OKT. 272 - 271 - 266 - 265. Nagyhuta - Makkoshotyka.

Az órát 5-re húztam, de már 4 után csak forgolódtam, és az eget kémleltem. Nem esett, de nem is mosolyogva kelt a nap. Nem baj, majd felvidul, ha meglát engem a dombokon. A gazda 6-kor még marasztalt volna, de a kárálásból már bőven elég volt erre a hétre, elindultam. Nagyhuta fölött a térkép csak a kéket jelöli, semmi letérő, elágazás, a jelzés ugyan gyér, de úgy sincs választás mentem hát amerre a műútról leágazó keréknyom vitt. Aha, nincs más út! Nem elég, hogy néhol petyergett pár csepp eső, és a fű is csurom víz volt, de még a kétszeri 2-300 m.-es plusz adagot vissza sem tudtam adni, hanem helyette duplázhattam visszaúton a jóból. Végül a teljes átázást elkerülendő szemeteszsákból kamáslit ügyeskedtem a lábamra. Nem mondom, hogy tökéletes ötlet volt, de félig elázni jobb, mint teljesen, és remélhetőleg nem fogok annyit izzadni, mint amennyi víz a fűről jönne.

Utólag az erdő minden csepp nedvességért kárpótolt, tiszta, sűrű, vízmosásos, gombás, gyönyörű helyen jártam, egészen a Margit-forrásig. Oda kiérve áldottam az eszem, hogy nem fél üveg vízzel indultam neki, hanem teli mertem az üveget, mert elnézve a sok bogarat egyáltalán nem voltam biztos az ihatóságában.

Legközelebbi száraz helyen, a hídon leszedtem a rögtönzött kamáslit, levetettem cipőm, és zoknit cseréltem, hogy a műúton legalább Vágáshutára száraz lábbal érjek be.
Vágáshuta nagyon kedves település. A focipálya, az üdvözlőtábla, a házak, és a számtalan faragott emberalak látványa jót tett a lelkemnek, ahogy az egyre bátrabb nap is. A falu kocsmája előtt a többi háztól, nehogy ebből vonjon le valaki következtetést, de legalább mutatja nem vagyunk egyformák. Egyébként meg kellenek a különcök, a sorból kilógók, netán fekete bárányok. Én azt hittem nem jó kedvében találtam a kocsmárost, de az ott felejtett botomat mégis utánam hozta kék köntösében reggel 9-kor. Morcos, morcos, de mégis van szíve. A Hosszú-patak mellett felfelé araszolva észrevettem volna a hiányát, de nem felejtettem el megköszönni kedvességét, fáradtságát.

Megkoronázva a reggelt az araszolás megkezdése előtt a falu határában még málnázni is volt módom. Féltem az előttem álló emelkedős szakasztól, de utólag nem is volt nehéz, vagy csak málna volt sűrűn, így észrevétlenül is tudtam szemezgetés közben pihenni.

Egy ilyen alkalmi lakoma közben ért be Vaszkó Bence. Nem számíva hátulról jövő támadásra jól össze is rezzentem a köszönésre, de  milyen jól jártam, hogy az apró tisztáson nem pisiléssel kezdtem. Míg elértük a kék-piros kereszteződést együtt kaptattunk, de szerencsére már nem voltunk messze tőle. A rövid szakasz alatt Bence elmondta, hogy Ő 10 éve túrázik, de a kékre most adta a fejét, és ma már 2x Ő is eltévedt, valamint, hogy neki lakott települést kell keresni, mert eddig sehol nem tudott pénzt felvenni, ezért még ma nem is evett, pedig már nagyon ideje lenne. A kereszteződésben meghívtam egy reggelire, éhesen nem lehet túrázni, és mivel az úti célja neki is Makkoshotyka volt, tudtam mi vár rá, és mekkora kitérő/mennyi idő, ha bemegy Újhelyre, vagy rövidít/de kihagy 3 pecsétet, nekem meg úgy is maradt még elég a zsákban. Falatozás közben együtt is átnéztük a térképet, és úgy döntött marad velem, majd Makkoshotykán ha más nem lesz a postán holnap reggel vesz fel pénzt.
Sátoraljaújhelyig többször sikeresen újra letértünk a kékről. Nem elég, hogy gyér a jelzés, de hogy a gazos letérésekben sincs valami figyelmeztetés az bosszantó. Értem Én, hogy a természetben nem kellene mindent befesteni, és ide kikapcsolódni jövünk, nem újabb szabályokat követni, de ha már kiválasztottuk az utat (amit ajánlanak, karbantartanak, nemzetközi) nem ártana ha kicsit nyilvánvalóbb lenne hol is van. Azért nem kell aggódni, nem Alaszkában vagyunk, elveszni nem lehet, csak bosszantó. Nyilván a beszélgetésnek is betudható, hogy szinte észrevétlenül tettük meg a  Bányi-nyeregig tartó lejtős, 10 km.-es szakaszt. A Vöröskő vendégház kerítésének tövében rávettem Bencét cserélje le Ő is a nedves zokniját, és diákcsemegézve pihentünk kicsit. A 2 km.-es aszfaltút végén jutott csak eszembe, hogy itt van egy geoláda is. Minden napra jutott volna egy, a mait azonban elbasztam, mert ugyan eddig jó időt jöttünk, de bizony vissza nem mentem érte.
A Rákóczi-fáig néhol már nem is olyan jól esően haladtunk hol fel, hol le elég sűrűn váltva azt, de mindenképpen előre (nyilván már mondanom sem kellene, de a műútról való letérést itt sem jelzik, sőt még mielőtt jelzést találnánk az földúti is elágazik). Hogy fitten tartsanak ezen a szakaszon vadmeggy fák ontották termésüket. Magamtól nem kóstolta volna meg őket, de mivel Bence szemezett, Én sem hagytam ki a csemegét. A kicsiny termésben nagy mag mellett vékonyka húsú, de egyáltalán nem kesernyés, csak kellemesen savanykás, inkább édeskés ízű gyümölcsöt ezentúl majd jobban fogom figyelni útjaimon. Ugyan az egész út élvezetes, akarom, de mégis vannak megtorpanások, amiken egy ilyen kis apró boldogság átsegít, új lendületet ad.

