navigációt, és míg a műholdak keresőben voltak nekivágtam a kisboltnak. Pecsételés, útravalónak túrósbatyu.
Hideg volt, de a nap már mosolygott, és mire a Milléri elágazóhoz értem már izzadtam veszettül. Alig 3 km-t tetem meg és máris vetkőzhettem. A hosszúnadrág kellett, de a hosszúfelsőre rövid, meg még a dzseki már soknak bizonyult.
Eddig jól haladtam. Nem akartam magam kihajtani, és tudtam szokásomhoz híven sokszor fogok megállni lefényképezni ezt, meg azt, és még 100 másikat, tehát amikor mozgok legalább 15-el haladnom kell, műúton nem árt ha 20-al, hogy 6 óra alatt körbeérjek. Ha már az időbeosztásnál tartottam, bele is estem a legnagyobb hibámba. Hozzáfogtam számba venni mit kell még ma megcsinálnom miután hazaérek. A sok teendővel addig hergeltem magam, míg a fulladás elő nem jött. Győzködhettem eztán magam: erre van idő, ezért vagyok itt, nem kell sietni, csak nem akart jönni az a levegő. Mindegy, én mentem. Vagy majd ledőlök a nyeregből vagy rájön a tüdőm, hogy mi a dolga alapon nem adtam alább a tempót. Mindig így van. Első 1-2 óra szarakodás, meredek, gyors, nincs levegő, nehéz a csomag, pisilni kell, szomjas vagyok, hideg van, folyik az orrom, viszketek meg ilyenek. Ami csak létezhet, előjön, de amikor sikerül lesz..ni az adott lehetőségen túli dolgokat minden elmúlik, és jön a gyönyör. Szóval csak egy dolgom volt, végiggondolni, hogy a varrás fél óra, ebédet küldött Márti néni, takarítás megvolt, locsolás fél óra, vasalni nem fogok, köröm meg estére is jó lesz. Hová sietek? Mit érdekel a szintidő? Itt vagyok, a hátsóm nem ereszt, a nap süt, a szél nem fúj, 50 km.-nyi ősz vár rám minden színével, illatával, zajával, fényével állatkájával, virágával, bogyójával és még ki tudja mi másával, csak éreznem kell.
A levegő sűrűsödött, de a kisördög még nem aludt el. Következő lépcső. Úgy csinálni mintha tényleg nem lenne más, ősz és én.
Kezdetnek rögtön itt a fűszálakra kiült harmat. A fű még haragos zöld, de már nem tör meredeken a magasba, meghajlott, kicsit lapuló, de a nedvesség cseppek ugyanúgy csillognak rajta, mint hajdanán, mikor még a kánikula volt toppon.
Hogy igazoljam tényleg itt jártam biciklim is lefényképeztem a kanyar csónakjával, háttérben a múzeummal, majd jöhetett a gát, és a talán legszebbnek ígérkező szakasz benn az erdőben.
Itt már jártam
2 éve, télen, Hógolyóval, Kulisz rejtését keresni, így tudtam merre kell menjek, és azt is milyen szép lesz. Ugyan nem sokat fényképeztem, de nem csalódtam, hó nélkül, színesben is gyönyörű, ez a kicsiny erdő a Tisza partján. Az elején még nem szorgalmaztam a megállásokat, de az 1-es vadleshez érve megtört a jég, odáig csak csúszkáltam a sárban, onnantól viszont már meg is álltam a kis, majd a nagy gubicsnál, meg a szedernél, és a fényképezés mellet gyűjtögetésbe is fogtam.
A gátra már egész más hangulatban értem ki. Tudtam az erdőnek ugyan vége, innen kis átmenettel a puszta következik, de az is szép lesz.
Erzsébet királyné tölgyfájáig újra ismerős volt az terep, már
erre is jártam még a biciklis idők kezdetén, de most sokkal jobb volt a gát minősége (vagy csak én szoktam hozzá). Nem kellett az utat figyelni, cserepesre szikkadt, de sehol egy kátyú, bíz Isten jobb mint a műút.
Sajnos az elhagyott ház 2 év alatt sem lelt gazdára. Nem látszik romosabbak, mint volt, de ki akarna a lakott területtől ilyen messzi, elszeparáltan élni?
Talán vadászháznak jó lenne. Annyira lehet komfortos, mint a hegyekben lévő társai.
Bár eddig alig álltam meg, mégis tudtam necces lesz nekem az a 6 óra. Alig több, mint 15 km.-t haladtam, és majdnem 2 óra eltelt, de itt is az állással töltött időt gyarapítottam, míg a tölgyfákban gyönyörködtem.
