Rőt vörös avaron a Karancs-Medves csúcsaihoz.

Nagyon vártam, hogy végre megint menjünk, de amilyen lassan készültem el a bejegyzéssel, olyan kínlódós volt maga a túra is. Pedig aludtam eleget, és reggel csak 7-kor indultunk, odafelé keresgéltünk is, és nem voltak nagy szintek sem, sőt a szokottnál jóval kisebb volt a csomagom, meg akartam is, ám valahogy mégis hátráltattam a csapatot, de kezdem az elején.
Hogy Évi néni, meg Józsi is ismerkedjen a GPS-el már Alattyán templománál megálltunk geoládázni.

A rejtek hamar meglett, viszont én nem igazán vele foglalkoztam, inkább  templomba próbáltam bejutni, de sajna még a kulcslyuk is újfajta volt, kukucskálni sem tudtam. Kárpótlásul viszont ott volt nekem Nepomuki Szt. János szobra. A mohás ruházat ellenére szép az arc, finom a kéz, de a palást szőrme csomói voltak a vétkesek, éppen csak elfelejtették őket fehérre festeni, de engem megfogtak.

Következő megállónk Jobágyiban a mesés falfirkákhoz esett. Nem véletlen. Ez is olyan dry in találat, de megérte. Ötletes reklám valami helyi fémüzemnek.

Megálltunk még Bátonyterenye első leágazásánál is a régi kotrógép ládáját megkeresni, de ez nekem már megvolt korábban most csak kontárkodtam, meg elkuncogtam rajta, hogy a magasabbaknak sem könnyebb oda feljutni.
A sok megállással, meg Bárna kocsmájában is jócskán elidőzve szépen múlattuk a napot így mire nekivágtunk fél 12-re csodálkoztunk. Olyan 8 km.-re saccoltunk a penzumot, de tudván, hogy 4 után az erdőben már sötét lesz, nem volt ez olyan helyde sok idő. A Fenyves út leágazásától (nem a kék háromszög) kicsit enyhébb emelkedővel könnyítettünk, és próbáltunk igyekezni, de ez velem nem ment. A háztáji pulykáival (a feneküket persze nem sikerült lekapni, pedig forgolódtak rendesen),

meg minden érdekes aprósággal próbáltam átállni,

de minden emelkedős szakasz megdolgoztatott. Hiába vásároltam el sok-sok félpénzt sűrűn álltam. A Szér-kő tetején aztán fordult a kocka.

A képen még nincs valami biztató ábrázatom, de már élveztem. Tovább haladva a láda felé a szép kilátásokat, meg a fel-felbukkanó hegyoldalt pláne.

Azt nem mondhatom hogy teljesen viszontagságmentes volt még a csúcstól az odajutás, szépen bukdácsoltunk a szeder indákban, és a ládát sem lett volna muszáj annyira levinni a gerincről, de meglett.
Visszafelé persze ereszkedtünk, aminek tudtam lesz böjtje, de ezt a csak néhol emelkedős szakaszt legalább jól vettem.

Gyönyörű őszi (alig volt néhol kisebb sár), már jócskán kopaszodó fák között, de annál színesebb avaron, járt, két nyomos erdei úton gyalogoltunk, de Imréék emlékezetből vezettek, mert sem a gépben, sem a térképeken nem szerepeltek ezek az utak egészen az enyészetnek átengedett Vadicsai kulcsosházig.

Itt aztán hiába a fák szépsége, a csörgedező patak, a pusztulás lehangoló volt. Imréék eddig mesélt történeteiből csak a zöldmohás fürdő volt a régi.  Alig hihető, hogy ők itt szilveszteri bulikat, meg túravezető vizsgákat tartottak.
Kis-kő volt a következő célunk, de hogy ne legyen olyan unalmas az odavezető út meg már nem volt meg. Imréék tudták, és persze mi is sejtettük hová kell feljutnunk a hegyoldalban ahonnan már újra könnyebb lesz a dolgunk, de nehezen érthető azt a 100 m.-t anno miért kellett eltorlaszolni. Vadcsapáson, meg néha anélkül botladoztunk a hegyoldalban, míg odafönn autókkal lopták, vagy sem, de vitték a fát. Aztán persze mi is felértünk, de a Kis-követ kihagytuk. Oda-vissza 1 km. lett volna, majdnem szintben, de már 3 óra volt, nem akartunk távolodni, egyszerűen mentünk a Nagy-kő-höz.
A többiek egyszerűen, én szakaszosan. Észak felől a csúcsra lett volna egy rövidebb, de meredekebb út, ám rám való tekintettel a kicsit hosszabb ám enyhébb keletit választották, amiről én inkább Istenmezeje felé kanyarodtam volna,

de egy elkapkodott csoportkép után araszoltam tovább a többiek után. Tudtam gyönyörű helyre megyünk, megéri még fújtatva is, de ez nagyon zavart. Nem a heggyel volt a baj, nyilván én nem jól közelítettem meg a feladatot, foglalkozni sem kellett volna vele ennyit, egyszerűen csak menni, nézelődni és odaérni, nem is volt olyan meredek, de kínlódtam. Már szinte dobáltam-rúgtam tovább a lábaimat, csak haladjak.

Fél percenként néztem mennyi van még a csúcsig, ami persze szintén nem segített, de felértem. És a kezdődő szürkületben is csodás volt. Időnk nem volt beazonosítani a szomszéd csúcsokat, de a jelenlegi világ tetején végre lekapcsolni elég volt egy pillanat.

Mire 40 perc alatt a Béke utcára leértünk teljesen besötétedett.

A fénykép nem adja vissza, de velünk szemben a közvilágítás fölé magasodó fehér tornyú templom megnyugtatóan mutatta az irányt. Pedig, ekkor még nem is tudtuk milyen szerencsénk volt.
A falu szélén polgárőrök fogadtak, Ők mesélték a Kis-kő-i barlangba medve költözött, aki éjjelente gyakran lelátogat a környező falvak szélére, ahonnan tünedeznek a birkák, és kisebb állatkák. Ezt megúsztuk, de jövünk még erre, ha nem medve lesre, legalább a Karancs-Medves pontokért.