A Rákóczi-fánál ezt a lendületet egy kis fa ölelés adta. Kicsi!? Akkora fát hogy lehetne kicsit megölelni? A kérget ellepő hálókat igyekezvén elkerülni keresnem kellett a megfelelő helyet, de meglett és indulás előtt még gyertyát is gyújtottunk. Hogy miért, vagy minek/kinek az emlékére magunk sem tudtunk, de jól esett. Remélem a betonlábazat, és a törzs szintén betonnal történt beöntése segít majd hogy a fa még sokáig itt álljon, és éljen.

A Cirkáló-tanyáig jelezvén lakott településhez közeledünk nem csak a rétek, de a szemét is szaporodott. Másztunk köztük kicsit megint fel, és újra le, de a tanya sem az a rendezett hely, ahol szívesen eléldegélne az ember. Ott voltak a dombok, lovak, kecskék, tyúkok, kutyus, fóliasátor, minden ami kellhet, csak az összhang nem lett az igazi. A kerítés tövében lévő padon megkörtéztünk, de nem maradtunk sokáig, inkább indultunk a még 4 km.-re lévő aznapi szállásig (ahová Én 7-8 között terveztem beérni és még csak fél 4 volt) és majd pihenünk egy jót ott. Már csak egy dombra kellett feljutni, miután az erdő széli mezőre átmentünk egy, szintén a mi irányunkból jelzetlen kapun. A falu feletti dombot bevetették valamiféle kalászosszerűvel, aminek a látványa bearanyozta a nap végét, erre jött még az a plusz, hogy a tetőről szétnézve karnyújtásnyira voltak a hegyek, de már láttuk a falut, ahol remélhetőleg hűsölhetünk egyet.

Mielőtt azonban beértünk volna sikerült megint letérnünk a kiszemelt útról. Mire észrevettem már sokat kellett volna visszamászni, ezért képzeletbeli pénzfeldobással döntöttünk megyünk tovább ezen, ennek is valahol a faluban kell végződnie. Egy irtásnál meg is láttuk a kerteket, toronyiránt átvágtunk és a főúton  már szusszanhattunk is. Megittuk utolsó korty vizünket, majd lázas telefonálásba kezdtünk keresvén azt a bizonyos hűsölős helyet.
A kék fórumot bújva ódákat olvastam Vilma néniről, aki szívesen látja a túrázókat étellel, ággyal, Mi is Őt kerestük először. Szerencsénk volt, ugyan jobban örült volna, ha korábban tudja lesz ma is vendége, de menjünk csak nyugodtan nem kell a csillagos ég alatt, éhen maradnunk, nála jó helyünk lesz.
A letérés miatt kimaradt a Metzner-kastély, de a kocsmai pecsét a helyére került, pár jó szóval, kedves történettel, kipróbálandó recepttel Marika nénitől.
A szomszédos postát is felkerestük, megnézni a nyitva tartást, de ezzel nem volt szerencsénk (vagyis Bencének nem volt), ahogy nekem, úgy a postásoknak is munkaszüneti nap július elseje, legközelebb automata pedig Sárospatakon van, ami szerencsére csak 5 km., de már ma busz nem fog menni. Sajnáltam szegényt, ha kap valahonnan biciklit, még azzal jut valamire, de a mai meleg nap után fene kívánja a biciklizést.
Vilma néni tényleg kedves mamika, még a biciklijét is kölcsön adta. Igaz, idén még nem volt használatban, és a kereke is lapos volt, de nem hagyta annyiban, kerített egy pumpát is. Kicsit kellemetlen volt, hogy terheljük a 70 éves nénit, de Ő az a fajta, aki abból meríti erejét, hogy segíthet másoknak. A mindennapi gondok ellenére tiszta szív asszony, nem kis dumálókával is megáldva, aki minket is szívesen látott otthonában, és asztalánál. Sajnos kép csak a nagydumás, nőbolond Csabáról, a keresztfiúról készült motorjával a ház előtt,

de e nélkül is emlegetni fogom a falusi házat, ahol családtagként befogadtak egy éjszakára, és megvendégeltek gulyással, sztrapacskával, és birsalmapálinkával.