Aztán szerencsére a lábam elé is néztem és megláttam a gombákat. Nem vagyok benne biztos őzlábak voltak-e, ezért nem törtem le őket. Dehogy ezért. Nem volt nálam zacsi, amibe beletehettem volna a kalapokat, hogy ha mérgesek lenének se szóródjon a spóra, a kosárban meg összetörtek volna mire hazaérek. De, még így elvetve a gondolatot is rántott gomba szeletek lebegtek a szemem előtt.
Amikor sikerült őket elhessegetni odalopózott más, valós, valami szépséges, aminek az utolsó számomra örömteli próbálkozását meg kellett örökítsem.
Nincs már virágban az egész gátoldal, de az a pár szál, virágzó növényke nem hagyott haladni. Nem volt olyan km. ami alatt ne álltam volna meg legalább kétszer, ha nem élőért, akkor holtér.
Egy ilyen megállás alkalmával láttam én a szalagokat lenn a gát tövében, és a GPS-re vitt útvonaltervben is arra kellett volna menjek, de megnézve a környéket, nem volt meggyőző, hogy 1 héttel ezelőtt oda lement volna 200 ember (olyan sokan voltak a meghirdetett túrán), ezért és mert a gáton vitt az Eurovelo 11 maradtam rajta. Ugyan egy az útra kidőlt fa koordinátájának rögzítése is rám várt, és nem tartottam valószínűnek, hogy az a gáton lenne, mégsem véltem jó ötletnek bemenni a susnyásba és esetleg egy defekt miatt jódarabon tolni a biciklit. (A Szórópusztára visszavivő szakasz már fölöttébb kiépített volt.)
Mivel a két út hosszában nem volt számottevő különbség nem izgattam magam, de kb. 1 km.-rel a gátőrház előtti kis letérőn, ahol rövidíthettem volna nem voltam szemtelen, maradtam a gáton és letekertem az elágazásig a mostanra jócskán felerősödött szembeszélben.
3 feladatból egy kihagyva, remélem a rögzítendő útszakaszt nem vétem el, és a készülékem is tenni fogja a dolgát, de volt ám itt egy kereszt is. Hogy ne keljen pakolászni bicikli a kereszt mellé állítottam, rögzítés (1-es zászló), fénykép, és integetés a pici fiúnak, aki a szomszédos udvarban szaladgált anyukája, és mamája körül, míg én az anya magyarázata szerint megnéztem a Jézuskájukat.
Rövid mű út következett (szintén ismerős a
Tiszavirág TT-ről), de a Palotás felé vezető határi letérőt hamar elértem. Ez az a szakasz, ami hiányzik a térképekről, de létezik, méghozzá nem is rossz minőségben.
Ha már ilyen szerencsésen elértem idáig, és a szél is alábbhagyott sétálva megreggeliztem, miközben további alkalmakat találtam a fényképezésre.
Palotás határában valamelyik csatornát sem hagytam kattingatás nélkül,
de a műútra kitérve nem voltam képben hol is vagyok én most Szolnokhoz viszonyítva. Csak mikor elértem a volt keltető bejáratának vas libájáig jöttem rá, erre is jártam már, amikor a
Tiszavölgy 3-ból jöttem haza. Tehát Szolnok és Besenyszög között majdnem félúton voltam, utóbbihoz kicsit még közelebb.
Ugyancsak bizonyítás végett a letérés előtt újabb megálló, és még egy kereszt (2-es zászló), na meg az árokban lampionvirág.
Ez az aszfaltozás sem volt számomra hosszabb, mint az előző és térhettem le a Strunga kereszt felé. Ez a rész már zötykölődősebbre sikeredett, ám bogyókban is gazdagra.
Kezdetnek rögtön almát szüreteltem, majd csipkebogyót, kökényt, ha még nem is megenni, de vázába tenni tökéletes lesz.
Elektronikailag nem vagyok egy agy, de a magasfeszültség alatt igen meglepődtem, amikor combomba 2x is belecsípett a feszkó. Csípett? Azt a villanypásztor szokott, ez annál erősebb volt. Nem tudom ottjártamkor mennyire volt terhelés alatt a vezeték, de reméltem a szántást végző traktorost jobban szigetelte valami. (Pedig én sem a felnin tekertem.) Eszembe jutva hány embertől hallottam megy kipróbálni a kerékpár komputerét a magasfeszültség alá kiérve a vezetékek alól meg is néztem a kormányra aggatott ketyeréimet. Minden működött, csak a percegést hallva én paráztam még mindig.
Eddigre megvolt 30 km. és eltelt 4 óra, de még semmi nincs veszve, csak ne lenne itt ez a pár még virágzó késői kelés napraforgó,
meg bodobács, és az otthoni fólia tövéből kedvelt virágocska.
Na, jó. A kereszt is meglett. Eltéveszteni sem lehetett volna. Egymaga áll a puszta közepén.