OKT 274 - 273. Füzér - Nagyhuta

Nem volt egyszerű az indulás.
- Megküzdöttem magammal: Egyedül, erdőben, sátor, 60 km., 3 nap, de akartam. Nagyon akartam. A sátort már nem egészen (a súlya miatt), de menni igen.
- Petivel: Te kinek akarsz bizonyítani?
Kinek kellene bizonyítanom magamon kívül, amikor magamnak sem kell? Egyszerűen jó érzés megtenni egy utat, felérni egy csúcsra, ott lenni a nagy fák között, a tisztásokon, a mezőkön, és ha nem jön senki, az engem nem fog vissza.
- Anyuval: A sírba visztek engem. Egyik erdő olyan, mint a másik. Voltál már, nem elég? Megtámadnak.
Mondja ezt egy Parádi, aki minden nap az erdőn volt, és egyik sem volt olyan, mint a másik. Ki támadna meg már megint? Legfeljebb a faluban, de valószínűbb otthol, Szolnokon egy támadás, mint a hegyen. Aki oda felmegy az nem fog még támadozni is. Az agresszív emberek ennél lustábbak és kevésbé türelmesek.
De, hogy legalább egy kicsit nyugodtabb legyen a sátrat otthol hagytam. Egyébként is kurvára nehéz volt a csomag, és már nem kellett sem laticel, sem takarófólia, de a hálózsák maradt. -4 kg. és már anyu sem pityergett, bár tudom nem a súly miatt volt a sírás, és annak örült volna, ha Én is maradok a sátorral.
A vonatom 7.20-kor indult volna Kálból Sátoraljaújhelyre, de már indulásig összeszedett 10 perc kését, e miatt azonban nyugodt voltam, a buszra még úgyis 1 órát kell majd várni. A 3 órás zötyögés alatt (gyorsvonati pótjeggyel) volt időm átnézni/összevetni minden jegyzetet, térképet, leírást, szintrajzot, alaposan megterveznem az eső napot, és nagyjából a többit. Ugyan már teljesen mindegy volt, de gondolatban a csomagot is még egyszer átfutottam, mi maradt ki? (Mint majdnem a túrabot.) Végül arra a megállapításra jutottam, hogy csak a kajával, hálózsákkal van nálam nagyobb teher, mint a Cserháti, decemberi, Bíró Petivel megtett 60-on volt. Az akkor meredekebb is volt, tehát menni fog ez most is. Mire Miskolcra értem ettől a gondolatsortól már a gyomromban is kisebb volt a gombóc, a közeledő magaslatok látványa pedig tovább nyugtatott. Magas ez baszki, magas ez -mondogattam magamnak-, de csak egyre kell felmenjek, arra is majd hétfőn. Ma szinte csak lefelé jövök, holnap egy kis melegítés, aztán hétfőn levezetésnek jöhet a java. De, addigra már nem lesz kaja a zsákban, és ma még ma van, törődjek azzal.
Fűzér - Vágáshuta 20 km., 240 m. emelkedés, 280 meg lefelé. Jó lenne 8-ra beérni, az 2.5 km. óránként. Kivitelezhető.
Legutóbb a Börzsönyben 15 km. volt 6 óra alatt, 300 emelkedéssel, és kb. 1000 körüli süllyedéssel, forróságban, nagyon magas páratartalom mellett, amit (az élményen kívül) csak a bogarak múltak felül. Most kellemes az idő, meleg van, de tavaszias, az erdő nem tudom mennyire lesz párás, de ma inkább nyílt a terep, szél pedig legfeljebb csak lengedez. Na, majd kiderült, minden esetre még 9-kor is világos van, és az utolsó 2 km. aszfalton lesz, tehát még 10 sincs későn, csak a vendégházban vennék fel a telefont. Nem vették, és mivel a vonat elindult nem próbálkoztam újra, majd Kis/Nagyhután, ha már látom mi jön ki a napból megpróbálom újra.
Miskolctól Sátoraljaújhelyig szinte csak a hegyeket figyeltem, és lettem egyre bátrabb. A vasútállomás várótermében kivártam az 1 órát, közben ugyan már majdnem dél volt, de mivel otthol alig ment le falat a torkomon megreggeliztem, a cipőmbe betettem a talpbélés, és felvettem a térdmerevítőt, majd elkezdtem írni a jegyzetem (remélem így nem maradnak ki részek). Ugyan még semmi nem történt, de úgy belefelejtkeztem, hogy majdnem lekéstem miatta a buszt.
Fasza lett volna. Az első 11.20-kor indul, de Én még arról is lemaradok. mondjuk akkor mehettem volna fordítva, Sátoraljaújhelyről Füzérre, majd vissza busszal (már ha jön), és a vasárnapot megszakítva innen folytatni az eredeti terv szerint. Szerencsémre összepakolt csomagommal még időben felpattantam a padról és az időt fürkészve dülöngélhettem a lehet nálamnál idősebb fehér buszon Füzérig. A menetrend szerint fél órás utat a Borsod Volán megduplázta, sőt Újhelytől kísért bennünket egy egyre nagyobb kiterjedésű fekete felhő is. Ugyan követett, de messzinek véltem, és Mikóháza körül lemaradt ezért továbbra is bíztam benne jó időm lesz.
Füzéren kellemes langymeleg volt, és bár nagyon hívogatott a vár, de 2 éve dupla pecsétet nyomtam a könyvbe, a túrajelentésre pedig nem feltétlen kell a kék pecsét, nekem meg menettervem volt nem mentem felfelé érte, csak a Várkapitány étterembe kértem egy nyomatot és igyekeztem ki a faluból.

A faluszélén bekanyarodtam a rétre. Rövid szakasz volt ez, ami szemmel láthatóan be vitt a fák közé, de nem arra megy a nyom, amerre nekem kellene, viszont valahol át kell keljek a patakon, aminek hallom a hangját, de látni csak krumplit, meg búzát látok, és a fák között magas csalánost. Nyom nincs, de van valami piros-fehér sávos szalag, ami csak jelölhet valamit, szerencsés esetben átkelőt. A túloldalon pedig még bicikliútnak is lennie kellene, de jobb lesz, ha felébredek és kiveszem kezem a biliből, mert ahogy ott nincs nyom, ahol a GPS szerint lennie kellene, ott bicikliút sem lesz, ahol meg a térkép szerint kellene. Végül a szalagok jó irányt mutattak és a csalános mögött ott volt egy gázló át a patakon, a csalánoshoz pedig jó lesz ha máris hozzászokok, mert abból jut még mára biztos bőven.

Átkelve a bicikliút is rögtön a talpam alá került. Errefelé biztos a földből nőnek ilyen gyorsan az esőre, csak nehogy úgy járjanak, mint a Balatoni, ami sok helyütt már szinte járhatatlan. A térkép szerint az út bevisz Füzérkomlósra, a trek néhol letér róla, amit nyilván nem feltétlen fogok követni, tekintve a derékig érő, de nagyon szép mezőt.
Az Akasztó-hegyi pihenőig 10 lépésenként megálltam valamit lefényképezni, így nem igazán haladtam, de minden olyan szép volt. Vár, patak, fa, virágok, és ez a kereszt is. Akklimatizálódni kellett. Különben is, azért vagyok itt, hogy élvezzem, szaporán lépkedtem, de nem csak menni kell.

Amióta lefordultam a rétre egyébként is minden olyan csodás, a nyüzsgés ellenére nyugodt, jó illatú, még a bogarak dongása is tetszik. Megnyugtatásomra azért Füzérkomlósom leellenőriztem tartom-e a tervet. Tartottam, sőt a fél óra késést is szépen behoztam. Szóval, haladni ebben a tempóban kell, de nyugodtan meg lehet nézni ezt-azt, ami éppen megkap.
Komlón előbb meggyfáról, majd a leágazás után eperről szemezgettem keveset, de alig értem be az erdőbe szamócát is találtam. A kék jelzés errefelé sem sűrű, ám bízom a csíkozásban, meg figyelem a térképet, GPS-t (amin nincs rajta a fele utca), de rövid szakaszokon mégis letérek. Faszául túl vagyok biztosítva, de jócskán tanulnom kell még ezt nekem. Nem úgy mint az összeboruló lombkorona alatt, előttem felszálló sasnak/héjának, aki  a megmentett vasútállomás után, (ahol a vonatot felújítva a régi idők emlékére meghagyták) engem is visszarepített a jóba.

A boltíves lombfolyosó nem tartott sokáig, rét következett, két sor fa között magas fűvel, virággal, szalagokkal. Mivel néhol kilátszott a talpfa gondoltam ez lehet az a szakasz, ahol a régi vasúti nyomvonalon kell haladni, amit már visszafoglalt a természet. (Vajon hány éve számolták fel erre a vasúti közlekedést, amikor 4 évvel ezelőtti leírás is szinte járhatatlannak ítéli?)
Papp Gábortól (Számomra eddig ismeretlen teljesítményekre ösztönöz. Biztos, hogy Kinizsi 200-on, vagy terepfutkározáson nem fogok indulni, de blogja és levelei hihetetlen erőt adnak saját kis útjaimon.) azt az útmutatást kaptam a Nyíri-patak hídja után menjek ki jobbra a szántóföld szélére. Én már találtam egy szélesebb, mezőgazdasági hidat, de a sávos szalag nem arra vitt, hanem tovább a vasúti gazoson. Azért megnéztem mi van ezen híd után, repce volt, visszafordultam és az utat mégis a szalagok (Kb. a 2.-nál rájöttem, hogy a piros-fehér szalagok a Kinizsi 200-ra voltak kikötözve. Nem emlékszem Ők mennyit mentek a kéken, de remélem még jó hosszú szakaszon mutatják nekem a helyes irányt.) szerint folytattam.

Ha Gábornak ott kellett menni, akkor ott kell menni nekem is. Így is elértem egy keskenyebb, láthatóan vasúti hídnak épült alkalmatossághoz, amit néhol vállmagasságig beterített a csalán. Ha a bottal elhajtottam, a karom csípte meg, jó kis  ingyen akupunktúrában volt részem.

Pár méter után már mindegy volt mit csípett, de azért bőszen kerestem a letérési lehetőséget. Csodák csodájára ugyanarra a repceföldre jutottam ki, amire az előző híd is kivitt volna. Érdekes, a az egyszeri alkalomra szóló szalagokat még a mezőkön is kitudták kötni valamihez, de a 60 éves OKT-nek sem hídpillér, sem vadászles, sem jellegfák nem felelnek meg, inkább hagynak jelzetlenül még elágazásokat is. Egy DartVader-es hörgés után hagytam inkább a fenébe ezt a méltatlankodást, tenni úgy sem sokat tehetek ellene, és végül is a túrázáshoz a rögtönzés is kell, hát gondoskodtak róla.
Repce mező. A méhektől féltem kicsit, de az általam eddig ismeretlen illat feledtette a félelmem. Próbáltam emlékezni, mihez hasonlít amit érzek, tudom, hogy valamiben már éreztem ezt a különleges aromát, de nem tudom miben. Fél éves szaglásom alatt nem találkoztam repcével, a szag biztos vagyok benne ízleléssel kapcsolatos, de nem olajjal. Míg Kisbózsva mellett a temetőnél kiértem a műútra volt időm szaglászni, de nem jöttem rá, hol éreztem már.