Mint én, amikor elkezd fájni a hasam. Tekerés közbeni rövid tapogatás után rájövök nem is a hasam fáj. Ha jobb oldalt tapogatom balra érzem, ha balra nyomkodom, jobbra vándorol, de középtől alig messzebb, tehát leginkább balra van gond. Mi van ott?
Lép. Nem, ez nem az a fájdalom, amit régen futás közben tesi órán éreztem.
Gyomor. Nincs fekélyem, tehát nem is lukadt ki. Egyébként is, ha perforálódott volna nem lenne kedvem nyomkorászni, annyira fájna.
Vese. Le van ugyan izzadva a hátam, és fúj a szél, de ha most fázott meg, majd pár nap múlva fog fájni. Kövem meg nincs, és a fájdalmat sem azon a tájon érzem.
Hasnyálmirigy. Meg még az kéne.
De bassza meg egyre erősödik.
Rekeszizom. Az meg mitől fáj? Ha a pacemaker tovább csúszik, és az ingert leadó vége a kamra falhoz ér. De, nekem nincs pm-em. Igaz csapkodott az előbb kicsit az áram, ami ha tényleg áramütés volt okozhatott volna ingerátviteli zavart, extrasystóliát, fibrillációt (akár szívmegállást is), de ez nem az.
Mivel nem haladtam gyorsabban, mintha gyalog mentem volna, leszálltam, de úgy sem lett jobb. Legfeljebb alaposabban megtudtam tapogatni magam, és rájöttem a fájdalmam centruma a bal bordaívem fölött 2 ujjnyira körkörösen van, tehát mégis a rekeszizmom játszadozik velem. Ebben megerősített az is, hogy zökkenésekkor nyilalló jelleget öltött. Mivel biciklin egyik bucka után jött a másik, ezért érezhettem a nyeregben ülve állandónak.
De, most mi legyen? Fájdalomcsillapító nincs nálam, Zagyvarékas messze van (5 km.), itt meg nem alhatok. Igaz még csak dél van, de kitudja meddig tart. Haladjunk, én és a fájdalmam előre. Legfeljebb a faluban becsengetek valahová egy tablettáér.
Ha már álltam lefényképeztem még pár virágot,
de igazából csak az villanyozott valamelyest fel, hogy észrevettem a határban látott sok piciny lukba tücskök bújnak. Bár a kis muzsikusokat nem sikerült lekapni, de a szememmel láttam, ahogy közeledtemre behúzódnak a nyíláson.
Ahogy közeledtem a Rékas felé nem hagytam magam legyőzni, inkább próbáltam rájönni mitől lenne jobb, hogyan tudnám a mély hasizmot és a rekeszizmot rögzíteni, rázkódástól mentesíteni.
Legjobb megoldás az volt, ha kidüllesztettem a hasam. Igen ám, de évekbe telt mire megtanultam behúzva tartani, most nem akart kinn maradni, meg néha levegőt is venni kellett, úgyhogy igencsak jajgatva tetem meg az első 2 km.-t. Végül továbbfejlesztve a technikát kidüllesztett hasamra még ráhajoltam, és beszúrva bordáimat a gyomrom alá megoldódni látszott a probléma. Legalábbis tünetileg.
Zagyvarékasra beérve még nem volt minden oké, és a szintidő már úgy is veszett, további pihentetésképpen megálltam a gátőrháznál struccokat nézni. Mivel Imre felhívta rá a figyelmem, tudtam, hogy itt lesz miért pihenőt beiktatni, de a fene gondolta, hogy szükségem is lesz rá.
Nem húztam sokáig az időt, de még a temetőbe is betértem (mivel ez sincs rajta valamelyik térképen) rögzíteni pár keresztet (3-7 zászló, bár szerintem nyilvánvaló, hogy egy temetőben van kereszt).
Az első kettő átlagos egyes kereszt. A harmadik a Golgota 3 keresztje, köztük Máriával, Józseffel, és a középsőn még Máriamagdolna is látható, de bár ne lenne. A formázó mester biztos nem stilizálta el ennyire az arcokat, de a restaurálást nem hozzáértő végezte az fix. Szerintem csak gondolt a faluból valaki egyet, oszt nekiáll ma festésnek.
.