A Bózsva előtti domb tetejéről hátranézve meglepődtem. A Füzéri vár alig látszott az eső miatt.

A látvány szép volt, de sietősebbre fogtam. A Hutákban nem lesz bolt, de valami meleget kellene enni, ha lehet pont az eső alatt, és az már nincs messze. Míg a Kőbérc panzióban Kati néni féle babgulyásom fogyasztottam neki is kezdett. Petyergett kicsit, abbahagyta, rákezdett jobban, de az égen nem látszott vészesnek a dolog, így a leves után nem volt mire várjak, elindultam, Kishutáig úgyis erdő lesz. Na azért nem volt ez olyan határozott elindulás. A sarkon őzek, pecsételés, és még a szikla is megállított. A com-on lévő új ládát végül nem kerestem meg, mint kiderült a régi hu-t jelentették most be, majd kérem a korábbi megtalálás alapján az elfogadást.

Az erdőben a szalagok végig a segítségemre volta, de a patakmeder után valahol elhagytam őket. nem volt értelme keresni, már a falu szélén jártam, és Nagyhutára műúton kell menni.

Az esővel is szerencsém volt, mire igazán rákezdett már a vasúti megálló fülkéjében ültem, és terveztem, akkor most hogyan legyen tovább. Alig múlt 5 óra. Nagyhutára 1 óra az út, de az alatt szétázok, viszont az eget nézve elállni sem egyhamar fog, és ha itt maradok az holnapra +10 km.-t jelent, miközben a holnap így is több 20-nál. A busz elment, itt pedig nem maradok. Csaltam, stoppoltam.
Nagyhután 7-ig a buszmegállóban ácsorogtam, vártam elálljon az eső, és indulhassak, de nem tette. Sőt, nem is úgy nézet ki, mint aki legalább lehetőségként számba vette volna az elállást. Nagyhutáról ma már nem ment busz semerre, közelebb voltam, de a holnapot így is megtoldottam 5 km.-rel, és elindultam szállást keresni. A Fő tértől felfelé haladva a mögötte lévő hegyről nevét kapó Talicskában szálltam meg, nem olcsón (miközben a Duna-túrára gyűjtök). Persze ez viszonyítás kérdése, de azért azt már jócskán sokalltam, hogy 3500-ér (akkor is, ha a saját zsákomban alszom) még a hűtőt és a bojlert sem akarta bekapcsolni az öreg. Végül gyilkos tekintettemet látva a bojlert begyújtotta, a hűtőről meg Én gondoskodtam, mikor elment.
Éhes nem voltam, de jó forró vízben (azt is takarék lángon kellett volna varázsoljak)  lezuhanyoztam mielőtt csak azért is paplan alá bújva hasra vágtam magam a jegyzetekkel.
10-körül kezdtem bóbiskolni, de nem erőltettem a fennlétet, az eső elállt, de holnap még bizonyosan vízben indulok, hajnal 6-kor.

Múzeumok éjszakája az Egri várban

A szülinapi buliból még a készülő vihar előtt eljöttünk, ám az esőt nem úsztuk meg, igaz csak a végéből, de Egerben jutott pár csepp nekünk is. Majdnem 10-re járt mire a várba értünk, a műsoroknak már vége volt, csak néhány tárlatot nézhettünk meg, de az éjféli zárásig volt mit élvezni, mivel viccelődni. Szerencsére teremőr nem volt sok, és mivel előttünk nem túl finoman igazgatták a kiállított tárgyakat Mi is vettük a bátorságot és fogdostunk ezt-azt. Adri a régi ajtókat szerette volna kinyitni, de sajna azok zárva voltak, az izgalom viszont annál nagyobb, mi van mögötte, merjem?

Rég volt már az, amikor Én a várban randiztam, vagy csak úgy múlattam az időt, meg sötét is volt, azt sem tudtam merre mit lelek, de van szám, kérdeztem. Mit ad Isten, kit? Pepééket. Sokat fogyott és boldognak tűnt, kellemes meglepetés és öröm volt, hogy láthattam. Bár eddig is lelkes voltam, de a röpke találkozás után a várfalon botladozás sem esett nehezemre, igaz 1 napos papucsom ügyesen elszakítottam. Féltem is mi lesz majd a kazamatában, de a rövidnek tűnő sétát szerencsésen megúsztam hasra esés nélkül, ugyan a tájékozódáshoz kapott és idő előtt kialudt fáklya ebben nem volt a segítségemre. Egyébként egy belevaló srácot kaptunk vezetőnek, sajna a névmemóriám nem a legjobb, pedig bemutatkozott, de élveztük a tárlatvezetését, a sok giccses effekt ellenére is megérte belépőt váltani.

Telihold világánál 1 előtt jöttünk a felszínre, bár a kapuzárás miatt sietnünk kellett, de jó alkalom volt az éjszakai Eger megörökítésére.

Meglepett, hogy a várban nincs láda, még mint multi része sincsen. Igaz normál esetben már a kapuban tejelni kell, de kívül is lehetne dobozt eldugni, vagy lehetne virtuális is a rejtés. Ugyan van egy Eger ostroma, az kapcsolódik is ide, de még jócskán odébb van a vártól, és már megleltem, így ma nem lett találatom, és még a kobold bolt sem volt nyitva (talán ez szerencse is).

Torta és ajándék egy 50-es kőművesnek

Készítettem Havas Tátra szeletet is, de tortának valami hasonlót szerettem volna, mint Ildikó sütött Joe-nak 48. szülinapjára.
Először egy  kakaós, és egy natúr piskótalapot sütöttem a 32x33 gáztepsiben 4-4 tojásból, majd a barnát 3 csíkra vágtam, megkentem kakaós krémmel, (Ildi olvasztott csokival kevert el tejszínt, majd habosította, de nekem a Havas Tátra is tele van tejszínnel, nem szerettem volna egy ízt mindenbe, ezért Dr Oetker csokikrémet készítettem, amihez tettem 2 adag habfixet is), a csigát felállítottam (jobban jártam volna, ha eleve állítva tekerem fel), és a fehér lapból kicsivel nagyobb kört vágtam, mint a csiga. A kóstoltban nem volt megy, de Én egy kis bolondságot is akartam, ezért a fehér lapot megszórtam magzott meggybefőttel, leöntöttem piros zselatinnal, amit a  befőtt levéből főztem, és erre helyeztem rá a csokis csigát (sajna nem gondolkodtam, mert a megy zöldre színezte a tésztát, amitől kissé gusztustalan lett a kinézete, de megelőzhettem volna, ha legalább egy kis krémet teszek alá), a barna tekercset még kívülről is megkentem krémmel, amibe körbe belenyomkodtam a roletit, és már csak a tejszínhab, csokireszelék hiányzott.

Hát, ízre finom, de kinézetre hagy némi kivetnivalót, pláne, hogy mire felértünk vele Parádra még kicsit el is mozdult.
Ha még egyszer ilyet sütök, 2 doboz roletit veszek, és 4-be vágom a barna lapot, valamint a meggyet is inkább a jelenleginél sűrűbb krémbe teszem, kihagyva a zselét.

Amíg Én a sütikkel melegedtem apukám a kiötölt ajándékot készítette. Boltban láttam vakolókanalat kifúrva, kínálótálcának átalakítva, ilyet szerettem volna venni, de mint általában, amit keres az ember azt nem leli hát nekünk kellett elkészíteni. Hozzávalónak a jelenleg boltban árult vakolókanalakat kicsinylettem, ezért simítót vettem, amit már féltenem sem kellett, hogy majd a nyele elhúzza és feldől, de vásároltam még 6 poharat, és egy biciklicsengőt is. Apunak már csak fúrni kellett volna rá 6 lukat, meg hegeszteni hozzá 4 lábat, felcsavarozni a csengőt, és csomagolhattam volna, de Ő továbbfejlesztette az ötletet. Vett egy vakolókanalat, ahhoz hegesztet 6 karikát, bele a poharak, rá a csengő, és indulásra meg is voltunk mindennel.

Utolsó pillanatban még kipótoltam egy társassal, amihez egy pakli magyar kártya, 1 dobókocka, meg a lefóliázott játékmező is a csomagba került, ha netalán nem lenne elég ok az ivásra.

Boldog születésnapot Imi!

Egy gyors, és egy egészségeséletmód-táboros manikűr

A gyorsabbik nekem, mivel a múlt héten letört 4 körmöm, 3 meg eleve rövid volt, csak egyszerű kivitelben. Adrinak pedig -ami még nekem is tetszik- már a jövőheti táborra készültünk.

Csokis, habos, és krémes is a bevált tésztával

Jó ez a kevert, de mégis piskóta jellegű tészta. Finom is, gyors is, és nekem csak 2 órám van rendet rakni, takarítani, sütit és vacsorát sütni, hát megint vele kezdek valamit.
Mivel nagy tepsinyi nem fogyna el 2 nap alatt, csak feles méretű tepsiben sütöttem fél adag tésztát zsírpapíron. Azt terveztem majd keresztben félbe vágom, közé vajjal kikevert csoki pudingot kenek, a tetejére pedig tejszínhabot, de bezzeg most nem jött fel annyira a tészta, mint az előző 3 alkalommal, így tészta-krém-hab lett a sorrend, megszórva a teteje még egy kis kakaóval. Szó se róla, nem ártott volna, ha 1-2 órát érik fogyasztás előtt, de így frissen is jó lett.

Hozzávalók: Fél adag tészta innen. 1 cs. csoki puding 4 dl. tejjel, 4 ek. cukorral, és 12.5 dg. vajjal. Fél liter tejszín, 2 cs. habfix, és még pluszban egy kis kakaópor. (Ja, nem volt itthol narancslé, csak tiszta vizet tettem a tésztába helyette.)