Nézve a régi fejfákat múlandóságunkon tűnődtem. Elvesztettem már én is számtalan szerettem, de mégis most kapcsolódott össze a sok szál és jöttem rá egyszer az én időmnek is vége lesz, és csak addig van lehetőségem bármire. Ezek a sírok több mint 100 éve itt állnak, van amelyiket még most is gondozzák, van amit már többször benőtt a gaz, olvashatatlan rajta a véset. Egyik kőre sem rótták fel mi jót tett az alatta nyugvó, vagy milyen nagy gazembert takar a hant. Nem tudjuk gazdagok voltak-e, vagy minden nap éheztek. Ellátták-e jó tanáccsal, útravalóval gyermeküket, vagy magtalanul távoztak. Volt aki átélt két világháborút, és még mi mindent, amiről nekünk csak a történelem könyvből lehet fogalmunk. Biztosan volt aki odaadóan szeretett, aki feláldozta magát, aki valami fontosat létrehozott, és olyan is aki a máséból élt, de végül egyenlők lettek. Por.
Bármit teszek, vagy sem, az út nekem is itt ér véget.
A fele már megvolt, oké a rekreálódás, de nem abban fáradok, amivel előre jutok, ideje lenne megtenni azt a valamit.
.
A temetőből kijőve jobbra vettem a irányt. A hídon átérve rá is jöttem, hogy valami nem stimmel, attól, hogy arra van az előre, nekem majd a Gazdák hídján kell átmenni a túloldalra.
Visszafordultam, és még a gát előtt letértem a rétre, ahol 3 boci múlatta a napot.
A gátra felérve ujjból társamul szegődött a szembeszél. Nem láttam szívesen, de kitartott. Sőt, újból a magasfeszültség alá érve a már majdnem elfelejtett hasfájás is jelentkezett. (Most döntsem el, hogy az áram, vagy a rázkódás-e a ludas?) Pedig olyan szép ragadozó madarak keringtek felettem (lehet tudtak valamit és könnyű prédában reménykedtek), hogy szívesebben figyeltem volna őket, mint a már bevált pozíciót felvéve magam előtt az utat.
A híd felé közeledve táborozásra való szép rétek mellé értem. Lenne itt hely alkalmi focipályának is, ha sokan összejönnének.
A Gazdák hídja nem sokat változott. A lukakat ugyan befoldozták, de nem tudom traktorral merészkedik-e itt át bármelyik gazda?
A hely szépsége mellett nem tudtam csak úgy elmenni, elővettem pogácsámat és az úton átszaladgáló malackákat, meg a Zagyvát nézve megebédeltem.
Az előttem álló rövid szakasz a
Szt. István TT-ből ismerős. Akkor sem sajnáltam, hogy a gátról betértem a hídhoz, és most sem bánom, hogy elidőztem itt egy kicsit. Olyan közel a város, és mégis nyugalom van.
A túlparti gáton bogáncs virágzik.
És kinek támadt már az a frankó ötlete, hogy a toronytól felszórja a gátat zúzott kővel?
A Nefagig vezető út úgy is tiszta kátyú, nagyon kellett odáig ez a plusz rázkódás.
Mindegy, városi befejező szakasz jön. Vagy, akár már el is húzhatnék balra, és mehetnék haza, 10 perc sem kellene, hogy otthol legyek. De, maradok. Már csak fél óra van hátra. Irány a vasútállomás. Ez a szakasz sem volt teljesen világos a tegnap esti tervezéskor. Imre találomra berajzolta a szerinte legcélszerűbb útvonalat. Közben ellátott tanácsokkal, majd a felüljáróra vagy a lépcsőn felviszed a bicót, vagy átviszed a síneken, vagy kerülsz.
A lépcsőt hosszúnak véltem, a síneken ugyan sokan tilosban mászkáltak, de inkább ezt is elvetettem, mentem a jól bevált műúton.
Utólag biztosra veszem nem ez volt a hivatalos útvonal. (Itthol veszem észre a Széchenyi ltp. kimaradt.) Mint ahogyan a Tisza szállóig sem, mert én 2x mentem behajtani tilos tábla mellett forgalommal szemben.
De, ezen rövidítések ellenére szerencsésen elértem a Varga Katalin Gimihez,
és mire haza értem 15 órát és 60 km.-t mutatott a számláló.
Gyorsan vázába tettem a gyűjteményem,
levetettem átizzadt ruháim, és a forró víz alatt eldöntöttem ráveszem családom menjünk vissza a Tiszai hal napjára.
Indulás előtt még kopogó szemekkel megvarrtam Attila anyukájának kabátját, de igyekeztem, nehogy a rétesből se maradjon mire kiérünk.
A család nem volt megveszve a Tiszai hajósok terén megrendezett eseményért, ezért csak vettünk pár szelet rétest és hamar hazajöttünk (élhetetlen egy banda),
de én éjjel még tripláztam és a Szt. Mihály napi tűzre is visszamentem.
Mivel nekem nem jött össze az adatok mentése Osinak odaadtam a CSX-et, és fájó szívvel néztem, ahogyan a tűzoltók 1 óra múltával eloltják a tűzet. (A sors fintora.)
De, szép befejezése volt ez mozgalmas napomnak.