Hógolyó ♥ Bundi

A harmadik tüzelés 11. napjánál járunk, és augusztusban Hógolyó 2 éves lesz, ha szeretnénk utódokat most van itt az ideje a fedeztetésnek. Mint szinte mindent, párt is a neten kerestem, és Jászberényben találtam is egy cuki kant, Bundi-t. Ugyan Ő már 3 éves, de neki is ez volt az első fedezése, így nem tudtuk mennyire mennek majd könnyen a dolgok, de reméltem nem kell sokat segédkeznem. Szerencsém volt, 1 óra alatt 2x párosodtak, és nekem csak a végén kellett simogatnom Őket, míg szétválhattak. Innen már csak 60 nap és jöhetnek a kis gombócok. Addig Én továbbképződöm vemhességből, szülésből, kiskutyusokból, mert bizony nem könnyű 4 hónap következik, amíg a kicsinyek is leválaszthatók lesznek.

OKT 174, Nagy-hideg-hegy - Nógrád

Imre kerékpáros túravezetőket vizsgáztatott Királyréten, Mi 4-en lányok pedig vele tartottunk egy kis túrára. A vizsga 9-kor kezdődött, 6-kor indultunk, hogy előtte még megnézzük a Kárpát-Haza Templomát.

Sajnos a Wass Albert múzeum nem volt nyitva, de így is remek kezdete volt a napnak ez a kis kitérő. A láda első pillantásra meglett, szerintem a képeken Ti is megtaláljátok, de nem e miatt érdemes ide eljönni. A templom puritán, és talán ezért ragad magával, mint a völgyben épült faházak is. Hegyoldal, faház, a tornácon fotel, odabenn igazi fapadló, picuri ablakok, aprócska otthon, kipróbálnám.
Királyrétig Évi néni mesélte el az Ő itteni téli túráját, és Én igazán örültem volna, ha ma is a platón visznek fel bennünket a csúcsra, mint a történetben, de fejlődtünk. A parkolóba egy átalakított terepjáró gurult be, amiben volt az eredeti 5 hely, plusz a csomagtérben 2 pad. Reménykedtem lesz még utas, mert Én ott hátul legalább 3x hányom el magam míg felérünk. Az indulásig még 1 pár jelentkezett, ami nekem nem volt kedvező fordulat, de végül a terepfutók megmentettek, és a sofőr járművet cserélt,  így végül egy 20 fős busszal mentünk fel a bentről nem is meredeknek kinéző, de szép úton. Röpke 20 perc alatt megtudtuk a Nagy Tax elnevezés eredetét, és a tegnapi tűzről is értesültünk. Odafenn vagy nem néztem eléggé meg a turistaházat, vagy gyorsan renoválnak, de mivel nagyon igyekeztem az első variációt tartom valószínűnek, még annak ellenére is, hogy a földszinti konyha, büfé üzemelt, és a készülő ebéd illata nagyon csalogatott. A kilátás innen még nem volt az igazi, de a Nagy-hideg-hegyi láda magasabban volt, ezért reméltem majd onnan kipróbálhatom a panoráma fényképezést.

Meglepett, hogy a rejtés mindkét fórumon fenn van, de ennek csak örültem, mint az elém táruló látványnak. A képek nem tudom mennyire élvezhetőek, mert még gondolom kellene egy progi, amivel összerakom őket, ám a kilátást élveztem. Ennek ellenére gyors voltam, de visszatérve a többiek már útrakészen vártak.

Fél 11 volt, amikor az útjelző tábláról a kép készült, nem hittem, hogy nekünk is menni fog 3 és fél óra alatt Nógrád elérése, de szerencsére több időt is szántunk rá. A fák között is melegben aránylag hosszú ereszkedés után egy rövid emelkedő tetején (ilyenből ma 3 lesz), az Égés-tetőn pihentünk meg először. Innen aránylag síkban értük el a Hangyás-bérci elágazót, ahol Én letértem a kb 100 m.-es útra. Pár lépés után a fák besűrűsödtek, esti szürkületben értem ki az erdő szélére, ahol a virtuális jelszó rögtön meglett, de én kimentem a párkányra is. Annyi fára kiírták jó nagy betűkkel "szép kilátás", hogy nekem is meg kellett néznem. A betűk igazat állítottak.

Visszafelé aztán szedhettem a lábam, hogy még az útba eső Katalin-sziklánál is megállhassak bogarászni.

Szerencsére a jelszó itt is virtuális, nem kell annyit keresni, koszba matatni, nedves papírra firkálni, helyette gyönyörködhettem a sietős kaptató előtt.

A kilátó innen nagyon messzinek tűnt, de annak ellenére is, hogy olvastam túraleírást, és jól láthatóak a piros csíkok, mégsem hittem, hogy pont oda tartunk. Közben a futók is szépen utolértek, de legalább nem lazsáltam Én sem annyit, és Anikó szerint 15 perccel utánuk, éhesen felértem a csúcsra.

Odafenn egy joghurt gyors bekanalazása, és a gyülekező, esőt jósló sötét felhők figyelése közben írtunk a csúcsfüzetbe, és mérgesen indultam a többiek után. Dühöm oka a figyelmetlenségem volt. A jelzőoszlopon láttam egy GC kódot, nyilvánvaló volt, hogy itt lennie kell ládának, aminek a hiányát furcsálltam is tegnap délután, de Én a térképen nem leletem. Biztos, mert megint nem nagyítottam eléggé és fedte a kicsit odébbi rejtés ikonja, amit eleve elvetettem. Nem értem, hogy miért kell a saját dolgom megnehezítenem? Olyan egyszerű lenne  MapSourcre menteni a koordinátákat, és csak onnan keresni mi esik útba, majd az egészet áttenni a CSX-re. Helyette Én megnyitok egy turistatérképet, amin látom a kék nyomvonalát, kicsit nagyítok a GC térképen és  kb. viszonyítok merre fogunk járni. Aztán megnézem a feltételezett ládák leírását, térképét, és ha minden stimmel nyomtatok. Útközben bepötyögöm a koordinátákat, aztán ha valami másként alakul így jártam. Mint ma is, pedig tartottuk a tervet, csak Én voltam figyelmetlen. Nem ártana egy kicsit otthol is lassítani, kevésbé megosztani magam, és nem elveszni a sok lényegtelen apróság között. Lefelé ereszkedtemben ez jó kis monológ volt, de legalább pár perc múltán lenyugodtam és figyelhettem arra is hol járok.
A Fultán-keresztig ugyancsak lefelé haladtunk, hol erdőben, hol a szélén, és többször csodálhattuk meg a szép kilátást, de a tovább szaporodó, egyre feketébb felhők alatt sietnünk kellett.

Bár a dörgést messziről hallottuk, a vihar szele többször elért bennünket, de szerencsére csak a szele, minden esetre szaporáztuk a lépéseket, és meglepően hamar elértünk a kereszthez. A többiek itt csak pár percet nézelődhettek, de én visszafordultam a rejtést megkeresni. Elsőre megrémített a 2 m,-es magasság, de gondoltam legalább megnézem, aztán legfeljebb ott marad. A rejteket adó fa pompás, nem mondom, hogy egyébként is megmásztam volna, de letört körmöm (ezen a túrán a 4.) ellenére is élveztem, és tetszett a kihívás.

A lábam viszont újra kapkodni kellett míg utolértem Anikóékat, mert a mászással, visszarejtéssel,  és egy kis beszélgetéssel jól lemaradtam, de legalább találkoztam valakivel, aki szintén geoládát keres. Igaz az alap kimaradt és a nevünket még csak meg sem említettünk, reggelni pedig Ő elfelejtett, vagy nem lelte meg a dobozt (ami egyébként lehetetlen, hisz tudta, hogy nekem meglett; ott van; és hímnemű, miért ne mászott volna?), így nem tudom kivel is beszélgettem, de jól esett, hogy találkoztunk. Ahogyan az is amikor a nap legmeredekebb szakaszán utolértem a többieket.

A Saj-kút utáni utolsó emelkedő már egyáltalán nem esett jól, de legalább úgy tűnt az eső eddigre tutira elkerült bennünket, csak a pocsolyák miatt kikelt rengeteg szúnyoggal és kis bogarakkal kellett megküzdenünk. Bőszen tettük, de nem fogytak, csak csíptek, és dongtak továbbra is körülöttünk.
A nagy hadakozásban szamócát találtam, a többiek nem hittek nekem, de én addig kerestem míg végül 10 szemet szedtem, és jócskán megint lemaradtam.

A többiek már túljutottak az utólag csak láposnak elnevezett szakaszon, ahol csak az erdőbe betérve tudtunk haladni, mert az út teljes szélességében vagy 300 m. hosszan tiszta latyak volt. És, persze benn az erdőben még több bogarat zavartunk föl. :@

Az erdőből kiérve nagy megkönnyebbülés volt látni Nógrád várát, de még utolsó próbatételként egy erecskén kellett átkelnünk. Megoldottuk és végül száraz lábbal vánszorogtunk el a keresztig, ahol már láttuk a Kálvária-dombról Imrét integetni.

A domb tetején Mi is megálltunk, és ha már így alakult nem vártunk tovább a szamócával, megosztoztunk testvériesen. Mindenkinek jutott 2, egy nagyobbacska, és egy pirinyó. Nem azért mert Én szedtem, de finom volt. Ahogy a szedése, úgy a fogyasztása is adott még pár lépésre erőt, mert a fülledt melegben igen a végét jártuk. Vagyis, Én azt jártam, de már csak a dupla-kúthoz kellett lecsorognunk.

Végre megmosakodhattam, levehettem a térdmerevítőt, és egyben el is döntöttem nyáron nem fogom viselni, legfeljebb egy vékonyabbat, de már az előző úton sem fájdult meg a térdem, hátha nem is lenne rá szükség.
Mire lehűtöttük magunkat a szél is feltámadt, és valahonnan megint fölénk került az a fekete felhő, amit már párszor kikerültünk. Most nem volt tovább türelme, kiengedte nedvét, az a pár csepp eső, míg beszálltunk a kocsiba jól is esett.
Megúsztuk, és tulajdonképpen jó volt, füllesztően meleg, de jó kis 15 km.-es út (3.5 helyett 6 óra). Volt már jóval hosszabb túránk is, de melegebb még nem. Most ez jutott, és benne rengeteg pillangó, gomba, virág, szikla, kilátás amiket Én mind élveztem.

Hazafelé jövet még megálltunk Verőcén a Régi rádiók múzeumánál. Az udvarba bementem, de magát a kiállítást nem néztük meg, egyszer vártak ránk, másszor Mi is igyekeztünk haza.